Bartalis János: A mezők áldása

Búzakoszorús,
kukoricacsöves,
nagyfüves Mező!
Áldlak! Áldlak!

És áldjon meg téged az Úr,
miképpen én is megáldottalak.

Könnyeimmel öntöztelek,
verejték-cseppjeimmel
szenteltelek.

Ó, küzdő,
verejték-cseppes,
drága Mező!

Szántottalak,
rögödet törtem
és szent lettem.

Most szentek koszorúja fejemen.
Véreim nehéz terhe szívemen.
A bús földön megyek, megyek,
siratnak fénylő fellegek.

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Gál Éva Emese: Szonett

Talán soha nem írtam volna verset,
hogyha egyszer kimondhatom: hazám.
Ha úgy nő fájdalommá a hiány,
hogy mindenséget bűvöl maga helyett,

csak ahhoz tartozhatom, amit vesztek.
Belülről óv egy tágas tartomány,
ami a kisemmizettség jogán
fölajánlja magát a végtelennek.

Nem haza, csak szülőföld, vagy csak nemzet!
Torzóivá váltunk a részleteknek!
a teljességhez egyetlen irány

ami a nincsből világot teremtget.
Talán soha nem írtam volna verset,
Hogyha egyszer kimondhatom: hazám.

Reményik Sándor: Válás félelme

Ó, Nemzetem!
Olyan egy voltam Veled, olyan egy,
Mikor az Ítélet lavinaként
Rádmennydörgött, s megállt tetemeden
Akár egy Hegy.

A föld alatt
Kínok katakombáiban
Olyan egy voltam Veled, olyan egy,

Talán mert eleitől fogva,
Az volt a lelkem szokott élete,
S katakombák és kínok útjait
Előbb jártam, mint Te.

S lehet, hogy elválnak majd útjaink,
Amikor Te visszanyert színeiddel
Kilépsz a sírból diadalmasan –
S én maradok fakón a föld alatt:
Színtelenül – örökre hangtalan.

1938. október

Wass Albert: Szent a falu

Két emberfajta él, az egyik
önmaga elől elmenekszik,
a másikhoz nem ér a lárma,
mert elrejtőzik önmagába.

Az egyik élete malom:
Mindent felőrlő izgalom.
Rohan, s az élet fut vele,
pénzcsörgető kacér zene
kíséri éjjelét, nappalát,
s agyába őrli vad dalát.
Izzítja egyre a kohót,
és épít felhőkarcolót,
és épít büszke tornyokat,
és szédít messze ormokat
(telefon, autó, lift, vonat).
S az élet mégis elrohant:
mit ér a szikratávíró,
mit ér a tőzsde, rádió,
a gép-órjások mind mit érnek ?

szozattovabbacikkhez

Jóna Dávid- Szentjánosi Csaba: Gazduram 2017. október

Gazduramék: két versgazda, lassan elkezdik őszi munkálataikat, mondatokat kapálnak, rímeket faragnak, és leülnek a csend asztalához, hogy a Nap belebukjon poharukba...

Gazduram
 
A betűk, mindig gyalogolnak,
nem rakétából lövik ki őket,
nem űrhajón utaznak,
hanem gyalogolnak,
 
olyanok, mint mi,
verseinkkel mindig
átgyalogolunk egymáshoz,
ajándékba visszük a Napot,
kiteregetjük az eget:
az Űr újságját,
kezet fogunk, mint
hidakkal a partok,

szozattovabbacikkhez

Arany-Tóth Katalin: LAKATFALAKON

Illúzióvá
kacagott, hűlt vágyakat
őriz az idő.

*

Maroknyi sorsok
a remény ravatalán
csodákra várnak.

*

Egymáson függő,
lakatba zárt szerelmek:
rozsdatemető.

Bak Rita: SOROKSÁRI DEPÓK

Szürke a szürkeségben,
műanyaghalmok,
szezonális
szeméthalom,
a targonca
belefagy
a térbe.
A többsávos
autóút
kifeszül,
a háttér
szigorúan
négyszögletes.
Újabb próbálkozás,
fel az égbe,
el a
friss zöldbe –

Barna T. Attila: TÜDŐBAJOS HARANGOK

tüdőbajos harangok köhögnek.
Isten sétál a kórházudvaron,
lépte alatt a hó ropog.
a tél vaságyán
lekötözve delirál a Sátán,
foga csikorog.
faágról lógó halott kígyó a holdfény.

harang

Bátai Tibor: SZELÍD ÉS KÉRLELHETETLEN

 „nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja”

Faludy György


csak ami kerek mint a vég
– megkerülhetetlen
csak ami véges mint a lét
– bevégezetlen

csak ami elhárítható
– kivédhetetlen
csak ami elárulható
– megtörhetetlen

csak ami megvádolható
– cáfolhatatlan
csak ami bitorolható
– kisajátíthatatlan

szozattovabbacikkhez

Bíró Rudolf: Ø

Mint csuklós busz az éles kanyarban
törik derékba megannyi félénk álmom,
csomóként csúszik át a garatban
a nyál. Nem nyeltem félre.
A kimondott szavak lilulnak a számon.

Szerelvényként száguld át rajtam
a libabőrbe bújtatott végpillanat.
Majd a váltó hirtelen átkattan.
A Sors-kalaúz legyint,
s a vízhólyag a középső ujjon kifakad.

Zubbonyban ébred a felkelő Nap,
szétveti a vízcseppek szilánkos fénye.
Majd egy szivárványt zsebből előkap.
Még tegnap rejtette el,
hogy legyen a lét-zárnak kulcsreménye.

Éj-verembe lökött ideg-kanócom
lassan leég. Karom gyufaszál, de béna.
Érzem, másodpercekbe fonódom,
majd robbanva kialszok,
talán holnap, de lehet, hogy érted még ma...

Buda Ferenc: A SZEGÉNYSÉG

hajlektal1Ó, a szegénység.
A gátakat, korlátokat szabó,
karámok közé rekesztő,
leküzdhetetlen akadályokat emelő szegénység.
A kötélnyűg-,
a vasbéklyó-,
a bilincs-szegénység.
A leplombált villanyóra-,
a kiiktatott gázvezeték-,
az utcasarkon-ott-a-nyomóskút-szegénység.
A mások levetett, viseltes gönceibe, elnyűtt rongyaiba öltözködő,
a mások lefitymálta étket fogyasztó szegénység.
A naponta koplaló, a folyton fűtetlen szegénység.

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Távolfények

vásznaim csontmeszét
korsónyi idővé mossa
mindenévszakos eső.
seholba olvadnak mind
szakadásbafeszülő célinak
és szemenszedett fohászok.
gazdagságom rámszigorul,
akárha kelletlen koldus
condrává cingárult ruhája –
csilla távolfények minek is már,
hisz kaszás szögvert öve
körbeszorítja napjaim maradékát
s csak semmit halmozok immár.
kiteltek bennszakadt jóslatok
és kalimpálnak,
kalimpálnak megérthetlen álmok
csillaghullt mindenség szélén.

szozattovabbacikkhez

Deák Mór: SZÉLLOVAS

a szél a szél az isteni
permetét égbe röpteti
a hátam már a vízbe ér
ereimben rohan a vér
hullámokon száguldozom
jelölhetetlen utakon
a fordulóban vízbe hull
a szörfös óhatatlanul
szelet fog aztán elsuhan
ma mindennek jókedve van

a szél a szél az isteni
magam égbe röpíteni
nevet a nap harsog a szél
vadabb vagyok mindenkinél
jár a boka a térd a láb
azt hinnéd hogy már nincs tovább
de jön egy újabb széllökés
siklik a talp minden kevés
csak ez az őrült rohanás
feszítsen nem kell semmi más

szozattovabbacikkhez

Dezső Márton: FAKULÁS

    A vonónyomok nem álltak össze
vonásokká arcomon,
hegedűvel veri Isten
a botfülűeket.
 
    Gyerekkori képeken
legalább vagyok valamilyen:
vigyorgok függönyök és kárpitok
könyörtelen mintázatában.

    Határ mentiségem velem született,
- akár a bokasüllyedés -
de mióta nem kell papír Szlovéniába,
megerősödtek a lábaim.
 
    Rédicset be, Zalaegerszeget kijártam,
Pesten csak kóvályogni tudok,
és van, hogy a névtelenség naposabb
oldalán süttetem magam.

Jagos István Róbert: KONCENTRÁLT REHAB

szelén nem kávézom
nem cigizem
nem szívok
és szajhák szájába
sem suttogom:
szeress

ellenben
mérgeim nyelem
remegő kézzel
belső drogjaim
kirügyeznek
szemeimből

pillantásom
koncentrált rehab

elvonástünet:
apa és anya
sziluettjei

Kaiser László: GYERMEKKOR VÉGE

Akkor talán boldog voltam,
abban az időtlen korban
víz és föld még egybeforrtan,
édeni nyújtózásokban
készített az ébredésre –
s jött a hajnal hasadt kékje,
szétzuhant az egész részre:
nincs többé abroncsolt béke.

hogomb

Káldi Zoltán: LÁZÁR

mikor egy angyal száll alá
csempék rideg bohózatába,
hol hasad meg az égbolt?
szárad már a pacsmagolt vérfolt,
miközben csontig felemészt
a magával ragadó, ócska téboly
– csupán csak lázálom, Lázárom.

mikor egy angyal száll alá
neonfények éles anzikszába,
sebeinek súlya mennyit ér?
ingó remény az, mi kísért,
amit penge és szúrás ígér
jódvörös, meztelen testén
– csupán csak lázálom, Lázárom.

mikor egy angyal száll alá
a vesztőhely folyosóira,
ki cselleng az oldalán?

szozattovabbacikkhez

Kapui Ágota: OTT

az asztal végén
a legutolsó sorban
a szekér saroglyáján
a kamra kövén
a szoba sarkában
az ágy alatt
a falu szélén
a város peremén
a nevetés mögött
az összenézés sokatmondó kereszttüzében
a kacsintás villanásában
a félmosoly szögletében
a vállrándítás nemtörődöm gesztusában

szozattovabbacikkhez

Karkó Ádám: ESTIG

Dórinak

meglátni abban a szürke szoknyában
felborzolni az ember kedveit
minden bizsergésbe kezd elbújtál
fekete hajában is szárnyait
köréd fonta mintha férfit talált volna
egy öreg kutya a szigeten féltékeny
lett vagy rád vagy a borra
mielőtt a vonat kirohant dél felé
a kínai már csak rizst tudott adni
a topjoy azt írta te vagy az életé
vagy az ő élete vagy

Kőszeghy Miklós: CSENDEK ÉS ZAJOK

Rút vázaim alatt a hallgatás fonákján
keresztül értem meg a zajokat,
melyek előbb csak körbelengtek,
aztán pergő táncba kezdtek,
habókos veszettül, vadul,
minden zegzugot betöltve
természetessé váltak,
míg végül engem is bedaráltak,
magukból kihánytak
és most belső csendemből lett
a ZAJ

Lukács Iza: VÉGTELEN

...Kongó kezeid közt, kopott koloncaként a kornak.
Körötted kóborlások keserű kincsét kutattam -
veled. Vágyaink vakságában véletlenek voltak
válaszai a valótlan valósnak; via viam

mortis. Maró miértjeim menekülő magánya
bennem már minden. Búcsú s megmaradás is hiába, -
múltamnak borzongató, beteg, makacs bestiája.
Melletted meredek bele a kába éjszakába...

Nagy Sándor: POSSENT (3)

Úgy gondoltuk, hogy egy tárgy
sem lehet csendesebb a szoba
falainál. Nem beszélnek, egymás
előtt vannak a legnagyobb titkaik.

Mindig van valami mélyebb
tónusa a jajgatásoknak. Sokan
álmodtak még félelemből
a fekete vágással.

Álmunkban ugyanakkor nem
tudjuk leolvasni az óránkat, mert
az idő csak kint létezik, az intim
önmagába folynak le
- mint mikor valaki lehúzza
a WC-t.

mindig eltűnődök azon, hogy ha
a félelem is önmagába folyik le,
akkor mégis hogy léphettünk
kétszer ugyanabba a folyóba.

Payer Imre: ALAKULÁSOK

Örvényben vergődöm.
Alig várom, hogy kijussak oda,
ahonnan vergődésem is vizsgálhatnám
- a nyugodt, olümposzi partra.
Megyek az utcán. Sebhelyes házfalak.
A múlt a lábammal együtt mozog.
Emlékszem, a kudarc idején:
azok a sors-száraz léptek.
A képlékeny köd hátterén
a fák ágaira tapadt hófoltok
- Isten biedermeier csipketerítője
borul mélybarna asztallábra.

csipke fuggony

Radnai István: KOORDINÁLATLAN KOORDINÁTÁK

az idő amiből sok van
az idő amiből nincs
az idő nincs is dimenzióként virtuális
az óra elhajlik mint a tér

mintázata csupa hasonlat
a fény metaforája felnagyítva
az emberi gyarló szemnek
amely nem is lát a pontokat az agy rakja össze

és az agy is hibás ujjlenyomat
két egyforma milliárd közt sincsen
az élet és az iskola denaturálja
egyéni egyenruha mint a farmer

az idő nem pénz és pénz sincsen
mindkettő értékét veszti sírban vagy sivatagban

Sulyok Csaba: VAK TÜKRÖD

Hiába néztél
vak tükrödbe,
szád szélén
mégis maradt
egy hazug szó,
hiába állsz
hír-várak
 tetején,
 büszkén, hogy
tiéd az
utolsó szó,
súlytalanul
roskadsz majd
ránk,
feletted az idő
nyomtalanul
kisimul.

Tisza Kata: ERESZKEDŐ

felmentem hozzá
hajnali négy-öt óra tájékán
amikor már végképp átjárt
a szorongás az álmatlanság
sütött nekem egy rántottát
az éhség talán kiült rám
enni próbáltam de ez nekem akadály
körbenéztem mint riadt madár
etetni kezdett falat falat után
fogta a kezem és mondta
minden rendben van
én nem bántalak
lassan ereszkedtem a karjába
új érzés tört rám a megnyugvás

fényesi Tóth János: MOSZKVAI EXPRESSZ / 1984

A peronnak Krasznaja Moszkva illata
volt, mint Tányának, aki nem szerette
a vodkát. Kisüstit kértünk, és belekötöttük,
majd megcsomóztuk sarkait emlékeink
patyolat- kendőjébe. Nem tudtuk mire várunk.
A mozdonyból unottan könyökölt ki egy
himlőhelyes, amolyan kortalan, tudod, mint
akit Krakkóban is láttunk koldulni a templom
lépcsőjén. Öregasszony állt az ablak mögött,
csészealjból itta a teát, lentről jól láttam,
hogy nincs foga. Nagyköves fülbevalót viselt,
szúrós szemmel nézte, ahogy egy fiatal lány
átlépi a tizenkettedik vágányt, és kivillanó
bugyijával mit sem törődve lehajol egy kócos
kiskutyához. Vastag kabátot viselő vasutas
cigarettára gyújtott, és fogpiszkálóval a
szájában kért egy darab fekete kenyeret a
fehér bóbitát viselő Olgától,

szozattovabbacikkhez

Varga Rudolf: ÚJKORI TATÁRJÁRÁS

Vonatunk az

alagútban.

Hol a végítélet?

A Föld 
szíve

törékeny

mint

a 
tojáshéj,

ha

elsötétül

az ég:

Isten

beszél.

Újkori tatárjárás,

vér spriccel

a hóra.

Hét perccel

múlt

éjfél.

Akkor még

hány az 
óra?

Mécs László: Anya kell!

Nagy házi bál. A két szemmel
iszom a táncot és a fényt.
A táncolókon átborzongott
a mámor-szél és ragjaként
lohol nyomán az ösztön-ember
kacagó, csoda-szomjúhozó csapata…

A háziasszony félig pőrén
táncol. A haja tűz-veres.
Fehér, vörös fáklyázó démon.
Szerelmi raiz van kék-eres,
élő, fehér, bársonyló bőrén
s körülötte keringnek a lepke-szívek.

Mintha valami vad örömből
pezsgőzne: úgy suhan tovább…
– De hozzá lép a nevelőnő,
súg… és a tág szobákon át
hallatszik, hogy a pubi bömböl:
„Anya kell, anya kell, anya kell, anya kell!”

szozattovabbacikkhez

Sárosi Árpád: Utak

Egyedül az éjnek
A bársony kezűnek, az édes szavúnak,
A velük érzőnek, a néma tanúnak,
Csak neki beszélnek:
A tört testű utak.

Panaszkodnak, sírnak
Az örökké élők, sírokon túl érők,
A holtrafáradtak, a nyugalmat kérők,
Pihenni nem bírnak:
A megkínzott utak. –

Gázol, tipor rajtuk
A kerítő gazság, szánakozó jóság,
Elhízott gazdagság, árnyéktestű, jószág.
Sebet ver a sarkuk:
Jaj, ti tűrő utak!

szozattovabbacikkhez

Sebesi Ernő: Bemutatkozom

Mindig messziről jövök s a szeretet összes gyertyáit kanócig égettem már,
a bíztatás tükreit is bezúztam mind,
olykor sötét éccaka mégis meglátom magam,
bár saját sóhajom is csak messziről melegszik nálam!
Már iskolásan ültem a vádlottak padján,
mert furcsa kérdésekkel parittyáztam a mesterek rövidlátó cvikkereit,
de ők tradíciók osztálykönyves pajzsa mögül
a csöngetésre hivatkoztak s állig begombolkoztak,
mert szabadszellemünk huzattal fenyegetőzött,

szozattovabbacikkhez

Simon Menyhért: Ma már teljes a felelősség

Tegyetek pontot a tegnap után!
Ki mit tett, miért sem felelős!
De ma már látni kötelesség
És érezni és cselekedni is!

Hogy fegyvert Isten szent nevével
Tegnap mindenütt megáldottak,
Létet és eszmét fel nem fogók:
Nem rójuk fel most senkinek sem!

Hogy népek ellen osztály-önzésből
Minden eszközt felhasználhattak
Politikusok, diplomaták:
Nem rójuk fel most senkinek sem!

szozattovabbacikkhez

Sziklay Ferenc: A temető kapujánál

Pöttöm kisfiú. A temetőőr fia.
Földből alig nőtt vastag kis tuskó.
Egy üres szekérkét halálos komolyan
Nyúz, nyekeregtet, forgat, vonszol, tuszkol.

Rózsaszín arcán nagy hivatást majmol.
– Itt az élethatár. – Ott a halál élte. –
– Jár kisbe a kapun a játék szekérke. –
Célja? Ki tudja. Van-e? Nincs-e?

Nézik a népek, mosolyognak rajta, –
…Pedig ki tudja, tesz-e mást a nagyja!?

Arany-Tóth Katalin: RINGATÓ

Csendesült az éji hang,
s pirkadattal elsuhant.
Messze tűnt a gondolat:
csillagokkal úgy haladt,
mint az élet. Alkonyat
– benne árva önmagad.

Karba venne kék remény
– pillanatnyi gyenge fény –
s átölelne csönd ölén.
Vágyaiddal alszol el.
Paplanod ma éj-lepel,
csöndbe bújva ringat el.

Bak Rita: Évek múltán

Megszületek,
színpadról érkezem
a szülőszobába,
magyarsorsba,
kádársorsba,
rendszeresen
enni adnak,
szó nem hagyja
el a számat.
Nagymama meghal,
még felül
a kórházi
ágyon,
utoljára,
de lenyomják
örökre.
Ordításom
elfedi
a rekedt
angyalok
énekét.

Bátai Tibor: Explicatus

Pilátus blogjából

Nem a töviskoszorúról
a lándzsáról
tenyered–talpad sebeiről se
és horpadt mellkasodról is minek   
kár arra vesztegetni a szót
amit vállaltál
mikor mosdóvízbe mártani levettem rólad kezem

hanem pléhmeztelenséged
a szúette fán
málló talapzaton
már fölemlíteném engedelmeddel
árokszéli fenség
vénasszonyok megesett szüzek önmagukban hívő hitehagyottak
gyámolítója

szozattovabbacikkhez

Bíró Rudolf: Infinitum

Odakint üvölt a zene, bent a szokol,
Szinkronizált szöveg a nyelvemen,
Énekkar a torkomba már hangol,
Parketta ropog, lábam nyergelem,
Az ablak reszket, szorongva nyílik,
         Majd lassan, magamba
               elszámolok Tízig.
                           Tíz!

Tíz perc séta csupán a holnap,
Hol kolduló lelkem kalácsot kér,
Az üres szívkamra nem konghat,
Lennék galamb, Te pedig templomtér,
És minden órában kongatva benned,
               Az idő múlása,
                lehet e kezdet?
                          Igen!

szozattovabbacikkhez

Buda Ferenc: Tér, idő

Se úrlovas, se űrpilóta,
se orvvadász nem lett belőlem.
Itt járok ezer évek óta
araszolván e téridőben.
Talpam alatt, amerre lépek,
elhantolt cseréptöredékek,
félpatkók, szögek rozsdafoltja.
Csont a csontot felszínre tolja.
Katonagomb az útszegélyen,
zöld rézgaras szunnyad a mélyben,
korhadt cölöp, gabonahombár.

Hol kanyarog ez a keréknyom?
Ki tudja, merre baktatok már?
Földön? Kerengő buborékon?
S honnét? hová? meddig? mivégre?
Fönn azt a fényt ki hagyta égve?

szozattovabbacikkhez

Budai Zolka: ahogy mindig

ahogy eddig mindig úgy gondozz
az Isten szegelt mellkasomhoz
erős biztos anyaggá váltam
már két életet bír a hátam

ahogy eddig mindig úgy legyél
a reggel a délután az éj
levegő mi gyorsan földagaszt
hogy újra ki tudjam fújni azt

maradj út a napfényes irány
nem tudnak így mosolyogni rám
ha eltévedek s félve árván
árnyékokra lépek a járdán

szozattovabbacikkhez

Czipott György: Szívem mögé

megpörkölődve
szív mögé hullnak
kisded szavak.
folyékony izzás
súvadó szemhatárú múlt.
kaparásznak már
bebábozódott jóslatok
és fekete szirmok nyílnak
pokollá savanyult égben.
forrásvizek visszacsuklanak
tisztafényű üregeikbe
s akárha büdös levegőt,
körénkböffennek
lejárt szavatosságú jelent.

szozattovabbacikkhez

Dezső Márton: Vihar előtt

A Keletinél déli-
bábként kóricálnak
viselt szirénjei
az eufóriának.  

    Vízillatú szél kel,
mintha ruhát teregetne,
esőcseppek fekszenek
kitartott kezemre.  

    Berepülök mélyen:
könyököm a szárnyam,
toporgok a megálló
spontán sorfalában.  

Micsoda egy társaság!
meztelenek, holtak;
nyitva volt a szánk, mikor
szembejött a holnap.

Diószegi Szabó Pál: TEGNAP ÉJJEL MÉG

Egy erdélyi asszony kezéről…
epithalamion a La Folia dallamára

Tegnap éjjel még
fagy söpört a tájon…
tegnap éjjel még
mit láttam: újra látom…

Tegnap éjjel még
belém karolt az ujjad,
tegnap éjjel még
fejed nyakamba fúrtad…

Tegnap éjjel még
mellém leült az álmom,
tegnap éjjeltől
nappal is azt csodálom!

szozattovabbacikkhez

Ernst Ferenc: Szerepcsere

Ledér fedél a sátram,
játszom a nagymenőt,
ez a saját kis színházam,
az ég húz rá tetőt.
Magam képére formálom
meg sem született
magzatom,
az isten szivarra gyújt
fenn a karzaton,
hol sírva, hol röhögve
rendezi szerepjátékaim,
s én ráhagyom.

Ha hisz bennem megérti,
ha nem, keressen más hitet,
neki akad rá több milliárdnyi
hely és alkalom,

szozattovabbacikkhez

Fülöp Kálmán: Csak váz és keret

Csak váz és keret
az időtlenségben,amelyre
ráépítek mindent,

és nem jöhet
semmi,ami
akartamból kibillent,

értelmem síkján
dől el a játszma,
szabad az elme-
én vért izzadok
üres lapokra:
szavakat versbe.

Gavallér János: Kényszerbűbáj

Moirák fonják az élet fonalát,
s valami kókler kezek ostobán,
kényszerbűbájt kevernek bele.
Kevés volt a bábeli zűrzavar,
most törlik vér-emlékezetünket,
űzött, korcs-vadak csordáival.

Annullálni kívánják újra,
ostobán, a lélekben hordozottat!
Ne nőjön gaz! Ne nőjön virág!
Gyártunk neked szebbnél szebb álmokat!
Termesztve tiltják: Egyél mákvirág!
Hajolj a földig, tudd, te szolga vagy!

szozattovabbacikkhez

Gellérfi Bence: Honnan jöttem

„ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén”

/Babits Mihály: Csak posta voltál/


ne kérdezz róla, honnan jöttem,
    mikor jeleztem, melyik buszon,
miből lett, ami pont én lettem,
    el hogy számolom majd e huszon-

hány évemet, meg a m’érteket,
    ha számon kér, aki méreget,
és nem venném rá a méreget,
    hogy öregkort még megérhetek,

ez az a kor, ez az a hely,
    beérni nincs tovább, ezzel kell,
vagy menni újra, hogy let’s go hey,
    próbálva valami bezzeggel,

szozattovabbacikkhez

Haranghy Géza: ŐSZI ESŐZÉS

EVOKÁCIÓ BAKA ISTVÁNHOZ

Őszi-csendre hulló, lassan elmúló,
sárguló, rőt levelek,
árkok vizében messzire úszó,
névtelen, bús üzenet.

Koppan a földön a gesztenye gombja,
inge kinyílt, csupa rongy,
vissza ki varrja a gombot a lombra,
nincs se szabó, se bolond.

Ki varrja vissza a gombot a lombra,
vajh, ki lesz, ki visszaad?
Ki tudja miért ad, s miért vesz vissza,
az, ki adott, s aki ad?

szozattovabbacikkhez

Imre Flóra: Haratius utolsó szerelme

Vágy ez? Ki tudja? Más, ami volt, a vágy.
Mégis, ne hagyj el! Nézem a két szemed,
    s akár a forrás partja mellett,
        újra magam vagyok, újra élek.

Fölöttem elszállt kétszer is annyi tél,
ahány tavasztól bimbaja harmatos
    testednek; árnyas völgyeiben
        hagyd kimerült fejemet pihenni.

Kezed s az arcod gyermekien puha;
az én kezem már, nézd, csupa barna ín.
    Megőszültem. Maradj velem még,
        arcodat és kezedet ne vidd el!

Jóna Dávid: hajótörés

a partot feledve, részeg a bárka,
mámorát élvezve suhan,
az ég alja már nikotinsárga,
készülődik az égi zuhany

cuppog a teknő, vadul a csorda,
tarajos csóktól habos a száj,
imbolyog minden, recseg a borda,
a valóság itt van, már térdig áll

máris szól a szitok, hozzá az átok,
ahogy ázik benne a felismerés,
fohásszá halkul, pereg az ima,
lehet, hogy itt most ez is kevés

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo