Arcél önvallomással: Ernst Ferenc, költővel- szerkesztővel Kovács Ági beszélget

ernstferencHálás feladattal üdvözlöm az Olvasót! Május óta új szerkesztő vette át a Kortárs rovat gondozását, Ernst Ferenc, akit versei révén már jól ismerhet a Szózat közönsége. Ismerjük meg, hát, még jobban. Tartsanak velem egy kávéházi hangulatú, kötetlen beszélgetésben!
*

K.Á.: Kikerülhetetlen, hogy új szerkesztőként bemutatkozz. Milyen érzésekkel és milyen elhatározásokkal vágtál bele?
E.F.: Az első hatás a meglepetés volt, hogy gondoltak rám. Megtisztelő és egyben nehéz feladat. Maximálisan amatőr költőnek tartom magam, aki nem igazán van jelen a kortárs költészet forgatagában. Szeretem az irodalmat, a verseket. A cél, hogy az oldal, s benne a kortárs rovat, az ismert kortárs költők mellett bemutassa azokat az alkotókat is, akik a „nagyközönség” számára ismeretlenek.
K.Á.: Gondolom, minőséget szándékszol felmutatni. Mi számodra az irodalmi mű minősége? Mit tartasz „jó” írásnak?
E.F.: Széles és színes palettát szeretnék. A jó írás megfog, gondolkodtat. Számomra fontos, hogy ne csupán szóljon valamiről, hanem továbbgondolkodásra késztessen. S itt nem a „mit gondolt a költő” kérdésre gondolok, hisz erre csak a költő tudja a tényszerű választ.
K.Á.: Hanem? Mire gondolsz? Az örök újszerű, korszerű, mai magfogalmazására?
E.F.: Számomra nem a költő fejével való gondolkodás az elsődleges az olvasáskor. Az igazán jó írás megfog, visz, sodor magával, S legtöbb esetben a végére érve újraolvasásra késztet. Fontos, hogy ne csupán szóhalmaz legyen. Induljon valahonnan és érjen el valahová…
K.Á.: Egyszerű kérdésekkel folytatom. Honnan jössz? Hová tartasz? Miért? Csak hogy kapcsolódjunk az „érjen el valahová” kérdéskörhöz...
E.F.: Hosszú kihagyás után néhány éve kezdtem el újra írni. Eleinte csak úgy, ami jött. Könnyíteni magamon, magamnak megfogalmazni, megmutatni, mi is zajlik ott belül. Sokat segített. A következő lépcsőfok a kifelé megmutatás volt irodalmi oldalakon. Nem a tetszést kerestem, hanem azokat a fórumokat, embereket, akiknek építő jellegű kritikája hozzásegíthet a fejlődéshez. A kezdeti „ösztönös” írástól eljutottam odáig, hogy mielőtt közszemlére adnám a soraimat, átrágom, átgondolom, s ha szükségét érzem, javítom. Rengeteg tanulni valóm van még, a cél olyan gondolatok megfogalmazása, melyeket érdemesnek tartok arra, hogy másoknak is megmutassam, s eljutni addig, hogy kötetbe rendezzem ezeket a gondolatokat.
K.Á.: Hogyan lehetne megfogni azt a pillanatot, amikor már nem terápiás írásról beszélünk, hanem művészetről?
E.F.: Maga a pillanat megfoghatatlan. Talán a művészet ott kezdődik, amikor nem csupán az adott pillanat hangulata diktálja a szavakat…
K.Á.: Van feladata a kortárs írónak? Ha igen, mi?
E.F.: Ha az irodalomtörténetet nézzük, a kortárs írók soha nem az adott pillanatban lettek naggyá... A művészet relatív. Szépsége mindenkinek mást jelent. Viszont épp a kortárs író az, aki meg tudja fogalmazni mindazt, ami zajlik a világban, kicsit másként, és épp azzal tanít, hogy gondolatokat közvetítve újabb gondolatokat szül.
K.Á.: Olyan értelemben tanít, hogy megmutat?
E.F.: Megmutat, de ha pontosabban szeretnék fogalmazni, inkább azt mondanám, rávilágít bizonyos dolgokra…
K.Á.: Rámutat. Értem. Tudom, hogy sztenderd kérdés... De. Kiktől tanultál? Kiknek, mit köszönhetsz? Nem föltétlen művészi értelemben... nem csak.
E.F.: Azt, hogy az irodalmat szeretem, az általános és középiskolai magyartanáraimnak. A továbblépést a versírás terén nagy részben Jaginak (Jagos István Róbert), és Nagy Horváth Ilonának köszönhetem.
K.Á.: Általában hogy viseled a kritikát? Kitől fogadod el, milyen mértékig?
E.F.: Szükségem van a kritikára. Az őszinte, elemző kritikát szeretem, ami magában rejti az építő jellegű vita lehetőségét is.
K.Á.: Van olyan pillanat az életedben, amelyre azt mondanád, hogy ott megállhatott volna az idő?
E.F.: Nem így fogalmaznám meg... Inkább azt mondanám, vannak olyan pillanatok, amelyek mindig velünk maradnak. Nem lenne jó, ha az idő megállna, hisz akkor mi magunk is megragadnánk egy adott pillanatban... S az már nem az élet lenne, hanem csupán egy tartósított kis szelete…
K.Á.: Mint szerkesztő, olvasó is vagy egyben. Hogyan működsz olvasóként? Tudom, hogy már érintettük a témát... Mi izgat olvasóként? Mi inspirál? Mi villanyoz fel?
E.F.: Olvasáskor olvasó vagyok. Szeretem a meglepő szófordulatokat és azt, ahogy a szavak képekké állnak össze előttem. Alapvetően vizuális típus vagyok, némi képzelőerővel. Felvillanyoz, ha a szöveg olvasása egy filmvetítőt kapcsol be bennem és kettőzött élményt ad.
K.Á.: Egy „kezdő” írónak mi volna a legfőbb tanácsod?
E.F.: Ne másokra akarjon hasonlítani, hanem önmagát adva, önazonos sorokat tegyen az olvasók elé. A kritikát pedig soha ne becsmérlésnek vegye. S mindig nézze meg, ki az, aki kritizál vagy dicsér.
K.Á.: Nem tudom, illik-e ide ez a kérdés... nem baj. Boldog vagy?
E.F.: Is-is... Ez az év nem a boldogság éve…
K.Á.: Legyen a következő az!
E.F.: Az majd elválik, meg kell élni…
K.Á.: Az élni a kulcsszó... igen!


Ernst Ferenc: Kudarctalan

Milyen isten vagy te,
ha én vagyok arcod?
Kéklő egedre köpöm a napot.
S míg tüdőm oxigénért
áll fuldoklón sorba,
te vérem, mint az időt,
cseppenként ellopod.
Ó, Te! Idegszálak végén
hintázó álnok isten,
kék orcád számomra pokol,
napszemed tüze a máglyám,
a hitet, mit benned kerestem,
mint gyomot a vetésből,
tövestől kivágnám.
Milyen isten vagy te,
ki akárcsak én,
folyton bujdokol,
és hiába bújok el
saját bugyraimba,
még ott sem lelek rád
soha, semmikor.
Ó, Te! Idegszálakból
hurkot fonó isten,
ki már születéskor
a hóhér kezére adsz,
tudd meg, én hitem
magamból merítem,
vállalom az arcom,
de te, kéklő folt
égő napszemével,
te örökre arc nélkül maradsz.

szozattv


szozat a tiszta hang 2018 06 13 PÁLOSOK BALATONSZABADI Sinka minosz 2018 06 22 MÁTYÁS 2018 06 30 VÁC MÁRIANOSZTRA trianon 768x432 kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf