Palágyi Lajos: Lívia

Én néma lányom, titokzatos szépem,
Bús idegen a többi lány között,
Magányos hattyú elzárt tó vizében,
Bűvös dal, melynek szárnya megtörött,

Fénylő szivárvány könnyek özönében,
Hallgatag tündér, földre száműzött:
Te vagy utolsó, síró reménységem,
A végső bánat, amely ide köt


buborek

Páll Miklós: Mit fogsz felelni akkor?

Ha egy napon az Úr magához hí majd,
tegnapoknak és holnapoknak folytán,
mikor elmúlnak minden akarások
s vágyak
és kihullnak
gyorsan lecsonkult, lüktető valódból,
csaló színek és hiú álmodások
s nem bódítnak már megcsillanó ormok,
vagy vérvak mosolyok
a csipkés selymek forró örvényéből,
sem elhazudott, mégis – jó – mesék,
sem nosztalgiás, fájó alkonyórák
balzsamos bui és messzi maradnak
kenyér-csodák és rossz rotációsok,
mint bárányfelhők ősszel, ha a csend jő
fehér kezével s nem fog érdekelni
többé nagy Páris s kicsi Budapest,
meg tudós górcső s apró emberi játék
mert szürke szemed
az Ő vakító fényét látja csak
örökre
és a titkos végtelent
kigyújtja egy nagy néma-néma kérdés
a sorsot hordó csillagok alatt:
„Hol jártál s mit akartál? …”
Mit fogsz felelni akkor és felelni tudsz-e?

Simon Menyhért: Nem nyúlunk egymás keze felé

Szellememet nem senyvesztheti el szürke kisváros,
látkörömet nem zárhatják el a környező hegyek,
kis létgondok nem húzhatnak le az Eszme-csúcsokról:
ha itt kellene meghalnom is észrevétlenül, meg nem ismerten,
én végig élném az emberiség életének kvintesszenciáját.

És hányan vagyunk így szerte a vadságokkal tele Földön
örök vártán álló emberek, kik a káosz minden jelenségére
fájdalommal vagy hitsugárral reagálunk, kik próbáljuk
fényesre csiszolni a lelkiismereteket az évezredes
barbár megkopottságból, törődöttségből, érzéketlenségből
hányan vagyunk és mégis oly végtelenül kevesen ahhoz,
hogy az emberiséget kiragadjuk a lélekgyilkos sötétségből!

Vagy talán nem is vagyunk kevesen, csak nem nyúlunk
egymás keze felé s nagyon ritkán hallatjuk tülekedés,
létharc zajában elvesző, ember hangunkat, a Lét szavát,
csak az erőszak, kaszt-uralom mindenhatóságától megrészegültek
fegyvercsörtetése, durva lármája akarja elhitetni velünk,
hogy nagy messzeségek köde burkolja a megváltó kor eljöttét!

Ó éppen elegen vagyunk már, nagy mindenséget felérző testvérek,
tettéváltásának áldott testvérrendjét hirdetve hirdeti –
ne rettentsen bennünket elnyomók milliós hadserege,
trösztök hatalma s a tömegek éretlensége, megalkuvása.
Krisztus, Buddha csak egymagukban voltak, mégis új utakat
adtak százmillióknak, mély, egyszerű szavakkal, mert örök
mégis csak a Szeretet, mert hatalom is csak a Szeretet –
nyújtsuk hát ki kezünket, erősítsük meg teremtő hangunkat!

Szeredai Gruber Károly: Ködös éjjel a bécsi Ringen

Ma fájnak mind: A fáradt emberek,
Kilobbant fények, végtelen telek.

Ma minden álom koldusrongyban jár
S tavaszbeteg a sápadt napsugár.

Torz, tépett, gúnyos, éjbesejtő rém
Gubbaszt ma minden szájnak szögletén.

A rikkancs, rokkant, verklis, utcalány,
Mind égő, sajgó, könnyes nagy talány.

Szívem riadtan fölneszel s remeg:
Hull, hull reá a sóhajpermeteg.

Sok veszett élet vádat s vért szitál.
Ködmenyegző van. Bánatkarnevál.

Halk hazafájás, gyáva gyötrelem
Gyújt lankadt mécsest, némán, nesztelen.

Ó futni, futni! Vágyam felzokog
Utánatok hűs, békélt alkonyok.

Akácos utcák, csókzenés regék.
Megfogni egyszer még az Üdv kezét!

Didergő, ólmos, bás eső pereg,
S a Boldogság oly messze szendereg.

Nem keltik fel a selymes, lágy szavak,
Mik lelkem mélyén felaranylanak.

Vegyétek hát e vérző éneket,
Kilobbant fények, fáradt emberek.

Kit csók nem illet, testvér mindahány –
Aránk és Éj, az örök nagy talány.

Vozári Dezső: Érzelmes ének

Bizony nem látlak, mert nehéz ködök takarnak el mint gyászolót a fátyol,
s bőröd jószagával fut egy szél, mely fürgébb, mint minden elektromosság.
Ha ismerném a titkos utakat, mik alabástrom-tornyodhoz vezetnek,
utaznék hozzád lankadatlanul vézna biciklin és görbe tevéken
s vándorolnék csöndes téli mezőkön, követve finom talpad nyomát.

Kutatlak, mert az ólban, mely bezár, megfoghatatlan vagy s elérhetetlen.
Szeretlek, hát kereslek; jól tudom, voltak, kik mint elunt szivart letettek
s most gégéjük égeti a csömör, hiába hűtik borhegyek levével.
Csak az kutat, ki még meg nem talált s ki megtalált így szól majd: mégsem ő az.
    Bár lehetnék vak, ki az utakat, mik hozzád

Gaál Áron: A művész az időben

Az igazi művész tragikus hős. De már az esszé kezdő mondatánál meg kell állnom, hiszen mit jelent a szó "igazi"? Meggyőződésem, hogy nincs "igazi" és "nem igazi" művész vagy művészet, csak MŰVÉSZ létezik, művészetével szóljon akár a mának, akár a jövőnek, megfogalmazásai, kifejezésmódja legyen bár hagyományos vagy újszerű. Ugyanez a véleményem az olyan díszítő jelzőkről, mint a "nagy költő", a "zene óriása", stb. Ahogy nincs igazi és nem igazi művész, csak a művész, ugyanúgy nincs kicsi vagy nagy festő, szobrász, író, zeneszerző, csak jó - vagy rossz. Csalhatatlanul meg lehet állapítani a műről, hogy alkotója műkedvelő-e vagy profi, és ebben az esetben kerülöm a dilettáns szót, hiszen a művészetért rajongó, annak miben létét ismerő, de lehetőségeiknél fogva életük során más tevékenységet végzők is pusztán szabadidejükben, ma azt mondanánk „hobbi képen” alkottak az un. „magas művészetben” is helytállót, sőt maradandót. Hadd hozzak itt néhány magyar példát. Az egyik Eszterházy herceg kitűnő muzsikus és zeneszerző volt. De se ő nem tekintette magát, se mások nem tekintették őt művésznek, már csak azért sem, mert korában a társadalmi hierarchia csúcsán élő arisztokrata nagybirtokos-politikus számára ez inkább leminősítő jelző lett volna.

szozattovabbacikkhez

Jagos István Róbert: Végtelen fonat

Végtelen fonat az életünk,
Sok-sok válaszút...
Többet nem kérhetünk.
A nappal és éj egybe ér,
Kinyílt egy kisvirág
A valóság peremén.
Itt vagyunk, álmodunk,
Bíbor felhőkön magasan szárnyalunk.

Időtlen időkben élhetünk
Számos titokkal,
Melyet még nem érthetünk.
Az Őrző már rég nem regél,
De itt hagyta harmatát,
Ránk hagyva mindenét.
Itt vagyunk, álmodunk,
Letűnt korokon szabadon szárnyalunk.

Végtelen fonat az életünk,
Ezer színvarázs...
Mi ebben élhetünk.
Hold és a Nap frigyre lép,
Kigyúlt egy csillag
Vágyaink színterén.
Itt vagyunk, álmodunk,
Fantáziánk tengerén szabadon szárnyalunk.

Kapui Ágota: Otthon

Olyan csend van
hogy megpendülnek
hajszálvékony húrokon
a poharak
s a Gy. Szabó-metszetek
sokatmondón
összenéznek

Szeretném
ha már egyszer
megmoccanna a rend
s a merev polcokon
kő könyvekben
megelevenednének a szavak.
Kinyitanám az ablakot
hogy legalább azon át
érezzem az élet-szagú
levegőt
de anyám ujjnyoma
pecsételi a kilincset

Színes üvegeken át szeretném
álmodni a világot
de tejüveget tart az álmaim elé
Anyám

1974

Kányádi Sándor: Töredék

...talán az őserdők a dzsungelek
talán a tajga néhány foltja még
vagy talán a sokat megért magányosak
a cirbolyák a cédrusok de nem
őket irtjuk ki elsőül és teljesen
mint konkurens lábonállókat
talán valamelyik alacsonyabb -
rendü növény alsóbbrendű faj
megpróbál majd a majdani
az emberutánihoz igazodni
de a fölszabadult mérgek az
elszabadított elemi
részecskék ez az egész rák-
jegyében senyvedő bolygó még
sokáig őrzi majd
nyomunkat szagunkat a
mindenségnek ebben a parányában...

1992

Szervác József: Aludj…

Ruhának rádadnám magam
költözz be összkomfortos tébolyomba
bennem aludj ha álmodsz, bújj
szemem mögé, belőlem nézz magadra
itt nincs hideg, lehessek nagykabátod
ha éhes vagy, levesed, kóstold meg éhezésemet
ha fáradt vagy, nézd itt a vállam
hajtsd rá fejed
aludj

1974

Albert Zsolt: Fülcsengés

öt után értem haza
délutáni migrén csillogott
angyalkardok hegyén
ők már nevetve legyőzték,
de fejemben még hasítva
nyomta az utcazajt
fülcsengés, ezüst tűhegyek
csendek életkapszulák
konyha kövén kontúrok
lassú nyárfáké a ház előtt,
meg ahogy épp könyöklök
az asztalnál darabokban,
és látszik mikor ő odahajol,
gyógyít, körberajzol,
arcomhoz ér végül
feloldódik az elmúlás

Czipott György: (.)kariotiak

.pénz csörg kocog
kővé váltható igaz
hisz oly édes zúzni
egymás anyjának testét
ha még olyik ítéletes

.iskariot áldoz
borjú előtt tinót és
röhög csikorgva kés
kenyérszenteléskor

      …angyal miért hogyan
      szolgálhat torz valót

.feketeanyag homokja
megront már minden fogat
iramlik csillagóramű
hamar tengelytört lejárta
de ki önkéntlen teremt
képes-é még újítni rendet

      …setét zugokban
      árnyék vérhabot köpül

.számtalanján bizseg
orvpengés kariotból idő
és kőmívesek raknak
jobban bízható keresztet
brokátmély páholyhűvösökben

      .tán fölérez istenember

      …iskariot kezén csókot tanul
      csócsálva júdás nevét

Deák Mór: PERMANENS

mindnek nyitva van a szeme
s képtelenek látni vele
világtalan lett a világ
pupillázik vakon tovább

dülöngélve botladozva
zuhan a szakadékokba
elhízott a fogyasztása
kikelt minden emberlárva

műanyag került a vérbe
műanyagból van a szíve
materialista anyag
eltöm szívet eltöm agyat

eltöm lelket álmot létet
élhetetlen lett az élet
szintetikusak az eszmék
ikrek már a lét s a nemlét

forral a hold fagyaszt a nap
egyetlen tenger sem marad
szemem nyitva mégis vakon
vétkeimen gondolkodom

vak fog vakot operálni?
megtanítja újra járni?
maradt még valami esély?
jön az utolsó meredély?

emberlárvák nyitott szemmel
figyelik vakon hogy nem mer
föltámadni s látni egy sem
a harc önmagunkkal szemben

permanens és sikerülhet
végleg eltörölve minket
ha sokmilliárd emberlárva
vakon rátámad a világra

Dóczi Székely Gábor: Adjon Isten

Adjon Isten jó éjszakát.
Min az élet nem szakad át.
 
Adjon Isten, ne csak álmot,
Minden ember lenne látnok!
 
Lelkemből én úgy sóvárgok.
Dagassz, sorsom, bátorságot.
 
Már meguntam a bujdosást.
Béke, benned legyen a pást.
 
Adjon Isten jó nyugalmat.
Csillagként csak igaz alhat.
 
Adjon Isten jó éjszakát.
Akkor is, ha hoz majd kaszát.

Ernst Ferenc: Összeraklak

Ha összetörsz,
és én téged szerteszét,
ha szádból számba
adod a víz ízét,
ha átnézel rajtam,
mint a téren,
ha két oldal között vagyunk
egyetlen érem,
mit valaki feldob, vagy épp elejt,
ha a tökéletes az, ami selejt,
szóval ha összetörlek,
és te engem szerteszét,
miközben vérző ajkad
kapja szárnyra a szóbeszéd,
s véred lassan alvad ajkamon,
talán az lesz az utolsó alkalom,
ha absztrakt, szerelmi kép
leszel darabokra hullva szét,
tudod, én akkor is
összeraklak.
Minden nap. Egy versben.
Önmagamnak.

Fülöp Kálmán: Mert él a nemzet

A markológép
morcos hangja
üvölt bele
az éjszakába,
házat épít
a szomszéd,
nő a család,
és bővíteni kell –

mosolyt csal
arcomra
a gondolat,
s a lélek
hullámzása
örömöt cseppent
a reggel szemébe –

hiába Sátán,
álok indulat,
amíg a szándék
ég felé mutat,
tanít minket
az élet iskolája,
a kellemetlen
történést lezárjuk –

mert él a nemzet,
s mindig élni fog,
az ősi zászló is
ezért lobog.

Gavallér János: Néma szél

Száz éve, talán ezer,
keresem, ami elveszett:
Testvérben érzésrendszert.
Érdek-törvény diktál, nevet,
ezt meg ezt lehet,
az ajtók jelszóra nyílnak,
pusmogó hierarchia
az úr.

S látod, neked nem jutott,
felhők fölött az ég,
magyarázatot zúg a szél,
csak ezt meg ezt lehet,
kizsigerelt gondolat
az úr.

S mégis mindig vesztes
sokaság, kuss-jusson, osztozik,
hinned kell, ez így jó!
Magyarázatot zúg a szél.
Száz éve, talán ezer,
hallgatnom kel.

2020.07.19.

Mécs Gábor: Oltáron

Én tudom, hogy nem Te vagy!
Én tudom, nem Te vagy a Társadalom.
Azt is tudom, hogy Ő, Te vagy, nagyon.
Tudom, élek semmibe, s Te is, ha hagyom.
Ha tudom, Te leszek kicsit, és elveszek.
Elveszel Magadban, mit agyadban
ruházni vágyott a sors, vagy ösztön,
Mert teremtettünk, teremtettünk rögtön,
mikor szabadulni a rögtől vágytunk…vágytunk.
Előtted való, igéző idők, ki lenni akarnál.
Hagyjál, s ha mondod, takarnál sebeket.
A TEREMTÉS ELVÉGEZTE DOLGÁT!
Tied legyen, hogy átvedd hatalmát!
Átvedd Angyalom! Csak magadért, s kit szeretsz!
Lehetsz bármi, világgá is mehetsz,
mint tettem én anno, de most szeretsz!
Halnék, ha éppen, de nem vehetsz
sorsot újat, múlhat bármi, csak akarj!
A többit én Istentől megkérem, felejtsd,
mit zsenge élted benned teherré nevelt!
Én áldozom magamat, mert másom sem vagyon,
Szerető, bizalmi életoltárodon!

Hajnal Éva: titkos

titkos hegedűkkel érkezik az ősz
szellő hátán morcos menedék
mély kabátzsebéből vékony sál lifeg
ráér elővenni
nem szükséges még
lopva csókolóznak apró sóhajok
ködhártyán úszik egy madár
messzi végtelenben levél oldalog
látod
elmúlik a nyár

Kaiser László: Vannak

Kietlen bennem a köröttem,
mert lehet, hogy vannak kint,
de nem érzek senkit sem bent,
édenemben mégis angyalok
várnak, váratnak, altatnak,
egyáltalán vannak. Vannak!

Kemecsei Gyöngyi: A régen várt

Kilincshez ér,
lábat töröl
és halkan benyit.
Nem szól,
de ért.
A vállamhoz ér,
majd puhán
rám simítja
édes bilincseit.
Igen.
Ő az.
A boldogság.
Ahogy csendben megérkezik.

Márkus László: esti egyfelvonásos

a mart takarásában róka óvakodik
egy rigó megkiabálja
szájában szürke tollruhás madár
talán idei fácántyúk tapasztalatlan
lábai megrándulnak mintha futna
az erdőszélen süldők visongnak
a fiatalosból méltatlankodó horkantások
talán az a legendás remete kan
kit ma a szóróra várnak
a magaslesen terepmintás gúnyájú vadász
kezében kopottas kukker kacsintgat
bíbor napot nyel el lassan a kökényes
mint hárászkendő borul az est a tájra
nekibátorodik a konda nekibátorodik
tülekedés csámcsogást visítás
fordul az esti szellő
riadót fújnak a kocák csülkök dobognak
holdfény karol a csöndbe a dráma elmarad

Nagy Hováth Ilona: ...

Fény csorog, finom por szitál,
a délutáni langy árnyak közé
a felső ablakokból
arany oszlopot emel
távozóban a nyár.
Lefegyverezve állok,
ez egy csendekké hasadt,
tétova óra.
Ereimben óvatosan fordul a vér,
figyelmem rebbenő madár,
meg-megül a válladon.
(más akarok lenni,
csatába menni a szerelmedért)
Hiába tudom, hogy indulni kellene,
„légy fegyelmezett”,
idebenn valami tombol, szaggat
és felsistereg, ahogy képzeletem a
bőrödhöz ér.
Azt mondom, nem hiszek,
mégis katedrálist ölelnek köréd a
fémszagú falak,
szempilládon szelíden megül,
ismétli magát a nap.
A rádióból zene kúszik lábam elé,
mélabús taktusa a
göröngyös betonon botlik, kanyarog,
elvesztettem az összes istent,
ne is legyen meg egy se,
miközben valahol biztos vannak,
mint az olajfoltos zugokban megbúvó,
már indokolatlan, leesett csavarok.
Fáradt vagy, mégis mesélsz,
én leengedett karokkal a kezedről
álmodom,
(mert nem csak a szemed)
(és nem csak a szád)
hogy hozzám ér, és ujjaddal
ívet rajzolsz a nyakamon.

Pápay Eszter: Önéletrajz ünnep idején

Én már gyújtottam meg lángot.
El is oltogattam.
Félszáz szép karácsonyt
magam mögött hagytam.
Voltam csendes éjben
angyalok barátja,
fázó testvéremnek
ölelő kabátja.
Festettem szivárványt
sáros utak felett,
viseltem Hold-fátylat
Nap-korona helyett.
Jártam mesék mélyén
csoda-rengetegben,
csalódtam már csókban,
korban, emberekben.
Daloltam csönd-hangon,
világok közt szálltam
fénybe suhogtattam
láthatatlan szárnyam.
Voltam varázs-szavak
néma temetője,
csak a csillagoknak
igaz szeretője.

Pethes Mária: Magamra álmodom

Magamra álmodom
minden szép napom
Azt a félénk vallomást
amit szemedben látni véltem
tegnap délután
Magamra álmodom
minden érintésedet
azt is ami meg sem esett
Mint vigasztaló ölelést
a legtisztább ingedet
és lágyan erezett kezed
mely ökölbe zárja
mostanában a régi tüzet
Ma én szeretnék minden
szavak tudója lenni
Rád teríteném a legszebbeket
hogy azt a kevés áldásos percet
viszonozzam e kallódó éjjelen
de oly messze vagy az ágy túloldalán
mint árvízzel elzárt sziget

Radnai István: Keresetlen

„már majdnem élek – rutinná lesz, amit már nem tudok
a tévedéseim – talán az mind vagyok –”
      Petz György: A láthatatlan ember

ruha vagyok s alatta meztelen
fényem is megkopott
alattam s felettem
a víztükrön koppannak a csillagok
a parton állok örökké mint a fák
kivág az idő vagy elnyel napra nap
de addig az élet nem aláz
vak ágaim a víz fölé kihajlanak
vagy tévednék ez már a másvilág
nem álom volt az éjjel a sötét
lelkem testet hazudni kíván
kocsmát melyben felhajtja sörét
közhely hogy mezítlen érkezel
és tested eltakarítani a koporsó megfelel

Rajki Rita: Különcködő

Valahogy úgy szeretek,
ahogy ti nem,
nekem a szép
az elérhetetlen,
nekem a vágy
az beteljesületlen,
ahogy ott a régi filmeken.
Valahogy úgy akarok
ahogy ti nem,
melankolikusan
és csendesen,
a szívemmel
galamb pósta üzen,
és egy délibáb lebeg velem.
Odakint most este lett,
esti Isten felnevet,
velem vigad magányosan
különcködik álmosan.
Valahogy úgy gondolok
ahogy ti nem,
ami távol él, az jó nekem
közelre többé nem engedem
velem vétkezik a végtelen.

Sógor Zsuzsa: A tétova

Azt mondtad, elmégy messzire
de onnam egy tapodtat sem tovább.
Pedig vezettek volna autópályák,
és légifolyosók tovább.

Tudod, én  ott vártam volna rád.


alkony

Szakál Gábor: Nyári hangulat

Bősz északi szél szaggatja
a fák vitorláit,
ágai borzongva hajladoznak
a zöld tengeren.

A tikkadt nyárban
hűsül az erdő,
tombol az orkán
a gyökerek is beleroppannak !

Ablakomból szemlélem
az égi színjátékot
a természet tombolását
a teremtői akarat erejét…..

A fák egyenes gerinccel
dacolnak a zivatarral,
mélyen meghajolnak,
majd újra felegyenesednek….

Ágárbocai a fák lombjába
kapaszkodva derekasan vívnak csatát
a vad zivatarral …...ilyenkor nyár idején….
ámulva kémlelem az eget….

Majd lassan elül az ijesztő színjáték…..
kikandikál a Nap…...újra vakítón perzsel,
a levegő tele van szerelemmel,
mint májusban - Kikelet idején….

- 2020 forró nyarában

Székely Máté László: Út

Dobókocka pöttyök nélkül.
Pengéjét vesztette kés.
Ki maradhat talpon végül?
Csupasz csont a feledés.
Magvam szétszórtam a porban.
Hazug vágy vagy, semmi más.
Harminc ezüstpénzért szóltam.
Elfogyott az áldomás.
Feltörekvő árnyékember.
Mennyi kell, hogy jobban élj?
Ne rám sandíts görbe szemmel,
önmagad vagy nagy veszély.
Kettévágott kenderhurok.
Hajókötélen a tű.
Legyünk áldott magzatburok,
nagyregényben egy betű.
Legyünk feláldozott jelen.
Kapcsok gyűrött lapokon.
Kiforgatott történelem,
elhanyagolt vérrokon.
Legyünk, aki nincsen soha.
Atomokban nyers erő.
Kedves szavú, szép mostoha,
ronggyá mosott keszkenő.
Voltunk sárba ásott verem.
Elrozsdásodott kerék.
Borospince szőlőhegyen,
paprikában töltelék.
Voltunk szekér, voltunk hintó.
Kalitkában papagáj.
Zsarátnokként fel-felizzó
betartatlan jogszabály.
Ki ítél, ha nem lesz bírád?
Ki fest újabb mintákat?
Visszahulló, bősz hamis vád
rabszolgaként fellázad.
Kanyarog a bátrak útja.
Egy tisztáson véget ér.
Előbújt a holdunk újra.
Nézd, a hajad hófehér.

Szenyán Zoltán: Ráncaim

Szenyán Zoltán: Ráncaim

Apró homok szemek,
megannyi érdes szellemek,
születtek, mikor ide születtem,
s ha innét is mennem kell,
hidd el, kell,
kell...
szellemeim is semmivé lesznek,
míg jelen vagyunk, össze tartozunk,
akaratlanul is egyek vagyunk;
tapadnak rám mind, mind, mind...
rajtam,- rút nyomot hagynak,
mély árkokat karcolnak
ahogy egyre fogynak,
időmből időt lopnak,
s mégsem bánom,
korom nem tagadom,
minden ránc a jó barátom,
földön, ha már megadatott,
stabilan, két lábbal járok, látok,
látom reggelente a felkelő Napot,
látom az eljövendő holnapot...
amiben én is,
amiben Ti is, benne vagytok,
- s ez mégsem átok!
... várok rátok.

Varga Rudolf: OBSITOS ÓLOMKATONÁK

Kürt
szól megint?
trombita?
vagy csak
csavarintos szél
süvít álmaink vérszagú
romjai fölött?
a
gyász fölött, hol
sebláz sajog, feketevaros
pernye szitál, bordáink közt
gennyez, fekélylik
valami
mély döfés, valami
alattomos vágás, valami
tályogos ámítás. Indulunk-e
valaha még a becsapottak
hadjáratába, tébolydájába?
Mennyi,
mennyi eldobált emlék!

szozattovabbacikkhez

Vámos Hang György: Hidra

nem ünnep.
-- nincs is tolongás.
a rózsa-szájú hajnal bolondkás’
részegség után
elcsavargott bennem Budán,
míg én Pestre mentem.
történt, ami történt.
úgy érzem, azt hiszem
-- magamra leltem.
a Margit-hídról néztem
a vízen, a lelkem, a tört fényt…
csak kicsit maradtam.
míg e képből holdat haraptam
s bár láttam, hogy alattam
egy holt világ tüze ragyog vissza
s a hegyek alá gyűrődik a város.
a képlet immár tiszta:
-- vagyok!
nem hülye,
-- magányos.

Ásgúthy Erzsébet: Apám

Keveset szólt. Ritkán beszéltünk. Inkább
az erdőt járta. S éltünk sodrának
    csendes őre volt.

Elbabrált egy-egy szemzett ággal,
frissen oltott csemetefával bajoskodott,
    míg megfogant.

A vad, ha erdők csendjét verte,
ős szenvedélyét feltüzelte: kürtjébe
    fújva jelt adott.

Kürtszótól lázba jött a falka,
a sűrű mélyét felkavarta, s nem
    tévesztett célt fegyvere.

E táj volt sorsa. Életének
ágbogas fája itt, a Végek táján
    vert szívós gyökeret.

Büszke, erős törzsű fa volt ő.
Keményen állt egy emberöltő alatt,
    földjével összeforrva.

E földön púposodik most a sírja.
S már csak az esőmosta kriptarács
    lehet ma vértje.

szozattovabbacikkhez

Környei Elek: Szilveszteri kiáltás 1943-ban

Az elborult népek tisztultabb vágyait:
költők lázálmait kiáltja szó ma itt.
Az Éjben hívom a halottan
bátrabbakat! Ez ájult korban
csak ők virrasztanak,
s csillagként izzanak
a Lelkiismeret helyett,
mely, mint pusztába elvetett
szó egykor, úgy tűnt el a Földön
nagy messzeségbe fúlva. S öltsön
mindnyájunkba ma újra testet
az Istenember – e bús este –,
ki a költők költője volt!
Mert vigasz nélkül szembe holt
testvéreinkkel mint tekinthetünk?
És tört szívűek mily sokan lettünk!
A költőket idézem,
egyként hívom ma néven
a holtan is élőket és az élve
most dalt nem ismerőket. Zengje Éjbe
még egyszer ének itt
az örök emberit!

Mécs László: Tűz volt…

A félrevert harang riadtan kongott,
mint bomlott szíve beteg éjszakának…
Telt csűrök égtek, gazdag asztagok.
A szél széthordta már a füstszagot
s megvakította fent a holdkorongot.

Pár perc… Hamar-kezű láng-építészek
Tűzistennek több tornyot építettek:
alulról egyre jött a láng-sereg,
tűztornyok nőttek s párkányuk felett
a hold csüngött mint égő fecskefészek…

Lent hangyabolyként ember-raj gomolygott:
a kunyhók csúcsán elszánt arcú gazdák,
mások lovat mentettek, ökröket,
síró asszonynép dézsát, vödröket
cipelt jajgatva ugyanazt a dolgot.

Egy öreg néni, szent, Rózsafüzéres,
ki minden haldoklókat végigvirraszt,
halottat mosdat s újszülötteket,
a lagziban mókát mond, vicceket
s ki minden jóban-rosszban összeérez:

most nagy kereszttel jött soványka vállán,
az égő csűr s a ház közé leszúrta
a sárba, hogy elűzze a tüzet…
Csodát igézve hívta a Szüzet:
s a szél megfordult más égtájra szállván…

szozattovabbacikkhez

 

Ölvedi László: Ajánlás

Az élet zord határain bolyongva
elérek hozzád végül egy napon.
Csokorba szedtem könnyet, vágyat, álmot,
neked kötöttem, íme átadom.

Nem tévelyegtem, égi fény vezérelt,
komoly szemednek égő csillaga.
Utamra bíbor hajnalt ez sugároz,
ha meggyötört a gyászos éjszaka.

Gyilkos hazugság mély örvénye zúgott,
elnyelt múltat, jelent és holnapot.
A szennyes árból elhoztam ma mégis
a halhatatlan férfibánatot.

Utolsó kincsem ez: lásd átragyogják
ostorütötte, fölszakadt sebek.
Az élet harsog lázadozva benne.
Ajándékul ma ezt adom neked.

Nem vert arany, gyémánt, sem gyöngyös ékszer,
mit esdekelve nyújthat bárki más.
Őszinte szó, fájdalmas büszkeség ez:
dacos, vívódó, néma vallomás.

Ködormok, hívó, tarka délibábok
nem csalnak immár messze tétován.
Mosolyt, békét találok mindörökre
a szenvedés, az élet szent jogán.

Rév József: Túl a harmincon

Hej, dalos éjszakák, szerelmes reggelek,
Tobzódó vágyak, tervek, akarások,
Rajongó vágyak, őrült szenvedélyek,
Nem érezlek többé: csak emlékszem rátok.
Túl vagyok ifjúság fénylő álomlángján
Ígéretes terven, önfeledt varázson…
Kilobbant az álmok felcsapódó lángja
S csendesen melegszem pislogó parázson…

Hajamban a szálak ezüstre találnak,
Arcomon már ráncok kutatnak tanyát,
Szívem bensejében – álmokat kiűzve.
Borongó lemondás kelleti magát.
Tanulok alkudni… tudok már engedni,
Nem nyújtom már karom délibáb után,
Kialudt a vágyak csapkodó, vad lángja
Lassan megsötétült napsugár-ruhám.

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Egy csésze tea

Egy csésze teát igyon most,
És csak bámuljon hosszan a gőzbe,
Szívja magába a Kelet illatát,
És ne gondoljon, ne gondoljon a jövőre!
Lehunyt pillája alatt narancs ligeteken át
Fusson, fusson mezítláb – előre! –
Most nem számít, az útja merre visz,
Csak érezze, csak élje át, hogy – Létezik!

2012. október 5.

Jagos István Róbert: belül kezdődik

őszül a szív, s feledékennyé lesz a szerelem,
a kezek öntudatlanul aljasodnak el.
a mosoly furcsa görbülete mögött
fogak és fogadkozások haldokolnak,
amíg az öleb lassan rákúszik
a tenyér alatti szeretetre.
az öregedés belül kezdődik.

Kapui Ágota: Ahol a feldobott kő

Ahol a feldobott kő földet ér
visszahullnék legvégül oda
a selymes porba mezítlábas sárba
a málnabokrok s körtefák alá
a kékszőlőtől illatos lugasba
mint verandánkon álldogáló árnyék
a perzsaszőnyeg rojtjai alá
az elfelejtett tiszta gyermekkorba
az andalító édes anyaölbe
a húsból-vérből való szeretetbe
a bölcsőt rázó, paskoló karokba
a térdsebeknek fájó panaszába
a horzsolások sziszegő jajába
a papsajt ízű határtalan rétre
sárkányt tűzni szálló szél hajába
beledugni elcsent boldogságunk
titkot rejtő köténykénk zsebébe.

Kányádi Sándor: Kőkoporsó

alkalmi versezet Molnár Józsefnek
Tótfalusi Kis Miklós méltó és
hűséges tanítványának

a világnak olyan
szögeletin élünk
ahol csak holtunkban
adják ki a bérünk

a mi ünnepeink
feketével írvák
támaszaink mohos
sírkövek és fejfák

és egy kőkoporsó
magasra emelve
mintha a szellemek
ravatala lenne

fölötte Szenczi-gond
Apáczai-bánat
s protestáló hitünk
mit reánk testáltak

hogy akadna mindig
kikben meglakolnak
meggátolói a
közönséges jónak

kiknek ujjbögyében
s elméjében loppal
jegyesül a jelen
jövő századokkal

s akik életükkel
föl-fölmosolyozzák
meggyötört arcodat
édes Erdélyország

1991

Szervác József: Külön

Szétválasztott sziámi ikrek,
most már külön.
Kezdete jött nagy teleinknek.

És egyre hosszabb telek jönnek.
Ingünk alatt
friss sebeinkre fagy hord földet.

Szétválasztott sziámi ikrek,
alszunk külön.
Mint akiket elesni visznek.

Tél lesz. És téllé hűlő testek
leszünk csupán:
Arcunkon majd a hó beeshet.

Szétválasztott sziámi ikrek,
külön-külön.
Sebész helyett
boncmesterek műtöttek minket.

Albert Zsolt: Fülcsengés

öt után értem haza
délutáni migrén csillogott
angyalkardok hegyén
ők már nevetve legyőzték,
de fejemben még hasítva
nyomta az utcazajt
fülcsengés, ezüst tűhegyek
csendek életkapszulák
konyha kövén kontúrok
lassú nyárfáké a ház előtt,
meg ahogy épp könyöklök
az asztalnál darabokban,
és látszik mikor ő odahajol,
gyógyít, körberajzol,
arcomhoz ér végül
feloldódik az elmúlás

Barna Zsolt: Árva leánynak

Üresen tátong a ház,
benne poros könyvek
garmada, és a frászt
kapott kórón könnyek
közt vért cseppent
a múlt... és vércse
tép Időt száraz sebben!
Saját fiát sem kímélte,
ahogy Te sem tetted
Istenem! Ma is rögöt
dobtam!... s mellettem
a Halál újra felröhögött!
Árván hagytad leányod,
üresen!... tátong a gyász.
Benne száraz virágok,
poros és sivár a szülői ház.

Czipott György: Gnóthi szeauton

tüdőmbe
ország rakódik
s minden sejtemben
göndöridő
vettettem
gyompatkára
hányattam
dudvakorokra
hát
lettem
űreleven
zsarátsalakja
gondolatoknak
itt
valamit
valamit volna
varjúfekete
bizonyságot
vagy
szívkövér
angyalt
de
tüdőmbe
fémnehezen
gödöridőország
rakódik
és
vettetem
gyompatkára
hányatom
dudvakorokra

Deák Mór: PRÓBAFÜLKE

Fölpróbálom ezt az országot:
rámjön-e?
Zsinóros mentém lesz-e,
vagy mások jelmeze?

Átszabatjuk-e végre?
Vagy marad, ami van?
Élünk felemelt fejjel?
Vagy pőrén? Hontalan?

Ha lötyög, szűkítsük be,
ha szoros, adjunk hozzá.
Ha jelmez: Nessus-ing lesz,
ha mente, bólintsunk rá,

de vagy éljünk vagy haljunk,
félholtan éldegélve
ne élve haldokoljunk,
ne nézzünk mindig félre,

ha a zakót kidobják
és lóg rajtunk a nadrág.
Volt már nagy ez az ország,
és azzá tenni adták!

Dóczi Székely Gábor: SZÓZACC?

Pótléknak lendületlenül,
De híve vagy, magyar.
Bölcsőd az inkubátor, vagy
Abortusz karma mar.

A nagy világ ma nagy tanya.
Hely mindenütt s minek!
Oázis kell, hol nincs hideg,
És jó szerencse, némi net.

A vér vízzé vált s elfolyik.
Múltat nem építsz s jövőt se.
Mellőzöd, aki a tiéd.
Nihil se köszöntse.

Honért küzdeni, ne bomolj!
Szentként vagy pogányként
Naponta tékozoltuk el.
Füstöljünk inkább ként.

S ne vedd, hogy ünneprontás ez:
Szabadság zászlai?
Minden zsarnokot megtűrtünk,
S itt van száz, mai!

Az igaz, szálig elpusztult.
Pár név s a bújdosók?
Mindegyre a jobbra vártak,
S más nem, új csak a bók.

A viszály van. Fürdőzik ön-
Maga tengerében.
Elfogyunk kívül és belül.
Mert se tölgy, se ében.

Nagy Világ! Hozzád? Ugyan!
Kifordult vagy s kurva.
Neked mi sose kellettünk,
Más anyagból gyúrva.

szozattovabbacikkhez

Ernst Ferenc: Kóborlélek

Arcul csapott világ.
Vöröslő,
tenyérnyi folt.
Az összes
halálnak egykor
emberarca volt.
Partra vonszolja
sármos ráncait,
hátán szél dalol,
arcán fény vonyít.
Meghajlik háta
az égi súly alatt.
Állókép.
Marad.
Fuvallat szalad,
fut messze,
hét határon át,
szórja szerte szét
lelkének
lopott illatát.
Szavából
mennydörgést farag,
szeméből könnyet
lopva, zivatart.
Égre dobott színeiből
szivárványt fon a Nap.
Egymást kergeti
szív, s az ész.
Tomboló hurrikánt
játszanak.
Elillan minden.
Elnyeli a föld.
Egyszer volt,
hol nem...
Idővel újra
testet ölt.

Fövényi Sándor: Üvöltsetek

üvöltsetek, helyettem is,
én nem tudok, hiába fáj,
üvöltsetek, Quo vadis?
mert lépteimtől megsárgul a táj,
üvöltsetek hét napból hatot,
egyet hagyjatok az Úrnak,
üvöltsétek túl a vonatot,
ha mögöttem sanda fényei gyúlnak,
üvöltsetek, mikor faágat keres szemem,
ne legyen bokám harang a szélben
vagy ha szomorúan csüng le kezem,
mert borotva borzolja belőle vérem,
üvöltsetek, hogy lélegezzek,
süppedjen-emelkedjen mellkasom,
a könnyemért, ha szétrebbennek
sötét-kovácsszél zúzta arcomon,
üvöltsetek, még egyszer halkan,
s én talán visszakiáltok,
szívem csend e maréknyi zajban,
mégsem hallom tőle a világot.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf