Gaál Áron: Kimondani, ami létezik

A rácsodálkozás hiányzott,
a szenvedély,
ami úgy érinti meg a virágot,
hogy sose feledje el a kéz.

A leltár hiányzott,
ami egymás tollpihéit számbavéve,
úgy őrzi meg a másikat,
ahogy van, minden tévedéssel.

A repülés hiányzott,
a közös szárnyalás,
ami mélyet és magasat fog be
íve alá…

Talán csak egyetlen szó hiányzott,
az, amire a szánk is éhezik:
hogyha kigondoltuk a Világot,
kimondjuk, ami létezik.

Jagos István Róbert: Adjon az Isten

Adjon az Isten szebb jövőt:
Szép földemre szent esőt,
Fejem fölé hűs tetőt,
Két karomba szeretőt!

Adjon az Isten új reményt:
Bús szívemnek szenvedélyt,
Két szememre éji fényt,
Úgy ragyogjon rám az ég!

Adjon az Isten szerelmet:
Szív dobbanjon szívemben,
Számra csókot lehelve
Mondja azt, hogy: szeretlek!

2009

Kapui Ágota: Posztmodern

Álmaink makulátlan vásznaira
posztmodern képet pingál a világ
vonat elé lök az újabb reggel
elkap a perc és élővé varázsol
sebzett ujjakkal ragad át a kínon,
és kimenti lelked e szűk időkeretből
mit rád szabott a közel és a távol.

2016

Kányádi Sándor: Láttam én már

láttam én már
nyugdíjra sandító
anarchistákat
garast-fogához-verő
forradalmárt
hitetlen papot
- a kocsmárost is ha inna
tönkremenne -
okítottak engem
nálamnál oktalanabbak
- bölcsen figyelmeztető
ujjuk akasztófaként
mered előttem ma is -
egereket kölyköztettek
álmaim fészkébe
de én hálás és
alázatos vagyok
fájó gerincemet
mondhatni ingyen
kezeltethetem világhírű
gyógyvizeinkben
és múzsámat is tisztes
jegyszedői álláshoz juttatták
abban a múzeumban ahová
idővel a rólam készült
arckép is bekerülhet
minden nehézség nélkül
úgyszólván hivatalból

1975

Szervác József: Szerelmes vers

Margitnak

Hát hidd: szeretlek. Végül is igaz.
Válassz testemből bátran egy szöget,
szilánkot, más csecsebecsét
magadnak. Bár mind a tied

e sok kacat: vérsár, csonttörmelék,
csikorgó mész, hegek, halálnyomok,
szétszedheted, ha kell, s ha nem -
nyugodtan szétdobálhatod.

Szórja úgyis e tékozló idő.
Most bennem halnak meg barátaim,
szerelmek bennem hullnak el,
s utánuk fájdalom, se kín,

és semmi sincs, nem is kell, te, se más,
se én, mert itt már minden idegen,
idegenek szólítanak
idegen anyanyelvemen,

már minden földtől, nőtől elfutok,
hallod? akár egy éjjel elverem
mindazt, mi volt, házam, hazám,
hitem - hát mit akarsz velem,

szegény! - még egy van, látod, vérnyelő
testedbe fulladt homlokom mögött
döglött barázdák: évelő
szerelmek; lövészárkaim.

Albert Zsolt: Homlokán eső

Ha letörlöd a port ingujjaddal,
a távcső lencséin át láthatod
mi veszett el rég és találsz-e
még valami megtartanivalót.
Van-e tiszta rét a hús mögött
ami fehér mint a habzó víztaraj?

Beteg könyörgés a test vitorlája,
vörös és süllyedő naplementék.
Az idő homlokán eső a verejték.
Ha nézned kellene hajnaltól estig,
bírnád a partra sodort roncsokat
és az arcok nyomait a fövenyben?

Czipott György: Beégett negatív

Kenyérszegéskor mindig
(lásd, immár bennem reszket),
karcolt három keresztet.
Kezem, akár anyámé…

Listáz polgár szegénység.
Kamaszláz bármit akart,
holtan, élőn fogva tart.
Szavakban sincs kitérő.

Leng finoman dohillat,
s perzsáig lóg lámpafény.
Fogytán isten és remény.
Most ver hidat tüdőbaj.

Üvegvitrinben ódon,
didergő porcelánok.
Bénult egyhelyben állok.
Már vadásznak csillagok.

Deák Mór: ÖNARCKÉP KRUMPLIBOGARAKKAL

A krumplibogárvadász
nem pihenhet soha,
mert jönnek a bogarak,
jönnek a krumplira.

A krumplibogárvadász
jó, ha mindig figyel,
és vastag kesztyűt vesz fel,
amikor menni kell.

A krumplibogárvadász
elsiklik afölött,
hogy narancssárgát fosik
s nagyot roppan a dög.

A krumplibogárvadász
nem fociszurkoló,
csíkos a kitinpáncél,
támadóra való.

A krumplibogárvadász
mégcsak nem is csatár,
de aki ültetett,
az a termésre vár.

A krumplibogárvadász
nem saját bogara
a kolorádóbogár,
és nem amerika.

A krumplibogárvadász
nem nézi, milyen árva
a reccsent bogár nélkül
a sok-sok kicsi lárva.

A krumplibogárvadász
tudja: a bogarak
győznek s ő elnyugodhat
a krumpliföld alatt.

Ernst Ferenc: Múlandó

Volt előtte.
Már utána van.
Csak közben volt szép.
Most arctalan.
Előtte csend.
Utána némaság.
Boldog nevetések
közötti néma sáv.
Áradás volt.
Most vizes homok.
Parti homokban
vizes lábnyomok.
Érintés volt.
Érző pillanat.
Hangok voltak,
és nagy szavak.
Volt előtte.
Már utána van.
Sértetlen maradt.
Örökre karctalan.

Farkas Gábor: Két másodperc

.
Csupasz ujjal mutat rám az este,
csillagok közt egyedül vagyok,
sétálok a kihalt koszos utcán,
céltalanul követ rugdosok.

Csak úgy pattog, fürgén porban táncol,
olyan frissen, üdén hempereg,
széles folyó keskeny hídján állok,
kopott kövem zuhan, s integet.

Két másodperc s elsüllyedt a mélyben,
búcsú nélkül végleg távozott,
egyszer talán felcsillant a fényben,
ez volt minden, társam elhagyott.

Azóta is keresem az éjben,
azt a társat, ki ott elveszett
vannak kicsik, vastagok és véznák,
az igazit sehol sem lelem.

Vak vándorként járom a világom,
térköveken búsan ballagok,
rám tekint egy könnyes szemű angyal,
pislognak a fénylő csillagok.

Fülöp Kálmán: Jelentés

Nekem fontos volt
minden ami régi
a szék amelyen
megpihenhetek
és ellazulhat
agyamban a tegnap
és nagysietve
új ígéretek felé
mutat a holnap
és élni írni
édes hullámtörés
rátalálni az
elveszett csodára -
hogy nyers agyamban
mit takar a rés-
finom lehelet
fehér papiron
és szerelem
ami nem volt soha
s mert elszakadt
a perc arcán
a hajnal csak
kérdezem én
voltam ostoba
és folytatom mert
rég éget a téma
s bizony szeretnék
magam lenni néha
s ha vén szememből
 kihullnak a fények
 és hanyatt-homlok
 rohanok a falnak -
 jelentem nektek
 kegyes hozzám az élet
 akkor is ha sokan
 rég mást akarnak.

Gavallér János: Árnyék fut az éjszakában

Árnyék fut az éjszakában,
félelmeim tarisznyája
nyakában
céltalan hajnal dereng,
- valahol ébren virraszt,
stréber,
engedelmes utcagyerek -
őszharmat didereg,
titkon remélt napfény szunnyad;
szoknya lebben,
dédelgetem emléked,
a föld forog,
s a körön kívül bamba tekintet
könyörög;
egyszer, csak még egyszer
szeretne
szédült éjszaka után
versenyt futni az idővel.

2021.08.10.

Irlanda Máté: Korán kelni

Ma korán keltem, könnyedén, mintha veled.
Két kávét csináltam, ahogy szeretjük,
keserűen és feketén,
és elkortyoltam a teraszon,
szemben az üveggel, egyedül.
Tegnap késő éjszaka vitted le a szemetet.

Lefutottál a lépcsőn.
A cipekedés férfimunka, mondtam volna,
ha ott vagyok, mosolyogva, mert tudom,
hogy ezzel felbosszantalak. De nem lenne
kedvem kimászni az ágyunkból, csak néznélek
felkönyökölve, betakarózva derékig, ahogy
magadra kapsz valamit gyorsan, és értenéd,
hogy csak lusta vagyok, és manipulatív, de szeretlek,
amit finnül úgy mondanak, hogy ’minä rakastan sinua’.

Ez finnül sem jelent többet annál, hogy akkor is ölelnélek,
ha épp a szemetet készülsz levinni, vagy, hogy a hálószobánk
és a lépcsőház távolsága is végtelen.

Észtül ’ma armastan sind’ azt jelenti, annak ellenére
is mosolygok, ha rád gondolok, hogy közben mindenhonnan
a hiányod üvölt. Vagy pont ezt az üvöltő hiányt jelenti,
nem tudom, nem tudok észtül. De bármilyen nyelven
érzem az igazat veled kapcsolatban, bár a rokonnyelvek sem
hoznak közelebb, hiába fordítom.

Ahogy az sem visz távolabb, hogy ’mwen renmen ou’,
pedig messze vagy, tél van, és hideg, és a haiti kreolnyelvhez
nekünk sincs semmi közünk,
nem csak az időjárásnak.
Akkor sem tudunk hazudni egymásnak, ha nem értjük
miről beszélünk.

Jóna Dávid: Megbocsájtottak

Volt itt minden, de már elfogyott.
be kell érnünk azzal, ami van.
Vízen járni csak vastag jégen lehet,
nagyot taknyolva, mielőtt rian.

Felénk a túlélés játszik, a kapaszkodás.
Mert közömbös már a vágyunk.
Örökös készenlét: köpünk-nyelünk:
ennyi az összes tudományunk.

Felettünk hömpölyög az idő,
mint sodrása vérbeli pataknak,
s mi itt mocorgunk legalul
akár medre alján a barackmag.

Vagyunk, mint egy buszkerék,
mi gördül, lefékez, dadog.
Épp olyanok, mint a bűnök:
bocsáthatóak, bocsáthatatlanok.

Kalász István: Gyerek lenni megint – Anyámnak

Éjjel arra ébredek
hogy reggel majd átmegyek hozzád
anyám és rájövök a sötétben hogy
nincs
akkor az éjszakában szeretnék
járdáról leugrani kukás autót
megbámulni a repülőre kiabálni
hogy …nézd…
zebrán csak a csíkra lépni
bogárnak enni adni buszon a
gombot jól megnyomni este
tenyérről morzsát nyalni az
őszt hajadban nem kérdezni
ágyból téged még megszagolni
magamnak titkot adni álmomban
a sötét elől elszaladni és hajamban
az őszt neked reggel megmutatni.

Kemecsei Gyöngyi: Jó minden így

Jó minden így
és jó miden úgy is.
Az egyik most erre,
a másik meg arra visz.
Itt lágy lábam alatt
és puhán,
de forrón ölel a homok.
Ott talán
talpamba metsző kavics,
de hűs a víz,
ami köztük átcsorog.
Mind az én utam.
Ami van
és ami csak lehetne.
Ami lent van,
azt úgyis átírja a felette.

Kiss-Telki Rita: Csönd volt

Milyen hideg lett, nem is válaszoltál,
a kérdés belefagyott a csendbe.
Néztem ahogy felállsz, rá is gyújtasz,
ahogy a hátad a füst körbelengte.
Egy kölcsönlakásban voltunk,
és meztelen léptem ki melléd,
még nincs válaszod – mondtad,
de én tudtam, hogy szeretnéd.
Milyen csend volt, mezítláb álltam
és rettegve hallgattam bele…
nézem ahogy felállsz, rá is gyújtasz
csak nem tudom, emlékszel-e.

Milovics Mónika: Elhomályosult emlék

Hajnalodott. A lelkem ébresztett fel. A pokol legmélyebb bugyrait jártuk együtt, pedig alig volt a testem tizenhárom.
Maró savként járta bensőmben a táncot a tudat, hogy soha többé nincs kinek virágot vinnem a Dunáról anyák napjára. Két hét alatt sem hittem el, hogy a zöld szempár többé nem szór szikrákat apámra, a kezében nem lesz többet az öcsémen eltört fakanál, nem olvas majd senki otthon Moldovát és Márait.
Ránéztem a – mellettem békésen alvó – Down-szindrómás nővéremre.
– Mi lesz veled, te szegény kis árva lélek? – tettem fel a kérdést, talán kicsit magamnak is.
Felkeltem, mert az esti edzés után nem mostam ki a fekete tornadresszemet. Megnyitottam a csapot és figyeltem, ahogy a mosópor fehér gyöngyei feloldódtak és eggyé váltak a vízzel. Így képzelem azóta is halált.
A jól megszokott kávé és cigi illatkombinációja zökkentett ki a merengésből.
– Ma megyünk a Hajnikával értetek az iskolába autóval. Háromkor temetjük anyátokat – törte meg a tébolyító önmarcangolást apám.
– Rendben, tudom – válaszoltam és kiléptem a fürdőből.
Lopva néztem a konyhába. Láttam, ahogy kitette az asztalra anyám csészéjét is és a félbehagyott könyvét lapozgatta.
Az iskolabusz zaja még soha nem fájt úgy a fülemnek, mint azon az átkozott napon... Felnéztem. Mindenkin ideélen ruhák díszelegtek, mintha karnevál lenne. Akkor hasított belém, hogy április elseje van. És nekem "bolond ballagás".
Egy pillanatra elhittem – tréfa –, hogy nincs többé anyám...
Sokan voltak... Nem mertem sírni. Aznap sem és még jó hosszú ideig.

Müller Péter Sziámi: AMIBEN ÉLSZ

Te soha nem voltál kisgyerek.
Te már soha nem leszel felnőtt.
Mit lőttél már megint magadba,
csak, hogy lásd azt az érdekes felhőt,
AMIBEN ÉLSZ

Nagy Ilona: 4,5. Közhely

    „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.” /Hamvas Béla/
    Memento mori. Satírozzuk a táblázatot. Mennyit leéltünk, és mennyi van még vissza hetvenig. De legyen az bármi, nem azért kell megtenni vagy meg nem tenni, mert szorít az idő, és holnapután már túl öregek leszünk. Hanem mert olyan logikátlan egy eltékozolt nap, egy eltékozolt alkalom. Fokozzuk: eltékozolt élet. Fokozzuk tovább: pláne, ha nem csak a miénk. Tenni vagy nem tenni. Mérhetünk pusztán ebben is. Én máshogy mérek. Gondolni vagy nem gondolni. Vágyni vagy nem vágyni. Én vágyban mérek. Szikrában, gondolatban és lángban mérek. Hatalmas, perzselő tüzekben. Legyen az hegymászás, vadvízi evezés vagy bármi emberi dolog, ha gondoltam, de nem tettem, az pont olyan, mintha tettem volna, csak még gyáva is vagyok. Elégni gyáva. Ha csak egyszer is elképzeltem. Az első pillanattól az utolsóig… Ha gondolatban enyém volt, erkölcsről papolni gyengeség. Tegyünk ide még egy szót. Legyen az a sőt. Tehát: sőt. Akkor nem csak tolvaj vagyok, hanem hazug is. Megtévesztek. És tékozlok. Hamis képmásomban gyönyörködöm és gyönyörködtetek. És most megyek satírozni, mert vasárnap van, megint ellőttem egy hetet.
    Szeretlek. Nem vagyok gyáva.

Pethes Mária: CSILLAG-INGGOMBOK

megnyitom szívedet
bezárod az enyémet
nem tudom mit
keresek a semmi közepén

márványéjszakák
haldokló anyanyelv
a kétségek homályában
csatlakozást lekéső szavak

el kellett volna mondanom
mintha csak ismeretlen
utasnak a vonaton

nem tudom mit kerestem
mindent jelentő szívedben
a semmi közepén
*
nem a hiányod az üresség
ami bennem lüktetett
igaznak véltelek te sejtjeimben
végmenő lassú hervadás
fölmagzott szerelemvirág

megnyitottam szívedet
bezártad az enyémet
annyira voltunk a túléléstől
mint Isten magányruhájáról
lehullott csillag-inggombok

Radnai István: mielőtt felnőttem

szerelmeim mind a temetőkertben
kiskamaszként az érett nők
becéztek társaságukat kerestem
rég volt még ötvenhat előtt

az idők szétszórták álmom sem maradt
virág s emlék illatában
miért keresnék már néma hantokat
a világ forgatagában

anyámnak küldtek szép képeslapokat
néha megemlítve engem
leáztattuk a bélyeget mind ragadt
préseltük is vastag könyvben

színes virágok szál ibolya helyett
ha leveszem ma a polcról
leszáradt rég az argentin lehelet
a sok évtizedes portól

kiskamaszként tetszettek az érett nők
és bezárult minden ajtó mielőtt

Szabó Lajos: Nekem az a lány…

Nekem az a lány tetszik
ami esélyes,
hogy esélytelen.
A lánynak az a göndör hajú,
s picit nagy orrú fiú,
aki a maga fura módján helyes.

Emlékszem,
(egy szakadt Bukowskira
fájt a fogam)
amikor a könyvtárba menet
hamburgert evett
az a lány,
csalamádés volt a szája
s epilált a hónalja.

Később, az egyik
vidéki fesztiválon,
az anyja vitte utána a hátizsákot,
ami nekem döbbenet volt,
neki vörös arc.

S mikor vicsorított már az este,
egyedül volt
nem lógott rajta senki,
Se a nagy orrú srác, se a jó édesanyja.
Akkor arra gondoltam,
hogy lépni kellene,
le majd később félre.

Aztán, amikor
már úgy össze voltunk nőve,
-mások szerelemnek mondják,
de mi nem ragasztottunk rá
semmilyen olcsó, kis sablonos matricát-
azt találta mondani:
,,Vasárnap délután,
az vagy nekem.
A hétfő előtti szabad órákban
lapuló stressz.”

Vernyik László: Nincs már nekem...

.
Nincsen már nekem Valakim!
A Csend csak faggatja magát...
Nincsen már többé az, akin
éreztem magam illatát!
.
Önterhétől roskadt templom,
egy három hajós hullaház
a lelkem...Visszhangzik, s hallom,
amint harangja meggyaláz!
.
A hívek elmentek régen...
Csak a vén vak kántor maradt!
S egy csombék a harangkötélen!
...Tán arra köthetnéd magad...
.
Óh, Szent Üresség! Nagyuram!
Miért vonít rám vak ebed?
Leülök. Nekem nincs utam.
És mondandóm sincs több neked!
.
Valami borzalmas érzés
hirtelen úgy hullott le ránk...
Egyre nehezebb a légzés,
egyre halkabb a Miatyánk...

Zsebők Csaba: Végtelen tengerből gyöngyöket halászok

Végtelen tengerből
gyöngyöket halászok
Végtelen létünkben
ősgyönyört hajhászok

Bár tudást szomjazok,
stációkat járok
Tudókat faggatok,
látót imitálok

Talán az is vagyok –
rontásokat rontok
Kötéseket oldok,
hamis békét bontok

Átlagtól eltértem,
ősanyagból értem
Lüktetésből lettem,
békét tenni jöttem

Végtelen tengerből
gyöngyöket halászok
Végtelen létünkben
ősgyönyört hajhászok

Flórián Tibor: Ha majd…

Ha majd reszkető kezeddel
tükröt tartasz szám elé,
és fényére nem száll többé pára,
ha majd ajkamat a némaság
örökre lezárta,
rád lehel a mélyből
és megszólal helyettem, fűzöld
hajával a föld.
a csend olyan nagy lesz,
hogy meghallod a kert neszét,
és a tücskök a hosszú, agát
éjben kizengik
utolsó versem dallamát.

Kannás Alajos: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni
a Hazában szinte bűn
s kívül: keserűn

/Magyar haikuk/

Kisjókai Erzsébet: Gyertyaláng

Viasztestében rejlik az, mi él,
mi égni tud és fénytadó.
Csak őrzi azt fehér rudacska,
hogy tartsa, biztosítsa életét,
mint lelkünket a testünk zárja be
védelmezőn, akár rabot,
bár nyitva hagyott egy utat,
hogy fellobogjon ott az értelem,
és alkothassunk.
Viaszba öntve így vár benn a szál,
türelemre kényszerített ideg,
kanóc, mely lángról álmodik.
Ha tűzre kap, és teste olvadón
már fogyni kezd, ujjongva ég, lobog,
utolsó cseppig fényt ad, boldogan.
Ha szólni tudna, végsőt lobbanón,
ezt mondaná: Kár… Mert égni jó…

Ha kilobbanok, én is ezt súgom:
Kár… Mert élni jó…

Négyesy Irén: Csak addig éljek

Ó, én csak addig éljek,
amíg lobogva égek!
Míg bódító az illat,
és ragyogó a csillag.
Míg lángolnak a színek,
és íze van az íznek.
Míg rettent a mélység,
és gyönyörű a kék ég.
Míg sejtelmes a mély csend,
és dal susog a szélben.
Míg az öröm rámhajol,
és metsző a fájdalom.
Míg dallal csendem megtöröm,
és nem tudom, mi a közöny.
Amíg kohódban égek,
te bús, bolondos Élet!

Tűz Tamás: Anyám

Ha már apámról írtam, szólnom kell anyámról,
kinek virágszép arca ma is visszalángol
egy régi színes őszből, láva-forró nyárból.

Az élet nem terített szőnyeget elébe.
Tízéves volt és máris dolgozott szegényke.
Félárvaként csöppent a szívtelen mesébe.

Korán reggel futott a divatáru boltba,
padlót súrolt, sepert, a csomagokat hordta
Hamupipőkeként. De nem omlott a porba.

Felküzdötte magát és kiszolgálólány lett,
élete-sorsa egy árnyalattal már szebb,
de még nagyon messze a tündökletes várhegy.

Egyszer csak rajta volt a menyasszonyi fátyol.
Suhog, fel-felragyog hatvan év távolából.
A régi fénykép üszkén szeme is világol.

Anyám szeme, homloka, simogató ujja,
lágy hangja, ahogy altat, bölcsődalom fújja.
csak egyszer szólna még, a síron túl is, újra.

Tudom, hogy álom ez, de hátha megvalósul
a nagy hegyek mögött, hol kristály-csipke hó hull
s a lélek hirtelen az öröklétbe bódul.

Gaál Áron: Magam ellen

Magam ellen, másokért,
de nehéz az élet!
Mások ellen magamért,
nehezebb, mint véltem.
Mások ellen másokért,
ha ezt tudtam volna,
magam ellen magamért,
sose szóltam volna

Jagos István Róbert: Ágak nélkül

Immár gyökér lettem,
vézna karjaimmal ások egyre mélyebbre
– a lélek is ott érzi jól magát –
s míg te papírkérgeiddel állod a sarat,
addig szív hasad
fent és lent egyaránt.

Ágaink nincsenek...
valaha én voltam, még nem is oly rég,
tudásom csekély s mégis... a szenvedély volt,
mi éltessé tett.
Egykor zölden a magosban,
ma tipródva föld alatt viszem
tovább változó életünk.

Kisfiam, te alig voltál ág és levél,
de derekasan állod törzs-helyed
s én, mint gyökér, majd táplálom
sorshited, ha lesz még hozzá erőm.

2010

Kapui Ágota: Alulnézet

Megoldottam minden apró gondod.
Kigomboltam rajtad minden gombot.
Kitaláltam, mit gondolhatsz rólam.
Méltattalak írásban és szóban.
Levetkőztem minden rossz szokásod,
rajtam kívül nem is maradt másod.
Nem segít már ezen szó, se képzet:
perspektívám örök alulnézet.

2018

Kányádi Sándor: Mikor szülőföldje határát megpillantja

a szívem kolumbusz árbockosárból
kiáltó matróza mikor
idáig érkezem

minden más táj csak óceán
ez itt a föld
a föld nekem

1975

Szervác József: Reggel

Ha miénk volna ez a reggel,
fénnyel, fullánkos félelemmel,
előtolakvó kopjafákkal
bár, ha miénk volna e reggel,
kések szemeznének szemeddel,
lehetne, az Isten is rád vall;

s minden bűnt, ha miénk e reggel,
megmelengetnél tenyereddel,
simogatnád, mint hullafoltot
gyermeken anyja, ez a reggel
miénk, halálos ítélettel,
kivégzik áldott asszony-voltod;

miénk e börtönudvar-reggel,
tiéd, a testedben szögekkel,
enyém, a számban mésszel, sárral,
kettőnkké - világ a világgal.

A. Túri Zsuzsa: (Fájdalom)küszöb

Fáradtan,
homályos szemmel
bágyadtan
keresel majd,
mert te sem érted,
véred hajt,
hogy mért voltam
én több mégis,
zsebedben bicska,
kés, a fétis,
s érzed, hogy fent,
vagy alant, érted
jártam jégben,
tűzben,
sárban,
fürödtem,
vagy éppen
kúsztam,
bátran
száz ország
porában,

szozattovabbacikkhez

Albert Zsolt: Sújtólég

Egy zsúfolt tüdőben ébredt és körülnézve
látta, hogy mindenki gerendaként áll fulladás
és remény között, ami a belégzésnél teherrel
érkező gőzös mozdonyszörnyeteg. Sújtólég.

A nap ráfeszült és a terpeszkedő forróság alatt
a bordás tetőszerkezet minden belső erejét
összegyűjtve nyílt ki, nehéz ritmussal szülve
antitesteket izzadó lebenyes húsfalain át.

Ő pedig levegőt kapkodva állt és az olvadó
életcsöveken ordított Istennek. A lehetetlenül
fekete sötétben ütemre csapkodó vermelők
hangjai jelezték kimaradozó légzését.

Színtelen halálról álmodott, akadály nélkül
visszaszületni valami alvó semmibe. Nem
számított arra, hogy térdelve kell várni, míg
mégis leásnak érte háromszáz méter mélyre.

Czipott György: Merre át?…

későn ébredőknek

vagy, miként fontosulva szó
mi világgábrong haragról?;
ebeknek megugatni jó

arc, ráncok mögött, halavány
ki még megmaradt magadból?
nem tükör, csak csöndes magány

ha majd vallod, s átlengi félsz –
nyakadban kereszt kibillent.
lásd (bárha éjjel) mennyit érsz,
hisz kész vagy föladni mindent,

tűrsz, ha tűrhetnéd még jobban…
– no, jobbra át!… vagy balra át!
s hogyan mentheted magadban
magadnak ennen gyilkosát?

Deák Mór: KULCS

mindent elveszít az ember
kulcsokat
szívet
gyökeret
a gyerekkor
magától elver
szádon a szitok megered

mindenkit elveszít az ember
élőt és holtat
egyaránt
magányod
éjszakánként felver
magányod
önmagába ránt

saját magát
is elveszti az ember
őrzi
egy ágy alatt két forint
takarítani
többé már nem kell
múltra jövőre rálegyint

az ember is elveszti az embert
másokat
s a mást önmagában
amikor hitt
még tenni is mert
hazájában
így lett hazátlan

Ernst Ferenc: Hiánytalan

Minden hiánynak súlya van.
Még annak is, ami súlytalan.
Nincsen sok, s nem létezik kevés.
A hiány olyan... semmi létezés.

Ha volt, de már nem lehet tied,
hiányát érzed, e furcsa semminek,
s ha nem szülte más, csak képzelet,
miért hiányozna, ami nem is lehet.

Belül üvöltenek éhes farkasok,
féligazságban, nem a fél vagyok.
Lesz még, aki hallja, érti csendemet,
s figyel rám, mielőtt élve eltemet.

Kinek kellenek a testmeleg szavak,
kinek a hiányok nem hiányzanak,
kinek az ölelése a legszebb oltalom,
létregényemben, az utolsó oldalon.

Fövényi Sándor: A folyó

lehet, nektek csak egy név a Duna,
pedig mintha az ég aludna benne,
a medre az ágy, és néha oly lágyan szólít,
hogy különös vágy bódít,
mert nyárasszony térdig felhajtott szoknyában,
lábal a part menti sodrásban,
ilyenkor meleg a víz, akár a szív
mielőtt őszbe pihenne.

egy kőhányáson szoktam ülni,
onnan nézem ahogy a teherhajók Pest felé dohognak,
este, mikor jelzőfényeik felragyognak,
vöröses szalagok futnak a fodrokon,
kinn a fűzfalombokon megpihennek,
majd tovább sietnek,
lángra gyújtva az ártéri őzek szemét.

mégis, talán a téli folyót szeretem,
mikor fölötte hófehér sirályok szitálnak,
és a nyárfák agancsairól rebbenő kárókatonákat
vijjogva szidják, ha azok halat találnak,
már mindenütt a dér az úr,
a hidegtől néhány csillaggomb meglazul,
- a vízre csusszan az ég sötét kabátja.

Kalász István: Útbaigazító

A végállomás előtt eggyel
kell leszállni a buszról
balra menned a sötétben végül ott a ház
fel kell jönnöd a lépcsőn a lakásajtó
nyitva a konyhaajtó jobbra szemben a
fürdőszoba balra a nappali ezen kell
átmenned aztán két ajtó lesz előtted –
nyiss be -
az első ajtó mögött dobozok lom hideg
bú baj rossz szó motyó velem a második mögött
sötétben tartalak és alszom a fal mellett majd
veled.

Kiss Teleki Rita: körbe idő

sodrása ugyanoda visz ki
valaki létrát dönt az égnek
felhők súlyát vajon elbírja-e
azt hiszi felettük mást ígérnek

hová gondoltunk felém hajoljál
körbe idő együtt sodorjon ki
felettünk ég csillagok útja
és távolabb nem láthat senki

Márkus László: Hajnalodik

Fond reám testedet, fogadj öledbe újra,
lelkem életemmel fehér batyudban már.
Hajnalodik, fölöttünk alszik a szentkép
s finom fények serege jár lábujjhegyen.

Müller Péter Sziámi: MELYIK OLDALRA ÁLLSZ?

Mi leszel, ha nem leszel?
Kipukkadsz, és elveszel?
Lesz majd egy szobrod,
amit fellöknek?
Egy lúzert látsz
vagy egy cinkelt ászt
a mandzsettájában
a főnöknek?

Most jön a java,
kell mindenki szava,
és van az a madzag,
a méregbe mártott.
Ha meg akarják mondani,
hogy mikor hova állhatsz,
te alapíts inkább
egy szerelmespárt(ot)!

Németh Máté: 6. osztályon...

(Pszichiátria)

Úgy érzed Felmagasodsz
mint dús képzetek nyomán
a nyarat kolduló rekedt suttogás, es önös
nyíltságod időmintáidtól visszafogott képeslap.-
...Csak egy
mozdulatlan ábra
a tagolatlan önkívület feszültségei között,
és a mindennapos
vízióid alatt,
Görcsbe rándul a
háló ingeden
táplálkozó vigasz...-
De Megítéltetésed,
röhögve panaszold,
s azt ki tekintetedben menekvőn nyomot hagy,
nyüszítve bekeretezett értelmedben,
óvatosan gyakorolva, magadnak valld.
Mert tulajdonképpen
a nap és az éj között, Húsöbleidbe beléd szakadt
a tablettáktól megkönnyebbült kórterem....

Paál Marcell Hesperus: RITUÁLÉ

.
A lassulni vágyó mindenséget
öltöm magamra; selyemruha.
Lendülni csábít, átölel, éltet
a kavalkád színű, fanyar csoda,
ahogy sajog és bódít, ha érkezel.
.
Mint ájtatos manót a halálnász,
megigéznek az őselemek,
azt suttogják, hogy reám vársz,
s kavargó táncukból ébredek,
oly hirtelen, hogy vétkezem,
.
és elhiszem néhány ostoba percig;
más mellett is csak az enyém lehetsz.
.
A létezést magamra öltve, táncra
csábítok isteneket. A hűségem rajtuk
nászruha, csókom ajkukon fanyar
és éget. A szerelmem kavargó, örök
csoda; felerészt halál, felerészt élet.

Pápay Eszter: Ostinato

És fújod tovább anyád dalát
vagy esetleg épp másét –
a józanságtól szkeptikus
hitetlen Tamásét,
az elveszett kisöccsét,
ki random vízbe fúlt,
a folyton ismétlőét,
ki semmit sem tanult,
a lelkes amatőrét,
ki úgy színészkedett,
hogy örökké csak játszott
az élete helyett,
az eltitkolt porontyét,
a hősszerelmesét,
ki lazán lekoppintott
több Andersen- mesét,
a hátba szúrt fivérét,
ki alig volt baka,
még épp csak indult ölni,
s már holtan ért haza,
a vesta-szűz mamáét
( a vére is talány )
ki babból préselt pürét
mint cukrász-konyhalány ,
a kiugrott lelkészét,
a vándormesterét,
a hat ujjal született
táltos gyermekét –

Véredben a daluk,
fel sem ismered;
tüzet raknak benned
dévaj istenek.

Pelesz Alexandra: Pajzsot írok...

.
Ma valahogy szétgurulnak a betűk.
Összeszedném őket, s toronyba raknám...
Ne vers legyen most, hanem a falaknál
is erősebb bástya,
vár - de ne kártya, mit
elfúj a szél is, vagy egy sóhaj!
Körém erő kell!
Betonból aura, mit se Isten,
se a földek ura nem lép át!
Összeszedem hát
a betűket...
Írok belőlük pajzsot
ami mögé hiába akartok
döfni tőrt vagy kardot!
Előbb törik el a penge,
minthogy újra
szívbe szúrva
megsebezne...

Pethes Mária: Absztrakciók

magas búzát földre terít a szél
senki földjén szerelmeskedünk
névtelen vadvirágok bókolnak
mezítelen testünknek

elsuttogom még nem tudom
hogyan menthetlek fel a rejtőzködés
alól és mivel bizonyíthatom többé
már egyáltalán nem vagyok
közeledben a régi

villám hasítja ketté az éjszakát
mennydörgést vonszol a Göncöl-szekér
mintha kísérteted haladna át a tű fokán
mintha a semmi selymébe öltöznél

szíved még mindig engem tékozol
pulzusod pár másodpercre kihagy
a vágyak lázas szökkenésében
még rám éhezel de még mindig
valaki más húsába zártan létezel

naplementék és napfelkelték közötti
távolságban úgy tűnik élsz de valaki
más aratja le éveidet és beledagasztja
a föld kovászába

továbbra is érzem mágneses vonzerőd
te a józanság hűvöse a titoktartás vidékére
űzött kalandor de már nem hiszem
hogy visszatérhetsz elhagyott kikötőmbe
hajódon az összetartozás rakományával

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf