Baráth Zoltán: Schrödinger Vacsorája

Este fél hétkor ért haza. Hosszúra nyúlt a nap, hajtás megállás nélkül, étlen–szomjan. Már majdnem kinyitotta a hűtő ajtaját, amikor eszébe jutott valami. Tegnapról maradt egy vákuumfóliás füstölt lazacfilé. Az fincsi lesz! Ha valóban megmaradt! Vagy rosszul emlékszik, és már megette? Amíg nem nyitja ki a hűtő ajtaját, szinte biztos, hogy a lazac ott pihen a polcon. Ám ha kinyitja, és nincs ott, az keserű csalódást okozhat. Ott toporgott a hűtőszekrény ajtaja előtt, és nem tudta eldönteni, hogy mi legyen. Eltelt még öt perc, döntésképtelenül. Ott van, vagy nincs ott? Kinyissa, ne nyissa ki a hűtő ajtaját? Arcán gyöngyözött az izzadtság, gyomrát erősen marta az éhség. Éhes, fáradt, és álmos is volt már. Harmincöt éves, felnőtt nő tipródik, nem tud eldönteni egy ilyen egyszerű kérdést?
    Hirtelen mozdulattal felrántotta a hűtőszekrény ajtaját, és…schrödinger macskája

Csernák Árpád: Alulnézetből

Kovácsék jó emberek. Megengedik, hogy ott lakjam a pincéjükben. Még egy régi kádat is lehoztak nekem. Békebeli, kétszemélyes instrumentum. Abban lakom. Kibéleltem. Nagyon kényelmes és praktikus. Napközben akár fürödhetek is benne,, éjjel pedig abban alszom. Már amikor alszom. Mert többnyire ez nem sikerül. Sem éjjel, sem nappal. Különben nem nagyon érzem a kettő közti különbséget. Itt mindig egyforma homály van. Csak a pince parányi ablakán megjelenő fényből tudom megítélni, hogy mesterséges vagy természetes forrásból ered-e a kuckómat beterítő derengés.

     Munkanélküli segélyből élek. Volt két idegösszeroppanásom, epilepsziás vagyok. Ritkán merészkedem elő a pincéből. Csak ha nagyon muszáj. Ritkán muszáj. Igényeim minimálisak. Sohasem lehet tudni, mikor tör rám a roham. Különben is: jól érzem magam itt lent. Minden van itt, amire szükségem van. Vízcsap, élelmiszer. Nem romlandó árút tartok: pattogatott kukoricát, szárazkenyeret, sárgarépát... Igaz: a szárazkenyeret nehezen tudom megrágni fogatlan számmal, viszont a sárgarépa erősíti a fogínyemet. A húsra rá sem bírok nézni. Harminckét év ott a vágóhídon... Minden nap. Ujra és ujra: a rácsos teherautókról lehajtott malacok, bárányok... sivító gyerekhangok, riadt borjúszemek, a futószalagon végrehajtott gyilkolás, a vér émelyítő szaga...

     Nem! Erre sohasem tudok magyarázatot találni: hogy' tölthettem ott harminckét évet. Teltek-múltak a napok, a hetek... az évek... és föl se merült bennem, hogy valami másba kezdjek. Mibe? Semmi máshoz nem értettem, csak az öléshez. Ebben nőttem föl: az apám is hentes volt. Még gyerek voltam amikor oda kerültem.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Éjszakai műszak

– Álmos vagyok! – nyűglődött Zoli.
– Én nem – mosolygott Erik és beleharapott az almájába.
– Utálom az éjszakás műszakot! –
Ásítozva pislogott és olyan képet vágott, hogy Erik a nevetéstől majdnem félrenyelte az almát. Ezer éve barátok voltak. Együtt jelentkeztek rendőrnek és együtt végeztek, kitűnő eredménnyel.A parancsnok jó fej volt, szinte mindig együtt osztotta be szolgálatra őket. A rádióból megszólalt az ügyeletes hangja. Elindultak a megadott címre. A kapuban egy nő várta őket, ő volt a bejelentő. Erik néhány szót beszélt vele és mind a hárman elindultak a sötét lépcsőházban.
– Miért nem szóltak a gyermekvédelemnek? – kérdezte.
– Jaj, kérem, mi nem szólunk más dolgaiba. A férfi, ha iszik, durva, agresszív. Nem kezdünk ki vele. A nő bambán vigyorog.
– És nagyrészt alszanak, ha berúgnak. Elisszák ezek Krisztus könnyét is. Erik visszanyelte a mondatokat amelyek készültek kitörni belőle. Hivatalos közeg, nem magánember most. A kisfiú sokat sír, valószínűleg folyton éhes, fázik. Egyre közelebbről hallatszott egy kisgyerek szívet tépő sírása. A kicsi vékonyka hangjában félelem, elhagyatottság, fájdalom. Megálltak az ajtó előtt, Erik lenyomta a kilincset, zárva volt. Hátralépett és minden dühét beleadva berúgta. Villany nem volt. Zoli elővette a zseblámpát és a hang irányába fordította. Egy koszos takaróba bugyolált gyerek nézett ijedt szemekkel az idegenekre. Erik felnyalábolta és elindultak lefelé. A csecsemő otthonban ismerős nővér jött mosolyogva. Ismerték egymást. Átvette a kis „csomagot” és a vizsgáló asztalra tette.
– Ki ő? – kérdezte.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Vak varjúcska

Olybá tűnik, tegnap délelőtt történt, úgy tíz óra tájban, hogy izgalmas, csábos tánca közben, amit vérvörös, áttetsző ruhában ejtett, megláttam az esztendő első pipacsát.
Ma meg, – egy nap múltával döbbenten azt konstatálom –, rozsdásra marta a Bükkből kimerészkedő gonosz szél jóanyám kedves virágainak, az őszirózsáknak a szirmait.
Ennyi csupán az élet? Ilyen rövid? Mindösszesen egy pillanat?
*
Körülöttem minden megváltozott.
Ahol tegnap gyerek voltam, azt a városrészt ma – rongyrázó módon – kertvárosnak nevezik. Hivatalosan. Képviselő-testületi döntés nyomán ugyanis kertváros lett a telepből. Tizenkét (vagy akárhány) dühös ember mindenre képes. Képes elnevezni, kinevezni, észt osztani, megbüntetni…
Nekem a régi, a telep név sokkal kedvesebb volt. Felőlem hívhatják most bárkinek, nekem akkor is, örökre telep marad. Én csak ezt a nevet vállalom, csak erre vagyok büszke. Meg arra, hogy egykor magam is telepi srác lehettem.
Mindezek a gondolatok a „kertváros” postáján ötlenek eszembe, miközben csekkekkel teli kézzel, egy hosszan kígyózó sorban araszolok előre. Idő kell hozzá, hogy elvegyék pénzem ilyen-olyan adó formájában. Olyan ez, mint a kéjjel végrehajtott, elhúzott idejű kivégzés.
Afféle golgotai út a postaablak előtt araszolás. Közben az embernek mindenféle eszébe jut. Például az, hogy ebbe az épületbe én először 1953-ban léptem be. Hatéves gyermekként. Igaz akkor nem posta volt, hanem iskola. Az én első iskolám, a telepi kisiskola, mivel hogy volt egy másik is, a nagy iskola. Úgyhogy, lehet ez az épület most posta, nekem ez is más.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A madár

A kúria fent állt a hegyen. Töredezett lépcsőfokok vezettek oda két sötét fenyősor között. A barokk épület homlokzatát – nem tudni miért – átépítették klasszicistává. Timpanonját négy fehér oszlop tartotta. Már halványsárgán világítottak az ablakok. Alattuk két dongaboltozatos pince, külön bejárattal…
    Az est háziasszonya rakott, vörösrézszínű estélyi ruhában fogadott, egyenes szálú, rövidre vágott haja is vörösrézszínre volt festve, ajkán vörösrézszínű szájfény. Tessékelt a frakkos, fehér mellényes, csokornyakkendős, lakkcipős, selyemzoknis urak, és különböző színű estélyi ruhákban tündöklő hölgyek közé.
    Miután beljebb léptem a sűrű csomózású, süppedő bordó szőnyegen, fölfelé kellett néznem: különleges, hatkarú csillár terpeszkedett ott. Középső nagy burája ólomkristály. A csillár fölső részén, körben, bronzból készült mitológiai alakok. Opálos fénnyel borította be a termet, a bidermeier bútorokat, a képeket a falon.
    Ahogy nézegettem a falon függő festményeket, egyszer csak megláttam magamat is egy tükör aranyozott keretében. Fejem fölött fa és gipsz rátétek, mögöttem, a szalongarnitúra kanapéján szétterülő csipkés szeletekkel díszített estélyi ruhában áttetsző bőrű hölgy ült, hullámzó aranyszőke hajzuhataggal. Mint egy remekbe szabott műtárgy. Mellette kétoldalról a két frakkos úr inkább túlméretezett tücsöknek látszott mint lovagnak, de mindenképpen statisztáknak tűntek a nő káprázatos szépsége mellett.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Alku

– Öltözz, megyünk a Kék bárányba –szólt rám anyám.. Egy kifestőfüzetet színeztem. – Tedd el azt a kurva füzetet – ripakodott rám. – Mozdulj már!
Kikapta a ceruzát a kezemből és felrántott.
Felöltöztem. A jeges szél arcomba fújta a havat. A kocsma hangos, meleg és büdös volt. Anyám hozott egy szilvapálinkát, egy sört, nekem egy üdítőt. Néztem, ahogy egy hajtásra kiitta a pálinkát. Hánynom kellett. Utáltam az anyámat. Egy ismerőse leült az asztalunkhoz.
– Hogy vagy szépasszony? – kérdezte idióta vigyorral.
– Ha hozol egy felest, megmondom – felelte.
– Milyen szép, fejlett kis csaj – vigyorgott rám az ember. – Te is kapsz valamit – és felém nyújtott egy ötszázast. Felfalt a szemeivel.
– Nekem nem kell semmi! – felröhögött és visszagyűrte a pénzt a zsebébe.
– Nem az anyád lánya vagy – tápászkodott fel az asztaltól.
– Fogadd el, ha kapsz valamit – sziszegte anyám.
– Nem kell! Ezektől nem!
– Dehogynem! – fogta meg karom durván. – Az a rohadt albérlet, az iskolád, a ruháid. Amit én keresek, az lószar.
Visszajött az idióta, pálinka, sör, pogácsa. Mikor leült, elém rakta a pogácsát
– Egyél – mondta anyám –, ha már Sanyi ilyen rendes veled.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Egy almafa árnyékában

A pincém előtt, egy öreg, permetlevet talán sohasem látott almafa alatt ülök. Hogy pontosan hány éves lehet ez a fa, nem tudom, még a nagyapám ültette, akitől előbb a nagybátyám, majd aztán mi örököltük a pincét.
Mindenesetre kellemes árnyéka van, ami örömforrás ebben az iszonytató kánikulában. Még akkor is az, hogyha ez az árnyék nem olyan mély és hűvös, mintha egy diófáé lenne, de mit tegyek, ezzel kell beérnem!
    A diófa ugyanis, amit viszont már én ültettem közvetlen az almafa szomszédságában, még olyan kicsi, csenevész, hogy legfeljebb a még óvodás és kisiskolás unokáim ülnek majd az árnyékába, miközben elmondhatják azt a kedves kis mondókát, amit jómagam is a nagyapámtól tanultam: „ezt a diófát nagyapám ültette, árnyékában nem ült, gyümölcsét nem ette…”
    Nekem viszont most, e kánikulás napokban, amikor 38 fokot is mutat a hőmérő, be kell érnem az almafával, de ezt véletlenül sem panaszként mondom, hisz nekem épp oly kedves, mintha diófa lenne, sőt! Eszembe jut egy régi kínai bölcselet, miszerint: „a harmadik évezredben nem az lesz boldog ember, aki bányát, gyárat, bankot birtokol, hanem az, aki magáénak tudhat a Földön néhány négyzetméternyi földdarabot, s almafái alatt ülve gyönyörködik a csillagokban.”

szozattovabbacikkhez

Pelesz Alexandra: Viszketés

– Hála a Jóistennek, hogy életben maradt! – hallom meg anyám hangját.
Csak csend rá a válasz.
Hosszúra nyúló csend, amit újra anyám hangja tör meg.
– Ne sírj! Már sírtunk eleget! Életben van, csak ez számít, minden rendben lesz!
Zokogás.
Fogalmam sincs, hol vagyok. Nem tudom, mi történt.
– Nina, kérlek, próbálj megnyugodni! Lehet, hogy hall minket. Inkább bíztasd, beszélj hozzá, akkor talán előbb felébred!
Szipogás. Csak szipogás a válasz.
A szemhéjam olyan nehéz, mintha egy mázsányi súly lenne rajta. Meg kell küzdenem azért, hogy fel tudjak pillantani. Percekbe telik, mire sikerül. A fény zavarja a szemem, fájdalom hasít a fejembe. Hunyorognom kell, próbálok ráfókuszálni valamire. Bármire.
Neoncsövek. Neoncsövek világítanak a mennyezeten.
Elfordítanám a fejem, hogy mást is lássak, de nem megy. A nyakam valamiért nem mozdul. Csak a szememmel tudom körbepásztázni a terepet.
Anyám áll az ágyam mellett. Anyám és Nina.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Libikóka

Dr. Oláh Andor barátomra emlékezve

„...a tudat küszöbét átlépõ minden pszichofizikai mozzanat abban a mértékben jár örömérzéssel, amennyiben a teljes stabilitást bizonyos határon túl megközelíti, és abban a mértékben kínnal, amennyiben bizonyos határon túl eltér tõle, míg e között a két határ között, melyek az öröm és kín kvalitatív küszöbének nevezhetõk, az esztétikailag közömbösnek bizonyos szélessége terül el...”

                                 (G.Th. Fechner)


Diákok között a Rippl-Rónai Kollégiumban. Egy tanár bemutatott, beszélgettünk, felolvastak az írásaimból, én elmondtam egy Áprily és egy Nemes Nagy Ágnes verset... Jó volt, szép volt, de az est legszebb és — számomra — legmegrendítőbb percei azok voltak, amikor egy kislány felolvasta Andor barátom egyik versét: „Ne félj megszületni! Szülni és születni!”... Mintha ő szólt volna hozzám... ismét... annyi év után!...Nem tudtam uralkodni magamon: elsírtam magam. Kissé szégyelltem, de nem tehettem ellene semmit. Negyed évszázadon át volt a legjobb barátom. Ha valamilyen bajomról, fájdalmamról számoltam be — és ez gyakran előfordult — ő soha nem volt hajlandó betegként kezelni, de a vele való találkozások, beszélgetések, az ő levelei többet jelentettek és jobban használtak minden gyógyszernél. Andor! Hitted volna, hogy így, ilyen formában találkozunk 1998-ban? Persze, rólad ezt is feltételezem: hitted. Sőt: lehet, hogy tudtad.

szozattovabbacikkhez

Doktor Virág: Mert megtehettem!

Július volt és talán kedd. Tikkasztó, agyzsibbasztó meleg. Karam Boldizsár nem tervezett semmi különöset csinálni aznap munka után, csak lehúzni a redőnyt és leheveredni a kanapéra némi hideg sör kíséretében. Épp a jól megérdemelt pihenés járt a fejeben, amikor hazafelé menet, a Kristálypark közepe tájékán belebotlott egy igen különös fickóba. Alacsony volt, köpcös és meglehetősen torzonborz. Kissé zaklatottnak tűnt, amikor megszólította Boldizsárt:
- Lukács vagyok, Gőzös Lukács. Ugye Karam Boldizsárhoz van szerencsém? Mi már találkoztunk, ha nem csal az emlékezetem.
- Jó napot! Hogy ismernem kellene magát?
- Igen. Valamikor a kilencvenes évek derekán egy helyen dolgoztunk. A jenőhidai művelődési házban.
- Hm. Hogy ott? Az meglehet. De az tényleg régen volt. Azt az időszakot már ki is töröltem az emlékezetemből.
- Hát még szép, hogy kitörölte. Én is így tettem volna a maga helyében. Nekem viszont nem sikerült. Abban az időszakban ment tropára ugyanis az életem. Azóta sem találom a helyem. Magának köszönhetően.
- Hogy mi? Nekem köszönhetően? Szerintem akkor összetéveszt valakivel. Mégis mire gondol?
- Hát arra, hogy mondvacsinált indokokkal s némi ügyeskedéssel mindenkit eltávolított a helyéről. Például engem is.
- Én ugyan senkit sem túrtam ki. Pont hogy előremozdítottam sokak életét.
- Valóban így látja?
- Igen, így.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Istenkém, hát, emberek vagyunk

Megyek a folyóson. Bábeli hangzavar. Zárt osztály. Ajtók, kulcsok, roncsok. Emberi roncsok. Idióta vigyor egy ötvenéves férfi arcán. Berepülő pilóta volt valamikor, a kezében egy szivacs (repülősávos rádiófrekvencia). Izgatottan irányít. Megadja a magasságot, vektorokról, horizontális számokról beszél, veszekszik, dicsér. Egy férfi ápoló jön a folyosón. A pilóta riadtan a fal felé fordul, gyorsan a nadrágzsebébe gyömöszöli az „adóvevőt”. A múltkor is elvették tőle, kicsavarták a kezéből eltörött a karja.
Megyek tovább. Kulcs elő, belépek a szobába. Egy ágy, egy asztal. Az ágy végében szék. Speciális. Láb- és kézbilincs, bőrből. Ön- és közveszélyes a huszonöt éves skizofrén fiatal férfi. Felnéz. Kis ideig eltart amíg megismer. Rám kacsint.
– Magát nagyon bírom – kedvesen néz. Engedjen fel!
– Azért jöttem – mondom. Rámosolygok. Ma tiszta. Kinyitom a bilincseket, az időleges szabadság csak egy mágneskulcs a kezemben. Feláll. Az ablakhoz megy. Teszem a dolgom, ágyazok, fertőtlenítek. Szabolcsnak hívják. Summa cum laude végzett az ELTÉ-n. Kábítószeres lett, kemény drogokat használt. Kiugrott az ablakon, azt hitte, tud repülni.
Vinnyogó hangon felnyög. Mögé lépek, lenézek az udvarra. Harminc körüli, kigyúrt, hátizsákos. Hányavetin ballag a bejárathoz. Megsimogatom a fiú hátát, minden porcikája remeg.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: IDILL

(Jelenet)

Szereplők: Mami (93éves magatehetetlen, vak asszony, tolókocsiban)
                  Zoli (60 éves férfi, Mami fia)
                  Bori  (60 éves nő, Zoli felesége)
                  Manyi (Mami kutyája)
                  Cirmi  (Mami macskája)

Szín:          Faház. Kis nyitott veranda. Hátul és jobbra bejárat a szobákba. A verandáról két irányba lehet lejönni: előre, egy töredezett lépcsőn, balra, bárhol mert onnan hiányzik a fakorlát. A veranda előtt kis tisztás, egyébként az egész kert elvadult, ecetfák, bodzák, bokrok, elől sátor.
Mami a verandán, egy tolókocsiban ül, Zoli egy széket húz Mami mellé, leül. Bori a szobában és a kertben tevékenykedik; egy főzőlapon főz, közben balra, a kertben két lavórban mos, egy kifeszített kötélre tereget.


*

Zoli: Beszélgessünk. Egész évben nem tetszik senkivel beszélgetni. Lassan el tetszik felejteni beszélni. Nem tudom Imi mért nem beszélget néha édesanyámmal... meg a Tibiék is itt voltak tíz napig... Tessék megpróbálni lassan, artikuláltan beszélni. Mit tetszett álmodni?
Mami: Tényleg álmodtam... Tudtam menni. Azt álmodtam, hogy tudok menni... Itt Füreden mentem...

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: Szemesnek áll a világ

Szemes Tökivel Alaszkában találkoztam. Ő Fairbanks felé tartott egy kamionnal, én pedig autóstoppal igyekeztem Valdezbe jutni, hogy az Exxon-féle olajkatasztrófáról szóló regényemhez anyagot gyűjtsek. Amikor lefékezett mellettem a "Tokee TransAlaskan Inc." felirattal ékesített monstrum, és a harminckét foggal vigyorgó, csillogó tekintetű, slampos Töki kikiabált a sofőrfülke ablakán, azt gondoltam, hogy egy igazi vidám kamionos fazonnal van dolgom, akinek nem biztos, hogy kivan mind a tizennyolc kereke. De nem volt helytálló a feltételezésem. Tökiről kiderült, hogy egy százvalahány hasonló járművel rendelkező szállítmányozási cég tulajdonosa. Vezetni csak néha szokott, jobbára passzióból vagy nosztalgiából. Illetve – ahogy ő fogalmazott – azért, hogy a jólét ne szakítsa el teljesen a földtől.

    Töki az a fajta sofőr volt, aki azért vesz fel stopposokat, hogy beszélgethessen velük. Többszörös dollármilliomosról lévén szó, az ember könnyen azt hihetné, hogy Töki számára a beszélgetés leginkább önmaga tömjénezését jelentette. Az ő esetében azonban nem erről volt szó. Közvetlen és kedves útitársat ismertem meg benne, aki híján volt mindenfajta fennhéjázásnak vagy sznobizmusnak.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Zsákutca

A kertvárosban, takaros házikóban, egy madárcsontú, pici, mosolygós, hetvenéves tanárnéni lakik. Imádják a gyerekek. Még most is tanít otthon, korrepetál okos, de lusta gyerekeket. Irodalomtanár volt.
A fia minden héten eljön hozzá és hoz egy darab krémest. Mindig azt. Édesanyja büszkén meséli a boltban, Janika milyen jó fiú. Janika megvárja, amíg Kati néni megeszi a krémest és már ott sincs. Kötelező gyakorlat letudva. Lehet kipipálni az előjegyzési naptárban.
Kati néni a virágokat öntözi. Már majdnem a kertkapunál jár, amikor megszédül és elesik. Egy pillanatig semmit sem érez, aztán a karjában és a mellkasában jelentkező iszonyatos fájdalomtól majdnem elájul. Moccanni sem bír. A szomszéd talál rá, aki mentőt hív. Kati nénit elviszik.
Néhány nap múlva hazakerül. Szegycsont- és ablakos bordatörést szenvedett. Janika rohan.
– Jaj, anya, pont most nem vigyáztál? Tudod, hogy szülinapom lesz! Jönnek a barátaim, megígértem nekik a mákos rétest, az almás lepényt. Most aztán nem tudsz sütni!
Kati néninek kontrollra kellett menni. Felhívja Janikát.
– Kérj betegszállítót, nem érek rá – mondja –, tudod, hogy ezer dolgom van!

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: Ostrom

1.
Kint
Iszonyú a hőség. Bár a Kormányzói Palota előtt őrséget álló katonák nem ettől izzadnak. Ehhez hozzászoktak már kisgyerekkoruk óta. Ami őket jelenleg izzasztja. és izgatja, azok a Palota kapuján kívülről behallatszó furcsa morgásszerű hangok. És annak a látványa, ahogy a nehéz vaslemezekkel megerősített kapu egyre inkább hajlik befelé a nekitámaszkodó súlytól, melyet a kint lévő tömeg ráhelyez. Halálos rettegés izzasztja arcuk. Fogalmuk sincs, mi az ott kint, de nem is nagyon akarnak vele szembesülni.
2.
Bent

A Palota épületén belül kellemes hűvös volt eddig. Ám, miután fél órája megszűnt az áramszolgáltatás, a klíma berendezések lekapcsoltak, és a széles, nagy ablakokon beáramló napfény egyre inkább növeli a termek és folyosók hőmérsékletét. Az épületben harminckét ember tartózkodik. Maga a miniszterelnök, a családja; felesége, fia, lánya, az amerikai nagykövet, és családja, valamint a kubai minisztertanács hivatalos tagjai és a Kormányzói Palota személyzete. Takarítók, inasok, stb. Tudják, hogy súlyos a probléma, de nem akarnak tudomást venni róla ők sem. José Pilada miniszterelnök kedélyesen cseverészik, mű-mosolyokat oszt, igyekszik oldani a feszült hangulatot. Most épp azt tanácsolja, hogy menjenek fel az emeletre, ahol a Nagy Terasz bőven elég helyet nyújt mindenkinek, plusz a levegő is könnyebben mozog talán. Így kitódul a nép, és valóban, a tenger felől enyhítően hűs szellő lejt végig a teraszon. Libériás inasok a híres kubai koktélokkal telt poharakat hordják körbe. A vendégek kisebb–nagyobb csoportokba tömörülve beszélgetnek. Néhány hangfalból latin zene hallatszik, de épp csak annyira, hogy ne zavarjon senkit. Az amerikai nagykövet, William Vance-Ford, épp Pilada miniszterelnököt kérdezi a kialakult helyzetről.
- Mi a véleménye, miniszterelnök úr? Meddig tart ez az áldatlan állapot és mi okozta a felkelést?

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Szonatina

„Szeretni az igazságot annyi, mint elviselni az ürességet, s ennek következtében elfogadni a halált. Az igazság a halál oldalán van.”
(Simone Weil)

     

Apám és Laci bácsi egy évben, egy hónapban, ugyanazon a napon születtek. Az iskolában tizenkét éven át egy padban ültek, és az árvaházban egy szobában laktak.

    Apám csak félárva volt, mert — általam sohasem ismert — nagyapám harminchat éves korában megázott a lóversenyen, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Nagyanyám nem tudta a varrásból eltartani három gyermekét, és a legkisebbet árvaházba adta. Apám ritkán mesélt a gyerekkoráról, meg másról is; ritkán beszélt, de ezeket tőle tudom.

    Akkoriban — apám és Laci bácsi — jó barátok voltak. Megkockáztatom: apámnak egész életében Laci bácsi és Laci bácsinak apám volt az egyetlen barátja. Az árvaházban örültek, ha a kenyérre egy darab sajtot vagy gyümölcsízt kaptak. Laci bácsi zeneszerzőnek, apám festőnek készült, de a tanárai lebeszélték erről, mondván: „Nem nyomorogtál eleget kisfiam? Azt akarod, hogy egész életedben kilógjon a segged a nadrágból?” Ez meggyőző érvnek bizonyult, és apám beiratkozott a közgazdasági egyetemre. Hivatalnok lett belőle, ahogy Laci bácsiból is, de továbbra is zenéltek, festettek, álmodoztak és írtak mindketten. Néha találkoztak, megmutatták egymásnak legújabb műveiket, apámnak meg is jelent néhány novellája, cikke, verse, amik közül Laci bácsi néhányat megzenésített. Aztán megnősültek, aztán megszülettünk mi hárman: apám fiai, aztán kitört a második világháború, aztán jöttek az ötvenes évek, és — annak ellenére, hogy az apám nem lett festő — vele együtt nekünk is kilógott a seggünk a nadrágból, de hát ami ezekben az években történt, azt épeszű ember nem láthatta előre.

szozattovabbacikkhez

Vernyik László: Az elejtett mackó

– Igaz történet alapján –

Január eleje volt... Sokan még a szilveszteri pezsgő, vagy olcsó vermut hatásait nyögdécselték, az ágyaikban,vagy a földön, padlón- ki, hol talált helyet-...De már elkezdődött az Új év...
-Az iskolák, óvodák, már harmadikán szélesre nyitott kapukkal várták a gyerekeket...
-Julcsi most kezdte az első osztályt, tetszett neki a sok, új szín, illat, a barátok, az új arcok és Betti néni mosolya...Betti néni hangja olyan kedvesen csilingelt a fülében, mint a száncsengő aranyszínű szánkó előtt, melyről éppen tegnap éjjel álmodott valamit...Már nem tudta pontosan, mi is volt az álma, de arra világosan visszatudott gondolni, hogy anya és apa és Betti néni benne voltak...Na meg a szép fenyő! Meg amit alatta talált Szenteste...Amit a Jézuska hozott Neki!- Csak Neki!...Egy nagy, bolyhos barna mackót!-Olyan puha volt...Vele aludt, Brumival azóta minden fogmosás után...
-Nem, azt, nem tehette meg, hogy az első iskolai napon ne vigye be Brumit!...Este is vele aludt el...Hozzábújt, becézgettte, ölelte, mint az Életet...

szozattovabbacikkhez

Botz Domonkos: Shakespeare and Company

Valamikor a hetvenes évek elején léptem át először a „vasfüggönyt”, és első utam – részben családi kötődések miatt – Párizsba vezetett. Mintha csak egy más világba cseppentem volna. Minden az újdonság varázsával hatott, az összes érzékszervemmel habzsoltam a várost, az életet. Új ízek, illatok, hangok és képek csereberéltek helyet egymással. Itt éreztem először, mit is jelent a szabadság, és egy kis idő elteltével erősen kezdtem kételkedni mindabban, amit otthon a hivatalos média, a párt lapja próbált meg elhitetni velünk.  

     Egész napos csavargásaimnak egyikén, a véletlennek köszönhetően találtam rá a Sorbonne közelében a Rue de la Bûcherie egyik középkori épületének aljában, a mára már ikonikussá vált Shakespeare and Company nevű könyvesboltra, ami talán teljesen egyedülálló a világon. Itt nemcsak vásárolni, vagy olvasgatni lehet, de akár még szállást is kaphat az oda betérő, némi ellenszolgáltatás fejében.

szozattovabbacikkhez

M. Karácsonyi Bea: Áthallás

– egyperces –


Csak fekszem a szalmában. Az istálló frissen takarítva, és üresen, Rita asszony a piacon, a kutya sem törődik velem. Fellini jár az eszemben, és a művészetek. Valamit tudott az a pasi, ami megfog a filmjeiben, talán a hangulatuk vesz meg. A képek és formák, mint a vízbe oldott festék, a szavak kavargása, amelyek öblös visszhangot vernek a fejemben. Azonban lehet az éhség tehet a filozofikus gondolatokról, folyton ízekről ábrándozom, amelyek soha nem érhetnek el hozzám. Vagy arról, hogy végre felkelek ebből a félig álmos, félig éber létből, mert mintha burokban lennék egy anyaméhben. A számnak folyton savanyú lőre íze van, borostás vagyok, és mosdatlan. Festékillat leng körbe, gyötör a szomjúság, és tudom, hogy az éjjel kiütöttem magam. Aztán egy lánnyal henteregtem itt a szalmában, a gatyám azóta is mellettem van, gombóccá gyűrve. Már régóta fel szeretnék öltözni, de nem megy. Valami láthatatlan erő tart vissza, ami nem hagy mozdulni.

szozattovabbacikkhez

Zajácz Edina: Végsősoron - Halálsoron

- Anyuka, álljon át a másik sorba!
- Milyen sorba?
- Ahol a nyomorékok vannak, mint a maga gyereke.
- Nem, nem állok.
Anyuka, adja be intézetbe, szüljön másikat!
- Nem, nem adom be sehová, majd szülök másikat is.
- Anyuka, meddig fog még élni ez a gyerek?
- Nem tudom...
- Anyuka! Adjon neki többet enni, tornáztassa hatszor naponta.. Mit mondott? Ma nem tornáztak? Be kell pótolni, ne sajnálja, hadd sírjon... Milyen a kapcsolata? Semmit nem jelent, úgyis elválnak.
Ér magának ennyit ez a gyerek? Foglakozzon inkább a másikkal.
Etetni kell és pelenkázni? Semmit nem tud? Adja intézetbe!
- Vigye a játszótérről a gyerekét, az enyém ne lásson nyomorékot!
- Rendben, elviszem...

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 10 20 Ertektar Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf