Füzesi Magda: Sirályok

Míg köröznek a híd alatt –
alamizsnával megdobáltam –
még a lelkük is felszakad
egy-egy elnyújtott sikoltásban.

Az Ung rohan. A köveken
az apró habok is vacognak.
A sirályok – huszonheten –
rongyos álmokba kapaszkodnak.

Néha egyikük felkiált.
A tengert látja, elmerengve.
És elsodorja a határt
a szilaj vizek végtelenje.

 


sirályok

Kovács Vilmos: Bikaháton

Hegy hátán hegy: púpos, csorba,
elvarázsolt, alvó csorda,
földdé döngölt ezer évek.

Elszállt lelkük, pásztorének
leng a század kormos egén.

S álmában egy tarka tehén,
hadak tiport útja mellett,
bömbös táltos-bikát ellett.
Szeme csillag, csupa szikra,
a homloka csapott szikla,
szakadék az orr lika,
langy párája alkony-lila,
villás szarva karácsonyfa,
hegyén a hold lyukas, csonka,
két patakot vizel csökje,
hamis gyöngyszem minden csöppje,
bozót-szőre férge farkas,
öt patája hernyótalpas,
lába között atommáglya,
s tehén-jámbor falum hágja.

Bikám, bikám, táltos bikám,
van nekem egy vaskarikám,
fából csinált, ezeréves,
tatár, török, magyar véres,
orrodba ha befűzhetném,
falum, riadt, jámbor tehén,
tarka anyád fehér nénje
patádtól tán nem is félne.

Balga álom: táltos bika
orrlikában vaskarika?
Fakarika talizmánom.
Bolond Krisztus bikaháton.

1970

Sáfáry László: Kemények vagyunk

Kárognak a hízott varjak.
Költőcske, ne dalolj!
Vázában liliom, pusztulj az útból,
nem szépek nekünk a csendéletek!
Frissen vágott botok,
kikalapált kaszák,
szálfák a sodró folyókon,
kemények vagyunk és

Sütő Kálmán: Ahol Kiss Albert zászlót bontott

A múltba mentünk, századok ölére
az emlékek szilaj paripáján,
s ölelt minden itt: a Tisza táján…
Így érkeztünk meg Kiss Albert földjére…

A Borzsa partján, Tisza füzeséből
áramlott szét a szabadság szele.
Két és fél évszázad lángja lobban bele,
mégis ifjan ég az eszme tüzétől.

Mentünk, vágtattunk, szálltunk a telivér
tavaszba, mába, s az új jelenben
a múltnak fátyla szétlebben a csendben,
s az új kikelet egy régiről beszél…

Kibomló május mosolygó reggelén
szökkent csírába egykor itt a mag:
felkelt a nép és a tavasz sugarát
lánggá szította nyomorú tűzhelyén,
és vért és életet hullatott érte.
Fergetegként vívta szabadságát,
rázta, zúzta, törte rabság-jármát
magyar s ruszin föld testvér-jobbágy népe

Hősi, dicső múlt, nagy-nagy emlékedet,
mint fényfáklyát, gyújtsd meg hát a mának!
Utódai Kiss Albert hadának
de másként élik itt az életüket.

Ezért cseng minden szívből jövő nóta,
ezt csengi felénk a tavaszi szélben:
harcban-hullt harcos, alszol-e békében?
s úgy lesz itt minden, ahogy megálmodtad?

Így robogtunk el századok ölére
az emlékek szilaj paripáján…
Dalolt a táj – de a Tisza táján
jön-e új kor majd kurucok földjére?

Vári, 1934. május 7.

Vári Fábián László: Sírfelirat

Harmadnap csak az támad fel,
akiért a szelek sírnak,
szakadatlan szól utána
füzeseknek furulyája.
    Hajnaltájban harmadízben
zeng a kakas harci díszben,
s negyednapra, valahára,
hó hull üres sírhalmára

Gaál Áron: Vărseci „Mária”

Egy parkra néz az erkélyem éppen,
s lent gyerekkocsit tol Mária…
Fürdik a lomb a délutáni fényben,
s tán a kocsiban Isten fia
bömböl. Bibliai a jelenet.
Posztmodern – mondanák a kritikusok
egy költő és Ő és Vărsecen
történik mindez kétezernégyben
október kilencedikén pénteken.
A barlang a könyvtár, és a királyok
a szerb, a magyar, a román eképpen
odagyűlnek az őszi éjben,
hol mirha, olaj és arany a vers,
az eljövendő jövőnek ajándék,
és az olvasók pásztorként hiszik,
hogy elviszi a percet, az órát
nyelvtani formákon túl is a hit,
amíg körül öleli az árnyék,
ami talán a múlt, talán az álom,
itt a csillámlókövű várrom alatt
magába fogadó könyvek között.

2004. október 9. Versec / Vărsec, /

Jagos István Róbert: Bizonyságtétel

Arcom porban
Számban homok
Hajamban tetvek
Isten ostoroz
Lábam béna
Kezem gyilkos
Szemem zavaros
Fülem zsíros
Ínyem véres
Körmöm tépve
Nyelvem kivágva
Gyomrom kihányva
Testem dombon
Keselyűknek étel
Széttépett cafat
Bizonyságtétel

2008

Kapui Ágota: Ébreszd fel

Ébreszd fel mind az alvó szavakat
te nyomoronc kit földre húz az ág is
add meg a sorsnak vágyó önmagad
ha lámpás léted többé nem világít
ne akaszd szögre rongy útravalód
mit anyanyelvből szőtt a múlt neked
és kihímezte álmokkal a szót
a rímekkel vert szép emlékezet

Ébreszd fel azt ki hozzád gügyögött
a bölcsőhalál szánkra kékült csendjét
a szenderedő anyanyelvgyököt
s a fiók mélyén szunnyadó kelengyét
hol ösvény volt még végtelen utad
mint madártoll lebegve hullsz oda
s ha szigorral tekint rád jó Urad
ne mondj nemet az ámenre soha

2017

Kányádi Sándor: Ha

/látomás ember-távlatból/

ha elherdáljuk ezt a kánaánt is
ha itt sem építjük föl a
vágyva-vágyott új jeruzsálemet
ha kivágjuk az utolsó erdőket is
és önnön hatalmunktól részegülten
illatozó eukaliptusz-máglyák
körül karneválozunk
majd beomlanak a mikroprocesszoros
vakondokok vájta labirintusok
visszanyel mindent a kirabolt föld méhe
égrekövülnek a szuperszónikusok robbanásai
kondenz-felhők vakítják majd az
óceán gyönyörű tükrét s még
keselyűk se billegnek majd a
corcovádon posztoló krisztus
tehetetlenül széttárt karja közül
már fölmeredni látszó minden idők
legmonumentálisabb koldusbotján

1985

Szervác József: Lányának ír mesét

Nagyok vagyunk. Akármit játszhatunk.
Hogy te a lányom vagy, és én az apukád.
Hogy mindig együtt megyünk oviba.
Hogy minden évben van karácsonyunk.

Játsszuk, hogy van egy házunk. Ott mi ketten
lakunk csak, meg akit szeretünk, mind.
Minden babádnak van külön szobája.
(De ha fél, alhat itt mellettem.)

Játsszuk, hogy királylány vagy, én király.
És mi parancsolunk az embereknek.
És aki rossz, meg gyerekeket lopkod,
nem kap egyebet sónál, krumplinál.

Játsszuk, hogy mindig játszunk. Felnőtteset.
Hogy a nagyok még jobban tudnak jók
lenni, mint a nagycsoportosok.
És soha nem bántják a gyereket.

Csak rosszakat ne játsszunk. Mondjuk, azt,
hogy mindennap megyek hozzátok.
E bújócskában (és ez nem csalás),
vigyázz, kicsim, az ég alól kiállok.

A. Túri Zsuzsa: Álomtükrök

Ejtőernyőként hull az éj
az elfáradt mára,
a Hold nyakán felhőtaréj
kéket fest lilára,
önmagunkra kaput zárunk
villanyt oltunk újra,
ájult, mély álomra várunk
paplan alá bújva,
csillagfényes szédületben
szemhéjunkon belül,
csodát sejtő révületben
az élet elmerül,
elménk tükrös palotája
falai közt repked
tanító parabolája
néhány csöndes szentnek,
gondolatok keveredve
tükröződnek lánggal,
préselődve keretekbe
álmatag Világgal,
törött, torz vagy ép tükrökben
cikáznak az álmok,
emlék-tóban megfürödten
ragyogó fény átfog.
Tekergő labirintusban
elfelejtett képek:
rég nem dobolt ős-ritmusban,
táncban ki-be lépnek.
Tudatalatti padlásán
lomhán száll a pára,
ringatózva áramlásán
béke ül a tájra.
Eltévedt fény csillan vissza
elhagyott bálványon,
az ész a jelent beissza,
szín lesz szivárványon.

Albert Zsolt: ÁCSÉKNÁL

Ácsék házában találkoztunk először,
hangos ünnepi parti volt, langyos május.
Egész ott töltött idő alatt hozzád indultam,
mégis valami mindig elém állt,
ember, asztal, szék, gyávaság, zivatar.

--Nyár

Akkor pont jó volt hozzánk az idő,
világos estén, nyár születőben,
érezni lehetett az akác émelyítő illatát.
Nagyjából százhúsz szempár figyelt,
enyém csak rád.

--Megbotlottam

Zakóztam párat a tömegben,
mindenki előtt, szégyelltem,
már nem érdekel. Sietnem kellett,
hazafelé indultál egy másik városba.

--Dadogás.

Régóta akartam veled beszélni.
Kétszer is bemutatkoztam egymás után.
Ilyen, amikor készülök életem beszélgetésére
és az kimerül egy béna duplázásban.

--Mosolyod

Jókedvünk lassan oldódott,
túl néhány soron és hibán. Valaki kiment
a teremből és a nyitva hagyott ajtón
befújt közénk, lehevert a szél, majd jól
összesimított bennünket észrevétlen.
Néhányan láthatták.

--Levelek

Én tudtam ki vagy,
de te elfelejtettél bemutatkozni.
Később pár nap után
közölted egy levélben: Judith a neved.

Arany Tóth Katalin: VÉSZFÉK

A pokol ösvényén kúszom.
Létembe bújt a dermedt hideg.
A mélyben kovászos éhem
élesztő arcú vágya koppan,
benn' üvölt a dühös tömeg.

Szomjazó bosszúk harapnak,
szavakkal öl az emberi hang.
A halál torkán fekélyes
gyűlölet duzzad, s kacagva szól
a sok aljas, balga bitang.

Bűn és törvény. Ősi játék.
A józan ész ma tiltott sziget.
Isten! Óvd meg büszke néped,
ha végig ér haragja kardján
a szenny, mit kő és tett követ.

B. Mihály Csilla: Húsvét után

Uram, tudom, hogy jót akartál, 
s látod, mivé lett már a föld?
Mert megrekedt a nagy szavaknál,
hitünk ezer darabra tört.
 
Elnézem néha, mennyi szépség,
s lamentál minden embered.
Beszélj fejükkel úgy, hogy értsék,
szíved, ha bennük nem leled.
 
Maradj a keskeny út alattunk,
világ a távozók előtt;
s nekünk, kik értük itt maradtunk,
csodát teremni adj erőt.

Czipott György: Kegyelem

televénnyé kell lenni
rozsdaett falevélnek,
halmokba ha kotorta
véletlen, sorsjárta szél.

– – –

bőrben ronccsádarált hús,
mindegy, mennyi éve már
tudja magát magyarnak.
hallgat úgy is, bár beszél.

csuklószalagján világ,
habár sose kapja meg;
gondjai fölött mennybolt
s égtájakra törve tél.

tapogat, akárha vak.
sortüzek visszhangzanak

Deák Mór: ALKONY

Az Ürgehegyen,
több, mint kétszáz
méterrel a tenger szintje fölött,
a pincékben hordó,
abban peniglen bor pihen,
nem tengernyi,
mert tengernyi csak abból van,
ami nem kell,
de azért tudja azt mívelni
a magamfajtával,
amit később nem nehéz megbánni.

Élhetnék másutt.
A Balaton szőke hullámai
bőrömet bizsergetik még most is,
s Leányfalu barna Dunája megborzongat,
ha arra tévedek.

Mór, Jászberény, Debrecen:
jó mag voltam,
csak föld kellett és napfény,
hogy gyökeret eresszek,
s bár nem maradtam
hosszasan sehol
sok ősz sok levelemet
sokfele szórta már.

S most, hogy itt,
Ürgehegyen talál a hajnal,
s nem lázas remegésből
riadok fel csatakos halántékkal,
megköszönöm a rigóknak az ébresztőt,
s a macskának,
hogy nem bántja őket,
kikelek az ágyból meztelenül,
hogy szemügyre vehessél, Uram,
s nekilátok napi teendőmnek,
ami számos,
hogy este leülhessek verset írni,
míg poharamból lassan
kivöröslik az alkony.

Dóczi Székely Gábor: TAVASZI ÁLDOZAT

Miért jajong a jobb? Ha győzni rest, veszít.
Magánvaló e föld, e nép, de léte szít!
Övé a múlt, s jövő?  Gagyog, s ragyogva vár.
Ma már e kerge szín is újra kártyavár!

A bérc, a szent: a vég. Fajunk alább alél.
A szív: ha szárny s ha fönn, előbb honára kél.
Ki süllyed és ki sír? Világ: te béke-nincs!
A könny szemünkbe ült. Hová, ha nincs kilincs.

   E tájat ajzta túl, ki rajta átvonult.
Soká fogott a zár, s a békejobb szorult.
Magunk közül ki küzd: az égi áldomás!
pályadíj: az út. Jövődbe nézve láss!

Barátot ölts fel itt, s felejtsd el azt az ént.
Csak úgy lehetsz tovább, ha kérsz tavaszt - közénk.
A tél, az ősz, a nyár: diderg, borong, csapong.
A négyben egy maradt: rügyezd, szeresd a hont!

Ha rendül, ím, a föld, hazádnak ingyen égj!
Amint szövétnek ég. S igaztalant ne tégy!
 ma vétkes út. Kenyérrel: élhető.
S e fegyverünk elég: ha lopva béke jő.

Ernst Ferenc: Nem minden áron megfelelni...

Elém állt, a halál hátú Isten,
vállán a heg voltam, majd
gennyet okádó vulkán lettem, hogy szemébe hamut hintsen
hűs lehelletem.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Tavaszt vártunk, homlokunkon
érezve a tél fagyos leheletét,
tavaszt vártunk, új virágzást,
s közben minden szavunk elvetélt.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Csak gyűlnek, egyre gyűlnek
a magágykiadások,
*B*irodalmi megfelelés,
csak legyen, mert lenni kell,
kit érdekel, mit gondolnak mások.

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Elém állt.
Hátán a halállal Isten.
Hellyel kínált, a jobbján.
Nem fogadtam el.
Nem kell, hogy érte
a világ keresztre feszítsen.

MERT

Repkedtek és fészket raktak
madárszárnyú szép szavak,
most fészkeinkben semmiből kelt
kakukkifjak játszanak.

Fazekas István: Stáció-töredék

Akár a bombázó

vadászgépek,

elzúgtak fölötted

mind az évek.



A napok, az órák is

perccé hulltak,

talán egy másodperc

sincs a múltad.



Csönd van a hajadban,

hunyt szenvedély:

századokat borzolt

rajtad a szél.



Sejted, hogy árnyjáték

belső fényed:

zúgnak a bombázó

vadászgépek...

Fülöp Kálmán: A legszebb zene

Egy hang
a sötétben,
szomorkás,fúrcsa
játék,egy
beépített mikrofon
az agyban,indítja
némán álmaim tüzét,
s a szétfeszülő
vágyat önmagamban.

Szürkés a hajnal,
s összekuszált
sorok közt árva lelkek-
kedves-mosolyok minden
leírt sorban,amelyek
olykor engem ünnepeltek.

Vérmes szememből
kiszakadó ködfólt,
sokszor lengte be
éveim múlását,
pedig kitartón
vigyáztam lelkemre,
titkoltam,olykor
szívem dobbanását.

Vállamra hulló
a csillagfény, s a hajnal,
kiszáradt ajkán
az elmúlás mérge-
mi az mi fájó,
s mit igér jövendőm-
hány mérföld csendjét
nyelik el az álmok,
míg rátalálok
a legszebb zenére?

Gavallér János: Vesztegzár alatt

Szobám szűkül, s én falfehéren
remegek, beszegeltem a szívem,
a kínokat már nem is érzem;
szikkad testem a magány-kereszten.

Nem kopogtat be hozzám senki,
ajtóm karantén-szigetelésű,
többrétegű, piros pont virít,
tán vesztegzár elszigeteltségű?

Érintés nélkül vágyakozva,
magamra szegezett fegyverekkel
háborúzok az okozóval;
Vajon ki, és miért? Ki és miért?

Belém szeretet végítélet
szorítja torkom kíméletlenül.
Ajtót, ablakot beszegeztem;
senki sem juthat be véletlenül.

Csak majd, aki vérző szívem,
csak majd, aki ki akarja vinni,
ebből az elfajzott pokolból,
csak lesz majd ember, aki kivisz.

2021.03.23.

Jóna Dávid: Tavasz

Zöldsapkás dombok, villanó combok,
bicikli kattog a macskakövön,
fényliget-űzte fogadkozások,
késztetés ül az ösztönökön.

Szellőzött lelkek, elégedettek,
ha nyálban gazdag a tavaszi szó:
édin, ha játszik a buta kis macska,
és rügyek hasán az olvadó hó.

Ég-homlokán jő, a suhanó felhő
szoknyáját festő virágszirom,
előbúvó hóvirág jön,
s tavaszt köszöntő szép liliom.

Szépelgéssel, reménykedéssel,
tele a facebook személyesen,
szirupos versek, túlcicomázva,
érzelgősen ízléstelen.

A kliséktől sajnos nem szabadulhat
a millióféle ábrázolás,
ébredő zsongás zúg a fejekben,
giccsre váltott panaszkodás.

Méhecske-röpdös, rózsaszín-köntös,
hajnal-derű és magasztalás,
közhelyeinkben így talál otthont,
a tavaszt örvendő szívdobbanás.

Kalász István: ELENGEDÉS

Utolsó arcképe mellé képzeli a földtől
elváló eget a felhőből kibukkanó
madarat – a gyásznak kell a jel a kép a keret.
A lépcsőházban lehajtott fejjel indul a
villamoson koldusnak nem ad az utána
néző kamerának felint a hídon szemüveget vesz
a mélység felett – a társa elment ő a korlátnál
marad. Este ül az asztallal amire tányért
tejbe grízt tett éjjel a mozduló székre ébred.
Majd reggel amikor szemközti háztetőn galamb billeg
a kitartó kurrogásból egyensúly lesz az egyensúlyra
akad kényes szó zuhany kávé fekete majd erre
szövődik verssor a munka jele – a maradék élet
ígérete.

Kemecsei Gyöngyi: Odabent

befelé tartok
kapuk csapódnak mögöttem
s én súlyos hangokat
hagyok odakint
mondani vágyom
még fájnak a csendek
de néma perceim
már engem keresnek
lüktető vénámban
dobban csak a szó
néha elakad
suttog csak
dadogva
fojtva
fuldokolva
de nekem mindig hallható

Nagy Horváth Ilona: (Levél)

Azon gondolkoztam, elbúcsúztál-e a testedtől. Nézted-e te is a kezed.
Nézem a kezem. A száraz vonalakat a tenyeremen, a fáradtan mozduló
ujjakat. A körmöm formáját. A sápadt bőr alól előrajzolódó finom kis
csontokat. Pici sérüléseket. És látom is már, mi történt vele tegnap és
azelőtt. Beütöttem, meg se nyikkant. Megrázta magát és dolgoztunk
tovább. Reszket ma is. Én amúgy emlékszem a kezedre. Nem
szeretted. Szerintem se illett hozzád. Úgy az egész nem. Talán csak
a szemed.

szozattovabbacikkhez

Pethes Mária: OLTALMAZNI KELL

mi akik kimenekülünk a gerincünk húrján
muzsikáló halál éjszakáiból panaszkodással
töltjük meg a homokórákat inunkban még
a félelem férge rág de átmentjük magunkat
egy reményteli pillantás zárkájába

már tudjuk óvni kell a szerelmeseket
hogy felfedezhessük a lélegzetüket tápláló
ki tudja hányadik elemet és ne feledjük
ők azok akik nem engedik hogy a józan ma
elhamvassza a tegnapi forradalmak lángját

védeni kell őket mert miattuk nem halnak ki
az erdők sötétségében a nyugtalan őzek
oltalmazni kell a szerelmeseket mert ők törik
fel az alkonyi nap titkának kódját levetkezik
az elmúlás rongyait és vágyaik tüzébe dobják

Putnoki Béla: TOP - SENTIMENT

- születésnapra –

...szivárványt álmodtam Köréd
s Holdat, csillagot
- közöttük lebegtél, tisztán:
mint az angyalok…
… kacagást álmodtam Köréd:
- százezer karát
napfény ragyogott szemedből
s hullott vissza Rád…
… nyugalmat álmodtam Köréd:
csöndes réteket,
- illatból,- virágból,- fényből
fontál éneket…
… menyegzőt álmodtam Köréd:
bíbor - csend alatt
- de más kéz fogta ujjaid
s megátkoztalak
… temetőt álmodtam Köréd:
(gyásznép, zord sírok!)
- ne sírj! Te maradsz még, Kedves!
- csak én indulok…!

Szenyán Zoltán: álmodható ébredés

(feszültség alatt a feszület)

Isten... egy új Isten
programozott lakhellyel állt elő
kibertérben, ahol falak nélkül áll a vár
üszkös romra épült „okos” otthon
ha elsőre nem is fogott meg
- kicsit még várj
rögtön ne reklamálj
reklám, rég készen áll
mesterséges mennyország
gyere, - éld át a mennyei csodát
csodát,
csodát,
csodás csalást...
itt nem érhet csalódás
itt minden lélek hasonmás
előre programozott agymosás…
- panasz esetén
lélek szoftveresen újra húzható
életünk, naponta újra
újra hazudható
hazudott nyugtató
kérd, követeld a napi adagod
nyugtatóhoz adagolt altatót
feszültség alatt a feszület
új megváltó született...
álmodható minden ébredés
álmodható a mézédes feledés
álmodható maga az álmodó
megfáradt álom manó
dúdol altatót,
altatót,
altatót...
csipkés, puha és bársonyos
szivárványban táncoló megváltás…
üzenetben küldött angyali látomás
megfelelsz,
beléphetsz,
- megkaptad az engedélyt!

Szabó Lajos: Úton

St Louis 90
láttam egy filmben
ahogy tű karcolja a bőrt
és parancsolatokat váj belé...
semmi sincs ami eltakar
és nem a sár
ami nyomot hagy
a lelkeken
pedig ezt próbálják
pumpálni belénk...
nem fogok hazudni
a szemétbe jutott álmokról
az is a miénk lesz hidd el
ahogy Jézus
amikor a tetőről figyel
véres szemekkel
egy ott felejtett keresztről...
a bármilyen agyak
a jelentéktelen tárgyak
soha nem voltak annyira tompák
mint inkább...most...
nem válhatunk éles pengévé
úton a pokolból
a mennyország felé
mert az nem egy kitaposott út...
zöld táblák fehér feliratokkal
a vörös ég alatt
nem a szélcsend ami jellemző...
betadine foltok
az angyalok lehullott tollán
epillált pihék...
St Louis még kilencven mérföld
alkony
üvölt a kipufogó
reped a torka...
az ócska Volvo karcos szélvédőjén keresztül
látom ahogy leesik a Nap
és felém gurul
láva csíkot hagy maga mögött...
ki fogja kiszívni
sebeinkből a mérget
a rendszer hazugságai után
a lehetőségek behatároltak...
Júdás harminc ezüstjét
kijátszotta el
egy rulett asztal jobb oldalán
a holló vájja ki a szemét...

Szilágyi Ferenc Hubart: Deja vu

Hiába volt a régi Róma nagy,
eltékozolt hatalmat, fényt, erőt,
elhitte tán, örök, mit hátrahagy,
de pusztulása, lám, elérte őt.

Penészvirág virult a szellemen,
az ünnep is vad orgiába fúlt,
pogánypecsét esett a szent jelen,
kelet felől a népek árja dúlt.

*

Ma már határok, gátak nincsenek.
Gyalázni, ölni jár a hódító,
szorong a vén Nyugat, szegény beteg,
macséta vár reá, avagy bitó?

Az aljatőke hódolatra kész,
de még a józan ész csatába száll.
A küzdelem nehéz időt idéz,
szabad hitünk, jövőnk ma rajta áll,
alél a fény, ahol halál kaszál!

Tóth Gyula: világtemető

ritkán járok temetőbe
haragszik föld és ég
éjjel surrog
fülbe a fű
kluttyog a nádas
sír, nyög a hídboltív
s egy magányos kísértet
zavarja álmom
,,vemhes” lányok
viháncolnak
vodkát vedelve
s a terek megtelnek
tápszerért bömbölő
csecsemők hangjával
gyermekanyák
kelletik seggük
s az est egy fülled kupleráj
megtelik zsivajjal
és öklendezik
ha túl mélyen akarják
lenyomni torkán
e régrohadt ideát
pedig elmondása szerint
jól csinálja
úgy szövi a világ

 

Varga Rudolf: OLYANMINDEGY

Ezt
a
göröngyös
dűlőt
én
néztem ki
magamnak
vagy
ő
volt, ki lábamhoz
oldalgott?
Olyanmindegy.
Rég volt.
Ki tudja már
melyikünk
kezdte.
Az
ösvény
vagy
én
szóltam először,
csipámat törölgetve,
hátam mögül
álmosan kilépve.

Vámos Hang György: Különbéke

Világháborús nagyapám temetésén
csak visszavonulás-Anyám és én
lövészárok-részlet peremén
még üszkösen, feketén
szélütötté sarcolt felesége.
-- Feltétel nélküli megadás:
hó hull,
fehérzászlósul a mélybe.

Véssey Ede: Elkaptam

Fertőtlenítővel lemostam kezemet,
forró, klóros vízben kimostam ruhámat,
maszkkal jártam, mégis elkaptam a járványt:
az önző félelem emésztő vírusát.

Zsebők Csaba: - Még maradnál itt alul -

Sokszor apróság is ki tud mozdítani –

Liturgia az ikonok előtt,
miközben szól a pravoszláv kórus
Vagy táltosdobolás-szertatás,
sok dob, hangtál között ülve

Összeér az ég s a föld,
ám te még maradnál itt alul,
s már érzed a közeli kapcsolatot,
mégis maradsz

Flórián Tibor: Huszonkét év után

Huszonkét szép ágam vesztettem a viharban hiába,
a levél, ha lehull, gondol-e még a gyökérre, fára?
Huszonkét nyár fordult télbe, huszonkét töprengés tépett,
sok nemzetet láttam lebukni és az emberiséget.
S gyökeremig remeg a rettegő kérdés: miért fájnak
a tengerek, az idegen hegyek, a nyugati tájak?
Miért fáj, hogy tudsz-e még utódaidban magyar lenni?
Az én unokám -- ó, jaj -- már nem Ildikó, hanem Jenny!

Kannás Alajos: A vándor visszafordul

Előbb a Duna Dévénytől Mohácsig
s a legmagyarabb folyó, a Tisza
apadt le bennem néhány foszló ágig,
s a Lánchídnál meg kellett halnia
az oroszlánnak... Szétesett az ország,
a falvak hamvát belepte a por,
hasadt a lélek, rakódott a korlát,
és lilán jöttek ki a fák alól
barátok s bőr-csont bukott angyalok...
Magam sem hittem el, hogy én vagyok,
ki poklot tükröz s mégis megmaradt.
De lassanként a képlet felderengett :
az őriz tovább, aki útnak enged,
s a földemnek megadtam magamat.

Negyedi Szabó Margit: Hívogató harang

Hétköznapi élet, cudar már itt minden,
Ha ünnepet ültünk valamikor régen,
Megkondult a harang, s hívogató hangra
Ünneplő-ruhába mentünk a templomba.

Szólnak a harangok most is, úgy mint régen,
De tán az a csillag nem jár már az égen.
A templomokat is nyitva alig tartják,
Hiába a harang, hiába kongatják…

1979

Tűz Tamás: Apám

Apám festő volt. Csak szobákat festett,
meg konyhabútort, ajtót, ablakot.

Míg ifjú volt, megjárta Budát-Pestet.
A háborúban mély sebet kapott.

Szobrászművész szeretett volna lenni,
mint Phidias vagy Michelango,

de végül nem lett belőle semmi,
csak ismeretlen, szürke mázoló.

Ám azért így is eleget merengett,
pohár bor mellett csöndben álmodott,

ujjai élénk színeket kevertek,
megtervezte a fénylő holnapot.

Rajzolni tanított és hegedülni,
mert azt akarta, nála több legyek,

távoli szépségekben elmerülni,
ha hívogatnak tengerek, hegyek.

Hátul az udvarban a kettős létrák
magasába ha másztam, szédület

kapott el, ég és föld egymástól szétvált,
rám villogtatták vad mélységüket.

Zas Lóránt: A remény szonettje

A kioltott tüzek azok, amik ma égnek,
a mezőn helye van a rozsdásodó ekéknek.
Vasárnaponként ima szól, fogatlanok a vének,
ölyv köröz, borul a táj, az üszők elvetéltek.
Megíratott, hogy harmadnap feltámad és élhet,
a mennybe megy, és része lesz az Isten lényegének,
csillagok veszik körül, róla is szól az ének,
a magas és a mély használja írnak és fejéknek.
A fogantatás, a jászol megmarad,
jövendölésnek, hitnek és reménynek.
Aki a hegyre megy, annak a völgy zöldellő darab
és megmarad fészeknek, háznak, ahol élnek.
Kövek között is bódulunk, viszünk vizet,
felszántunk földet ágyásnak és vetésnek.

Gaál Áron: Szálloda a szerelemhez

és a metró
és a kocsi belseje
és kis címletekben pillanatok
e pillanatban
csíkos inget viselek
és barna cipőt, negyvenketteset
és szalmakalapot

és a megálló
és a peron
a csapóajtó magától bezárul
és csak akkor nyílik ki amikor
az alagút végtelenségébe
száguld tovább a szerelvény
és elhagyja az állomást

és a piactér
és az a ház
    „szeretnék kérem egy hétre egy szobát
    hat napra
    öt napra
    négy napra
    egy napra

    és az ágyra egy pongyolát
    és szeretnék egy lányt a pongyolába
    és egy hátsólépcsőt, hogy más ne lássa
    egy nagyon hajlékony
    egy nagyon kecses
    egy nagyon merész
    egy nagyon ügyes lányt szeretnék”

aki azt mondja:
    „meleg van,
    nagyon meleg van
    fullasztó hőség van
    a levegő se mozdul
    a mai estén”

mire én azt mondom:
    „felhős az ég
    csípnek a legyek
    zivatar készül
    hamarosan esni fog
    felhúzhatom az ablakot
    vagy zavarja talán?”

mutassa meg kérem a szobát
és mutassa meg a lányt aki azt mondja:
    „Ó, visszahozta a fehérneműmet?”
mire én azt mondom:
    „Szeretnék megfürödni Vivien
    kérem készítsen nekem
    egy langyos fürdőt”

mutassa meg kérem a lányt
és mutassa meg a mosolyát
azt a mosolyt amivel azt mondja: „tenger”
azt a mosolyt amivel azt mondja:
    „már látni a földet”
azt a mosolyt amivel azt mondja:
    „mindjárt megérkezünk”.

Párizs

Jagos István Róbert: Kékesen

Nem ringatnak többé
hiszékeny álmok.
Ébredő hajnalt riaszt halál-fejem.
Hollóként tekint rám a sors
korhadt cölöpökről,
és gyöngyöket rejt
szárnyai alatt
kékesen.

2010

Kapui Ágota: Fény paskolgat

a születés
a te döntésed hát
választhatsz bolygót
teret mindenséget
de itt már semmit
nem bíznak terád
s a sors könyvébe
nem írnak be téged
Fény paskolgat
lét nevez fiának
és irányítja
léptedet a rend
hogy kit tekintesz
apádnak anyádnak
az ösztön súgja
félve odabent

2017

Kányádi Sándor: Árva tavaszi alkonyat

Horpadt tarisznya ütemes
ide-oda ringása;
kenyér nélkül maradt
falatnyi szalonnabőr,
fél hagyma, só -
gondosan kendervászon
ruhába hajtogatva.
Hangyaboly savanykája.
Zöld vetésben inaló nyúlfiú,
magasan szálló füst,
alacsonyan szálló madár,
glóriás hegytető.
Kakukkfű a félrecsapott
kalapban.
Üres udvar, üres ház:
nyelv nélküli harangok
szomorúsága.

1967

Szervác József: Örömök

Míg befogad
öled kénköves kánaánja
élhetlen uzsorás, csupán az esedékes
kamatokat követelem
az öröm percentjeiért
házalok benned naponta, félek
ha egyszer kifizetsz

Vagyonom vagy
tőkém míg tartozol, zálogul
vettem a mindennapi
örömök utáni csöndet
zálog álmodnom álmaid
teremni termékenyülésed

Én magam odaadtam

Forgass míg fényleni tudok
mielőtt mint a nyarak elöregszem
elévülök hajad évszázadaiban

A.Turi Zsuzsa: Mai vers

Tegnap csak
bort ittam
másnaposan a
konyhában
az asztalnál
bicegő hokedlin
este hétkor
szürke fényben
ülök
a zöld kredenc
mellett
őszülök
zokni nélkül
pizsamában
fáj a fejem
hideg a kő
cigi van a
számban
a tea
lábszagú

a sors sem
kímélt
nem írtál
ma se
tegnap se
e-mailt.

Albert Zsolt: Egyetlen

Csak te olvashatod le
arcunkról a kétségbeesést,
aki fentről esőt küldesz.

Amíg ázunk, sárrá válik a föld,
s közben nézünk felfelé hallgatva,
ahogy a zivatarból hívsz.

Ami lefolyik, fehérre mos,
páncéllá dermed kabátunkon
s sziklává nő talpaink alatt.

Mégis, csak sebeiden át van kiút,
halálon és át egy elgördített
sziklasír ajtaján.

Arany Tóth Katalin: A HALLGATÁS ÁRA

Kérdésre válassz:
ha felelsz,
rád zúdul a szenny.
Fontold meg jól, mit üzenj!
Ha felelsz,
elönt a szavak fekáliája,
nyakig merülsz
a balkáni demokráciába.
A torkok bűzös leheletétől
rongyolva foszlik a csili-vili,
és sorsodra billen a tele bili.
Rád ömlik
a moslékos jelzők dac-hada,
neked feszül
a ragacsos vádak
rothadó tompora.
Ahol önmagad
a köznek
szívből adod,
ott összekötöznek,
összezsugorítják,
beléd fojtják,
csönddé oltják
jó szándékú akaratod.
Az őszinteség divatja
így múlhat el.

szozattovabbacikkhez

Bátai Tibor: reggeli rutingyakorlatok

1.
levetve úgy-ahogy az ébredés nyűgét
belebújsz gyűrött ujjasodba
életre dörgölöd fénytelen szemed
bekötöd kardod markolatsebeit
csillagokat szedsz le palástodról
horpadt homlokodon koronát egyengetsz
2.
magára árvult szemed mögé bújva
felöltöd öntudatod ujjasát
(gombjai vérsebek)
kifényesíted szíved s koronád
hónod alá kapod a vérted
kardod görbületén elmerengsz
3.
árvult szempár figyel a tükörből
s míg fölhúzod a nárcizmus glaszékesztyűit
koronád összeolvad homlokod acéllemezével
szívbe görbült kardod kiegyenesedik
s megvárod míg álarcaid felébrednek

Czipott György: Lázadásban békülsz…

életed adósság,
birtok, kezes nélkül,
s kamatát ha róják –
ki nem cenk, megbékül,

mert úgysem lesz tiéd
végső haszna, terhe.
időtlen semmiért
fizetsz, gondbaverve.

kaptál egy világot.
ám…, ki mással nem bír
s mást sehol se látott…,
jó jussa tűz…, mély sír?

lenni, tán adósság.
kezes, haszon nélkül.
s kire átkát róják –
lázadásban békül…

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hang szozat a tiszta hang
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf