Négyesy Irén: Mágia

Az est már ásít
az est már nyers,
nem száll szívemre
más, mint
halk szerelmes vers.
Nem tudhatom,
hogy merre jársz –
vad utakon,
hogy kiket vársz,
csak azt tudom;
még mindég fájsz.
Csak azt tudom,
hogy beragyognád
mint régebben –
mosolyoddal
az életem.
Gyakran kísért
a telefon,
hogy hallanám
a drótokon
a hangodat –
de visszatart
a büszkeség,
hát altatom
szívem hevét
és elhiszem
most is mint rég,
hogy letört cserép
a szerelem.
Ha elnyom
a ritka álom
és kitárul
a Végtelenség –
szemed tavában
úszom éjjelenként.

1980

Magyari Lajos: Szabadság-óda

Mondd, érzed-e ízét a szónak,
sós szelek vallomását minden vizekről,
parton a férfi, parton az asszony,
hullám fölött lobog, úszik a szél,
kenyérnek illatát, füvek illatát,
tüzek illatát hordja a szél.

Mondd, a csengését érzed-e a szónak,
sirály sikolt feszülő szárnnyal,
villámlik pompás alakján a fény,
telt ág remeg meg, rezzen boldogan,
üllő pendül, csillagot vajúdva
s acél lobétol felette.

A fényét, mondd, érzed-e a szónak,
királytölgy öleli át a fél eget,
kiáltó madár surrog szárnyhulltáig,
nap s napimádó teste csókolja
egymást,
ércek ragyognak sosem volt, hófehér izzás
milliárd fokán.

De értelmét, mondd, érzed-e a szónak,
a beszédes időben bomlott szerelmet –
kikiálthatatlan mozdulatát
ég s föld között, mely
belőlünk indul s végtelen.

szozattovabbacikkhez

Meder Vilma: Ima

Édes Istenem, beteg vagyok,
és csak Tehozzád fordulok.
Olyan nehéz a keresztem,
de érted szívesen viselem.
Hisz’ a Tied sokkal nehezebb volt,
ezért nem zúgolódhatom.
Értünk, bűnösökért, vállaltad,
hogy a világot megváltsad.
Édes Istenem, bocsásd meg bűneimet!
Vezeklésül fogadd el szenvedésemet!
Édes jó Istenem, nagyon szeretlek.
Ha meghalok, bízzam Benned,
hogy a lelkem Hozzád repülhet.

1977

Németh Ernő: Rekviem

Hősi sírokon hervadt virágok,
a temetőket bolyongva járod,
„Hát érdemes volt?” – halkan kérdezed,
benned halottak árnya hallgat,
már nem leled meg régi nyugalmad,
csak gyűjtögeted az emlékeket.

Ólmos ősz a hamvas-szürke ködbe
rejtőzik, hogy sírjukat befödje,
kiket nem takar selymes szemfödél,
apró tüzeket lobbant a távol
s megérted a némák válaszából:
nem hull hiába egyetlen levél.

Az elvetett mag csírái nőnek,
meg kell várni a múló időnek,
hogy kitörjön, ami mélyre szállott.
Szabadságvágy a hősök erénye
s kik életüket áldozták érte
megválhatják még ezt a világot.

1979

Vékei Tamás: Soli Deo Gloria!

Hegyek tükre
gyöngykagylóban
szemed lángja
virrasztóban
sugárzó szép
viganóban
ékes tiszta
napudvar
Vidámítasz
égre szálló
hegyek tükrében
sugárzó
tiszta szívvel
élénkítő
nem altató
biztató szép
jó mosoly
viszi feljebb
egyre lelkem
tiszta szemek
oltalmába
napsugárról
napsugárra
Isten szép nagy
homlokára
ragyogni csak
egyre jobban
virrasztó szép
koronából
szép szemének
sugarából
szárnyról szárnyra
egyre följebb
Dicsőség
a Teremtőnek.

1977

Gaál Áron: Percek termeszei

Akadnak,
akinek életeik vannak,
akadnak,
akinek halálaik.
Bennem a
percek termeszei
vonulnak,
ismeretlen helyről,
ismeretlen helyre.
Örökös
jelenben, mindennapi múltak,
amik el,
mégse, sose múlnak.

Jagos István Róbert: Isten oldalán

Néztél már mélyre?
Karmoktól hemzsegő
zegzugokba, ahol nap mint nap
lelkek haldoklanak?
Ott van a Kánaán.
Gyilkos vágyak otthona.
A halál szerelmi fészke,
ahol újrahal megannyi lélek.

Néztél már mélyre?
Ott vagyok
valahol a romok között.
Kezem kötött
a fejem fölött.

Ott vagyok...
Még lélegzem...
Éveken át éheztem
megannyi hús között,
avas zsírral és vérrel öntözött
tetteid súlya.

Isten oldalán feszítek
karóba húzva.

2009

Kányádi Sándor: Rövid könyörgés kettétört hajón

undorodom a verseimtől uram
mint sebeiktől az önkínzó
középkori szerzetesek
adj nekik nyugtalan
öröklétet nekem
jó éjszakát
ámen

Kapui Ágota: Hívogató

Hívott már a hajnal
s elpirult a fénye
szél haján simulni
hosszú remegésbe
Hívott már a reggel
kék virággá nyílni
csobogó levegőt
tenyeréből inni
Hívtak délutánok
barna melegükkel
álomba öleltek
lágy árnyék-kezükkel
Hívtak volna esték
elringattak volna
oltogatva fényük
de nem mentem volna
Esték hívtak volna
Fénytestű hajnalok
Kék virág-reggelek
Lehulló alkonyok
De nem mentem volna
sose mentem volna
csak ha a kedvesem
hangja hívott volna

1974

Szervác József: Egy régi fényképedre

Végül leegyszerűsödött: ma már csupán szeretlek
szeretlek mint halottal álmodó kalandor éjszakáimat
szeretlek mintha kell szeretlek mintha senki semmi
ha vagy ha nem vagy egyremegy mindez csupán lehetne
    
jussunkká lett a nincs hát óvjad oszd be részed
velünk csecsés komédiát műveltet közszemérem
arcodban díszletet arcodban vasfüggönyt kuporgatsz
végül majd sarzsidat nincsünket kőbe rónád

végül leegyszerűsödött: mögöttünk pár keréknyom
ne gondolj jót se rólam jót se értem

Albert Zsolt: H és J között

az árnyék elestére ugrik a tér
elkapja és jóságos feketén
a térre dől
délután szalonnazsírban sült
tükörtojás habzik
a visszagyógyuló betonon
este nincs jel
elfogy a fénybentartó térerő
billentyűzetbe szorult hangya
serceg a laptopon (h és j között)
hangya és ember vonatkozásában is
tulajdonképpen ez már az est térfele
persze ez sem ok semmire

Arany- Tóth Katalin: EGYSZER

Egyszer
úgy érints, mint egy üveggömböt,
mit ünnepkor dús fenyőág visel.
Tiszta csillogásom akkor majd
óvó pillantásodba rejtem el.

Egyszer
tenger legyél lágy hullámokkal,
vagy jókedvet tápláló napsütés.
Csókold rá arcomra a szépet,
mit letörölt a konok szenvedés.

Egyszer
majd színezd át nekem a Földet.
Nem akarok látni több feketét.
Öltöztesd át lelkem is a fénybe,
ne legyen bennem többé szürkeség.

Czipott György: Farkasórán

emberségére oly gőgös állat
nézz hát viadorkutyák szemébe
ha lelkük testük ízekretépve.
csak szenny ürülék marad utánad

és mentségre nem találhat senki
szép szavakban korszakos csudákban
démonra istenre rátaláltan.
mindőnknek így kell embernek lenni.

*

künn még villanylámpák fénye árad.
megváltást éjszaka ma sem hoz el.
krisztus nem kérdez de nem is felel…
nézünk vádló pohárkarikákat…

Demeter Zsolt: Én csak azért vagyok

hogy harangot verjek
hogy messze nézzek
és vihart figyeljek

Én csak azért vagyok
hogy riadót fújjak
és csak addig maradjak
míg jönnek az újak

Én csak azért vagyok
ha majd üt az óra
igazságot írjak
az új lobogóra

Ernst Ferenc: Magányos szobákban

Két tenyérbe gyűrt a bánat,
homlokredőkbe zárt a gond.
Mosolya van az éjszakáknak,
az idő vigyorgó vén bolond.

Szárnyakat növeszt az esti égre,
álmokat reptet madzagon,
régi koroknak megtört fénye,
kopog a törött ablakon.

Beszökik, pár lépést lejt a padlón.
Az emlékek reccsenve figyelik,
ahogy a falon az árnyék gyarlón,
magába szívja, öleli reggelig.

Fénylő szemekben, tompa vágyak,
aszott bőr alatt, kopott a csont.
Öreg tenyérbe gyűrt a bánat,
homlokredőkbe zárt a gond.

Fövényi Sándor: Ma nem érek rá

Uram, én ma nem érek rá meghalni,
az öltönyöm is a Patyolatban van,
szegény anyámnak meg kell majd varrni,
akár az életem szakadt, gombtalan.

hányszor téptem le részegen magamról,
mert csavargó vagyok nem urak fattya,
köpenyem angyalok nyűtték a napból,
fénye paloták tornyait koptatja.

még kellene néhány perc, néhány óra,
annyi mindenkitől nem köszöntem el,
vén lelkem ráköptem a kaptatókra,
melyen púder por röhög, ilyen leszel.

egyetlen szót kérnék az utolsó jogán,
az Istennek mondanám siessen értem,
mert könnyű konc lettem a semmi fogsorán,
pedig azt hittem a mindenségnek éltem.

majd mennyei muzsikában felolvadok,
akár köröttem a hat szál gyertyalányka,
és hagyjátok az öltönyt, a Patyolatot,
takarjon pogány őseim, hófehér vászna.

Fülöp Kálmán: Barátaimnak

Kereslek titeket,
égő szavakban,
békésen szárnyaló
napjaimban, gyakran

dallamán a lágyan
szárnyaló időnek,
mélységek magányán,
mosolyán a földnek

míg perceim az
elmúlásba vesznek,
barátaim, addig
lázasan keresnek.

Gavallér János: MI

Üsd, vágd, nem apád, nem anyád!
Harcedzett izomagy üvölt.
Érdek-kereskedés, gyors vágy
falósejtjei megkötöz.

Adat-muníciófegyvert
táplál az ismeretlenbe,
s a pillangó szárnya lebben,
összeomlik a végtelen.

2019.07.27.

Hajnal Éva: Olvadó

.
Lásd, minden szólam elolvad a csendben,
lassan kihunynak a fényes ablakok,
ím, messze nő a távolság e rendben,
csellómuzsikába burkolózhatok.
.
Lágy húrokon most langyos est pilinkél,
s látod, egybegyűjti mind a szót e táj,
már elcsigázva te is megpihennél,
hársunk illatába takarózhatnál.
.
Lomha macska lépdel fenn a háztetőn,:
lustán pislákol az utcalámpa is,
míg a sötétségnek éppen szárnya nő,
.
sereg csillag csöppen égnek útjain.
Lámcsak, milyen mély a hallgatás tava,
mégis benne ring az összes muzsika.

Ilies Renáta: Némák

A Blahánál a metróhuzatban
rajtam már csak néhány mozdulat van,
fáradt vagyok most is. Imitt-amott
nagyanyámat látom, aki halott,
most épp szemem sarkában tereget,
máskor ő vasalja ki az eget.
Órája vékony, fekete szíjas,
azért voltam gyermek, hogy leszidhass,
nem tanultam semmit. Mire lelnek
a halottak? Némák, de fülelnek.

M. Karácsonyi Bea: Mint a faun

Megvannak a saját rácsaim,
homorú tükör a lét nekem,
és a panel lepte tájaim
közt az utolsó ciprus terem.

Megáldott zöldjéhez hajoljon
a szél, simogassa bokáját,
a közöny szmogjával dacoljon,
senki ne bántsa koronáját.

Bezárnak oszloptalan terek,
faunként ütnék minden kőre,
nem bánom e kort, csak hadd legyek
én az utolsó ciprus őre.

Márkus László: bakancslista

látni még a holdat
majd tengerre szállni
nem ma inkább holnap
sellőkre vadászni

egész életemben
nékem elég ennyi
reggel délben este
anyám főztjét enni

karszék legyek majdan
ne szúette sámli
s szeretnék még egyszer
messzire pisálni

Paál Marcell Hesperus: SZÍVTÓNUSOK

.
A bor rubin. A csönd nemes.
Okker zaj a villamos.
Bár itt ülök, eléd megyek,
mint zarándok,
ki üdvözli a szenteket.
.
A csönd rubin, a bor nemes,
elröpül egy villamos. Megrémülök;
imádni már nem lehet, csak titkokat.
A szentek szíve olyan szép,
hogy elhisszük; talán szabad.


67esvillamos

Pelesz Alexandra: Hová rejtetted

A csend súlyosan nehezedik rám.
Lefelé taszít, a porba akar tiporni,
érzem a vállamon a nyomást,
talpon maradni alig bírok!
Kitágult orrlyukadon át
elszívod előlem a levegőt.
Fuldoklom!
A csend agyonnyom!
Egyre zsugorodom a súly alatt,
légszomjamtól már lángol a garat!

És akkor megtöröd a csendet.
Ordítasz, üvöltesz!
Szitkok garmadája fröccsen
egyenesen levegőért kapkodó arcomba!
Miért bántasz?!
Miért?!

szozattovabbacikkhez

Pethes Mária: Egyre mélyebbre

hullám dagad
a Tó dübörög
karod kitárod
a horizont mögött

emlékszel még
nevemre de ha kiáltok
hiába hangom
elvész a semmiben

ujjad érintésére vágyom
simogasson de csak a nap
a víz egyesüléséből fakadt
eső barázdálja arcom

csukott ajtón kopogtat
az éjszaka fekete madara
téged nyitlak ki magamban
hogy szólj de néma vagy

szozattovabbacikkhez

 

Radnai István: MEGSEJTI

szemérmes napraforgók
az utat az idő vasfoga kikezdi
bólogatnak a szélben
a nap megkerüli a fekete felhőt

beleharap szürke országútba
felégeti tanú nincsen
csak a vak végzet
összeszántott parcellái

az erdősávok sziluettje
a semmibe költözik
kelet kapuja s a félreértett
szedd magad

lehajtott fejjel látni sem akarják
a szerelmes szende napraforgók

Sógor Zsuzsanna: Vers

kövek kések kenyerek
sebzett kitárt tenyerek

világvégi tengerek
fénytelen mélyében
rejtező ősi lények áhítatosan
hordoznak valamit belőled

kések kövek kenyerek
kitárt sebzett tenyerek

fagyott kígyóként
tekergő gleccserek
roppant jegében
dermednek a te félelmeid

kenyerek kések kövek
sebzett kitárt tenyerek

szozattovabbacikkhez

Szakál Gábor: TEBENNED BÍZTUNK…

Dobos László emlékére

Szobrod is beporozódik,
ellepi lassan a csend,
akik veled egyet mondtak,
elhallgattak vagy kimúltak.

Nincs ki felrázza mostanság
a marazmusból lelkünket,
IMÁNKAT is elvennék már,
tagadjuk őseinket ?

Megmaradunk egy szál ingben,
vagy elveszünk több íziglen ;
ezeréves Kárpát-hazánk,
földünk,ne otthonunk legyen.....?!

szozattovabbacikkhez

Székely- Máté László: Távoli lámpák

Egyhelyben járok, mint fáradt bolond
Tűztáncra felkér a porlepte gond
Lassuló lépéssel ki ér haza
Eltűnő emlék a nászéjszaka

Becsukott szemem torz fényképet lát
Gonosz kis manókkal vívok csatát
Felsebzett mellkason terjedő folt
Tompuló értelem évet rabolt

Holnapra még jobban korhad a fa
Holnaptól erős lesz mocsárszaga
Lehűlő levegő, szűkülő tér
Kanyargó ösvényen felejtettél

Távoli lámpákat bűvöl a táj
Ébredő madárnak nincs akadály
Egyhelyben járok, és arcomra kék
Árnyékot rajzol egy sötét vidék

Varga Rudolf: ÁLMÉLKODOM

Minden reggel
azzal kezdem a napot, találgatom,
 mostanakkor élek-e
még
vajon? lustaságom
sárfehér kotorékában egy ideig
eldagonyázom, aztán a paplan
alatt sunyítva, ütõeremet
óvatosan kitapogatom, tappancsimat,
szárnyaimat takaróm
széléig nyújtóztatom,
majd
magamat megrugdosom, karambolos
 repülõfarkasroncsomat
 kihûlt révülésem
vackából kirángatom.

szozattovabbacikkhez

Vernyik László: A kitört fa

Elfekszem a messzi őszben,
kitört almafa.
Nappal nem dobog a szívem,
csakis éjszaka.
...........................
Elfekszem a messzi őszben,
ág-bogam deres.
Nappal nem boldog a lelkem,
s szemem véreres.
...........................
Elfekszem a messzi őszben,
birs-gondok között.
Nappal nem látom az Istent!
Éjnek öltözött!
...........................
Elfekszem a messzi őszben,
törzsem csupa görcs.
Nappal úgyse hallja senki,
éjszaka üvölts!
...........................
Elfekszem a messzi őszben,
favágó nevet:
„Látod, vén fa, ez a sorsod!
Senki sem szeret!”

Végh Attila dr.: Bezárva

Kiszáradó szavak,
csupán a csend beszél.
A tettek alszanak.
Meneszti mindenét
a hit, mi gyenge lánc,
sivár a nagyharang.
Keresztre verve gyász,
feszítve tartanak.
Mi végre szép szavak?
Maradt a jelbeszéd.
Körötte házfalak,
zavarnak. Épp elég.

Fáy Ferenc: Hajnal

A két szomszédnak átköszönt.
S mert szálkásan, kétkedve néztek,
köszönt a sok kerítéslécnek
s az árokpartnak is köszönt.

Lement a kertbe és köszönt
a mélyben szunnyadó csíráknak,
a meggynek és a szilvafáknak…
aztán az egresnek köszönt.

S köszönt a rozzant kútnak is,
a láncnak és kit láncra vertek
a horpadt, rozsdás vasvedernek,
s a gyom-vert kerti útnak is.

szozattovabbacikkhez

Feketéné Korény Lívia: Fények

Nagyvárosi fények,
nagyvárosi lángok,
üveg alatt nyíló
trópusi virágok,
pirosan, fehéren
vakító zsarátnok…
Elhalványul tőle
a hold ijedt fénye,
s a csillagok bújnak
sűrű feketébe.
Még a nap fénye is
kevés lenne hozzá,
hogy az éjszakákat
versenyt aranyozná:
köszöntését fű, fa
úgy sem viszonozná.

szozattovabbacikkhez

Flórián Tibor: Szél veti ágyam

Nincs mitől félnem, sem házam, sem földem,
ifjúságom lázba és kínba öltem.
Nem szónokoltam a fórumon bután,
s nem futottam földi istenek után.
Sodorhatott messze a történelem,
a honvágy és a hűség jöttek velem.
Gazdag vagyok, mert lám szegény maradtam,
szél veti ágyam, tenger zúg alattam.

Föglerné Kolozs Marcella: Majdnem ember…

Zimmeg-zümmög a kis darázs;
kedve, mint az izzó parázs.

Szinte táncol fűn, fán, bokron,
mézcsókot lop virágszirmon…

/Közben lesi, egyre várja,
kit döfhet meg a fullánkja…/

 

darazsfej

Iváni Zoltán: Szent bolondság

Az én népem hívő fajta
 s ki a hívást igazán akarja
nem meri őt bolondsággal mérni
hibáival is megérti.

Az én népem azért virul
mert hinni tud bolondul
és a sok-sok mérséklő közt
ha nincs a világban társa
nála ez a szépség akarása.

Nagyot tenni megmutatni
lelkesedni és e lázban
ha kell testvért is eladni
Álomvilág hős alanya
egyszer fent és egyszer lent közt
a gondokat nem szereti
azért nem kell vers se neki
csak ha hangos kedvvel teli
s bár józanul így szomorú
itt mindenki hősi sorú.

Kérdem s nem is jól van ez így
virtusságból temetgeti az övéit
s mégis azt próbálja
hogy lenne a föld az ég szolgája.

Élete egy nagy-nagy templom
ahol nem is ésszel – inkább
hittel, szívvel illik lenni…

Szent bolondság?...
Hát csak azért:
Ne bántsa senki!

                                         1975

Cságoly Péterfia Béla: Elmentek?!

Alig múlt egy éve, hogy rendszeres szerzőnk, barátunk Kapui Ágota költő, vétlen közlekedési baleset áldozataként, értelmetlenül és váratlanul itt hagyta a földi létet.  Mindig derűs lénye nekem, nekünk – persze versei is – nagyon hiányzik.

Érteni volna jó a bábeli zűrzavart
kattogó csettegő raccsoló sziszegő
nyelvek dühöngő kavalkádját
érezni a patikamérlegnyi ürességet
a kihörpintett méregpoharakban
újratölteni csordultig a csendet
értelmes emberi szavakkal
feléleszteni az alvó érzékeket
tapintani az érdeset látni az élet
színpalettáját ízlelni a rosszat és a jót
észlelni az árnyalatskálát igen és nem
a bogár feketéje és szemfehérje között
szimatolni a verejtékező nyár ezernyi illatát
elárasztani vágyakkal a lélek sivatagját
gondolattal az átmosott agyakat
a tekervények kilúgozott labirintusát
tisztánlátással a gyűlölettől homályos szemet
emberszeretettel a dogmákkal elvadított világot   

    [Érteni volna jó]          

szozattovabbacikkhez

Gaál Áron: Kelet felé

A terem fűtetlen volt és koszos
és ahogy ültem ott és szólt a zene
menüett vagy valami hasonló,
az ajtót néztem hátha majd belépsz
/egy régi asszony egy réig képről/
s olyan szomorú volt ez az egész
ez az ódon és romos és árva ház
a Zwingerhez egészen közel
és a híres szobák egykor szép sora
hol annyi gáláns ütközet történt,
/de soha, soha egy aprócska csoda/
hol nyalka dandy ült és kacér kokott
s a terem most fűtetlen kopott
unott a pincérnő a fáradt valóságban
s csak magam ülök és szól a bálra
emlékeztető zene:
„melyben az ismeretlen képe él”

                             Drezda, 1976

Jagos István Róbert: Fotográfiák

Mint mikor füsttől sárgult egy kép:
rajta ismerősnek tűnő idegen arcok.
Gyermekkezektől épp hogy ép,
ó időkből itt maradt örömök, kudarcok.

És itt vannak a beállított szeretetek
helyett az ollóvágta, kigazolt napok,
melyek továbbkísértenek, mint ahogy kéne -
billogként ránk égett pillanatok.

Nézd, ott vagyunk bábként mozdulatlan
a tegnap és az azelőttek határán.
Meredten, kócosan, megfakultan
úgy a nyolcvanas évek vége táján.

                                        2015

Kapui Ágota: A hegyeim…

A hegyeim pompás fekete mének…
Szelek kantárján rugaszkodnak szélnek,
Sarkallja őket füttyös éjszaka.
A gyorsvonat most fényt villant a tájra.
Feltűrt gallérú bő ballonkabátban
a gondolat vacogva fut haza.

A hegyeim pompás fekete mének,
nekirohannak nyerítve az éjnek,
patájuk zúzza félelmem jegét.
Ablaknyi fényben lábujjhegyen állva,
gyermekkorom dalait dudorászva
végigsimítnám táltosom fejét…

Kányádi Sándor: Magyar históriai pillanatokra

1

vajon ha koppány úr a győztes
fölnégyeltette volna-e
vajkot ki ha magyari nőt vesz
asszonyául s nem hozza be

európát pannóniába
irtva már-már a nyelvet is
nem hittünk-e vajon hiába
ha bennünk az isten se hisz

ha folyton folyvást önerőből
kell újra s újra kezdenünk
ha minden áldozat kevés

vajon ha istván visszahőköl
akkor is fölfeszíttetünk
vagy mégis volna küldetés

1983

szozattovabbacikkhez

Szervác József: Vacak

Arcomban arcod. Bánatod,
mint ínyed ízét, rám hagyod.
Nekem az nem szoroz, nem oszt,
a bánat bennem őshonos.

Ki vagy? Egy zátonyra futott
simogatás alatt halott-
szelíd gyerek. Egy pillanat,
s föloldozol. Te kis vacak,

ámok hitem, hogy megelőzd,
fölélem belőled az őszt!
Mi vagy te? Kisded hatalom.
Minden fenekvő évadom:

csipás tavaszom, szemtelen
nyaram, életfogytig telem,
hát kurvulj el velem, te lány
ezen a végekig silány

demokratikus lepedőn
dolgom legyél és betevőm,
kivégzésnyire testközel.
Halj meg. S utána még ölelj.

Albert Zsolt: KÖRÜLBELÜL

minden nap szólítalak
fáradó kódokat írva
és felelet nélkül hagysz
míg keringek körülötted

mint egy műhold
csak tompa jeleket veszek
érzékelem a pillantásokat
bolygónyi felhők alatt

létem egy pont
a Föld minden hajnalán
s ha van szingularitás
te mindenhol megtalálsz
egyszerre

Arany-Tóth Katalin: SZEMÉLYLEÍRÁS

Te vagy a szó a csöndek mélyén,
te vagy a meghitt hallgatás.

Szemed a fény az árnyak szélén,
csókod a holdfény ragyogás.

Karod az égbolt csillagpajzsa,
szíved az élet: dobbanás!

Szavad a vágyak féltett kincse,
hangod a boldog kacagás.

Te vagy a szívem érintése,
te vagy a lélekcsordulás.

Bíró Rudolf: Storno

Légypapírból hajtok most csákót magamnak.
A zümmögő gondolatok talán fennakadnak,
és kicsíphetek belőlük egyet, ami fontos,
miben apám ingje még nem máj-foltos.

Miben nincs hosszú út, és rövid ital,
és nem esik haza „váll a vállhoz” taxival.
Miben mesél, és én hallgatom szótlanul,
mert minden szava megáll a lábán józanul.

Miben elkisér a mecsre, és a lelátón ül.
Nem őrjöng, nem ordít, csendben örül.
Miben megfogja a vállam és rám mosolyog,
mert látja mi lett abból, ki tegnap még totyogott.

Miben hallgat, figyel, és mindent megért,
tartja a pillanatot, mint amit megélt.
De idézőjelek közé szorult a mondandód,
már értem a szádra festett picas-szót...

Czipott György: Engedmény

Mellembe
zárójeles mondatokat
írtak szeráfok.
Potyán súgom semmibe
viaszt lüktető szóikat.
Váltó magam vagyok.
Miért is kérnék hát
csillagos menlevelet
akármihatalmú időtől.
Végrehajtanak
angyalok.
Úgyis.

Doktor Virág: Meztelenül

Minden tettem végítélet.
Kitáruló egekbe burkolózom.
Keresek, adok, nem találok.
Csak másodperces dobbanást
vet felém a sors,
ha sors ez.
Sürgetem tetteim,
hogy sokasodjanak.
Merénylő lettem.
A véletlenek szépségével
verekszem esztelen,
kertkapuk nyikorgó
hangjává szűrődve,
rozsdás értelemmel,
félmeztelen.

Ernst Ferenc: Felégett múlt, elhamvasztott jövő

Beleszólsz pedig nem vagy itt,
téged az élet nem tanít,
kezedben zászló, rajt' a párt
jelszava éppen újra vált.
Nem kell már orvos, a lét kerek,
nem lesznek beteg emberek,
lapos a föld, s tán zöld az ég,
indulni kéne, vagy maradni még.
Kerítés épül, bár nincs határ,
fél európa unja már,
a másik felének egyre megy,
hogy arabok jönnek vagy négerek.
Megosztó lett a pápa is,
a lencse arany, a tál hamis,
szólnál, de már rég nem vagy itt,
elszórtad jövőd hamvait...

Fülöp Kálmán: Hazavárom

Szó nélkül ment el,
mint az álom.

Nagyon szerettem,
a halált is
vállaltam
volna érte.

Ott hagyott
fekete
magányomban.

Amikor rám
könyököl
az emlék éjközépen,
az ő arca átvilágol
a koromsötéten…

Én minden este
ma is hazavárom,
csodálni
szép szemét
az éjben.

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf