Csernák Árpád: Libikóka

Dr. Oláh Andor barátomra emlékezve

„...a tudat küszöbét átlépõ minden pszichofizikai mozzanat abban a mértékben jár örömérzéssel, amennyiben a teljes stabilitást bizonyos határon túl megközelíti, és abban a mértékben kínnal, amennyiben bizonyos határon túl eltér tõle, míg e között a két határ között, melyek az öröm és kín kvalitatív küszöbének nevezhetõk, az esztétikailag közömbösnek bizonyos szélessége terül el...”

                                 (G.Th. Fechner)


Diákok között a Rippl-Rónai Kollégiumban. Egy tanár bemutatott, beszélgettünk, felolvastak az írásaimból, én elmondtam egy Áprily és egy Nemes Nagy Ágnes verset... Jó volt, szép volt, de az est legszebb és — számomra — legmegrendítőbb percei azok voltak, amikor egy kislány felolvasta Andor barátom egyik versét: „Ne félj megszületni! Szülni és születni!”... Mintha ő szólt volna hozzám... ismét... annyi év után!...Nem tudtam uralkodni magamon: elsírtam magam. Kissé szégyelltem, de nem tehettem ellene semmit. Negyed évszázadon át volt a legjobb barátom. Ha valamilyen bajomról, fájdalmamról számoltam be — és ez gyakran előfordult — ő soha nem volt hajlandó betegként kezelni, de a vele való találkozások, beszélgetések, az ő levelei többet jelentettek és jobban használtak minden gyógyszernél. Andor! Hitted volna, hogy így, ilyen formában találkozunk 1998-ban? Persze, rólad ezt is feltételezem: hitted. Sőt: lehet, hogy tudtad.

szozattovabbacikkhez

Doktor Virág: Mert megtehettem!

Július volt és talán kedd. Tikkasztó, agyzsibbasztó meleg. Karam Boldizsár nem tervezett semmi különöset csinálni aznap munka után, csak lehúzni a redőnyt és leheveredni a kanapéra némi hideg sör kíséretében. Épp a jól megérdemelt pihenés járt a fejeben, amikor hazafelé menet, a Kristálypark közepe tájékán belebotlott egy igen különös fickóba. Alacsony volt, köpcös és meglehetősen torzonborz. Kissé zaklatottnak tűnt, amikor megszólította Boldizsárt:
- Lukács vagyok, Gőzös Lukács. Ugye Karam Boldizsárhoz van szerencsém? Mi már találkoztunk, ha nem csal az emlékezetem.
- Jó napot! Hogy ismernem kellene magát?
- Igen. Valamikor a kilencvenes évek derekán egy helyen dolgoztunk. A jenőhidai művelődési házban.
- Hm. Hogy ott? Az meglehet. De az tényleg régen volt. Azt az időszakot már ki is töröltem az emlékezetemből.
- Hát még szép, hogy kitörölte. Én is így tettem volna a maga helyében. Nekem viszont nem sikerült. Abban az időszakban ment tropára ugyanis az életem. Azóta sem találom a helyem. Magának köszönhetően.
- Hogy mi? Nekem köszönhetően? Szerintem akkor összetéveszt valakivel. Mégis mire gondol?
- Hát arra, hogy mondvacsinált indokokkal s némi ügyeskedéssel mindenkit eltávolított a helyéről. Például engem is.
- Én ugyan senkit sem túrtam ki. Pont hogy előremozdítottam sokak életét.
- Valóban így látja?
- Igen, így.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Istenkém, hát, emberek vagyunk

Megyek a folyóson. Bábeli hangzavar. Zárt osztály. Ajtók, kulcsok, roncsok. Emberi roncsok. Idióta vigyor egy ötvenéves férfi arcán. Berepülő pilóta volt valamikor, a kezében egy szivacs (repülősávos rádiófrekvencia). Izgatottan irányít. Megadja a magasságot, vektorokról, horizontális számokról beszél, veszekszik, dicsér. Egy férfi ápoló jön a folyosón. A pilóta riadtan a fal felé fordul, gyorsan a nadrágzsebébe gyömöszöli az „adóvevőt”. A múltkor is elvették tőle, kicsavarták a kezéből eltörött a karja.
Megyek tovább. Kulcs elő, belépek a szobába. Egy ágy, egy asztal. Az ágy végében szék. Speciális. Láb- és kézbilincs, bőrből. Ön- és közveszélyes a huszonöt éves skizofrén fiatal férfi. Felnéz. Kis ideig eltart amíg megismer. Rám kacsint.
– Magát nagyon bírom – kedvesen néz. Engedjen fel!
– Azért jöttem – mondom. Rámosolygok. Ma tiszta. Kinyitom a bilincseket, az időleges szabadság csak egy mágneskulcs a kezemben. Feláll. Az ablakhoz megy. Teszem a dolgom, ágyazok, fertőtlenítek. Szabolcsnak hívják. Summa cum laude végzett az ELTÉ-n. Kábítószeres lett, kemény drogokat használt. Kiugrott az ablakon, azt hitte, tud repülni.
Vinnyogó hangon felnyög. Mögé lépek, lenézek az udvarra. Harminc körüli, kigyúrt, hátizsákos. Hányavetin ballag a bejárathoz. Megsimogatom a fiú hátát, minden porcikája remeg.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: IDILL

(Jelenet)

Szereplők: Mami (93éves magatehetetlen, vak asszony, tolókocsiban)
                  Zoli (60 éves férfi, Mami fia)
                  Bori  (60 éves nő, Zoli felesége)
                  Manyi (Mami kutyája)
                  Cirmi  (Mami macskája)

Szín:          Faház. Kis nyitott veranda. Hátul és jobbra bejárat a szobákba. A verandáról két irányba lehet lejönni: előre, egy töredezett lépcsőn, balra, bárhol mert onnan hiányzik a fakorlát. A veranda előtt kis tisztás, egyébként az egész kert elvadult, ecetfák, bodzák, bokrok, elől sátor.
Mami a verandán, egy tolókocsiban ül, Zoli egy széket húz Mami mellé, leül. Bori a szobában és a kertben tevékenykedik; egy főzőlapon főz, közben balra, a kertben két lavórban mos, egy kifeszített kötélre tereget.


*

Zoli: Beszélgessünk. Egész évben nem tetszik senkivel beszélgetni. Lassan el tetszik felejteni beszélni. Nem tudom Imi mért nem beszélget néha édesanyámmal... meg a Tibiék is itt voltak tíz napig... Tessék megpróbálni lassan, artikuláltan beszélni. Mit tetszett álmodni?
Mami: Tényleg álmodtam... Tudtam menni. Azt álmodtam, hogy tudok menni... Itt Füreden mentem...

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: Szemesnek áll a világ

Szemes Tökivel Alaszkában találkoztam. Ő Fairbanks felé tartott egy kamionnal, én pedig autóstoppal igyekeztem Valdezbe jutni, hogy az Exxon-féle olajkatasztrófáról szóló regényemhez anyagot gyűjtsek. Amikor lefékezett mellettem a "Tokee TransAlaskan Inc." felirattal ékesített monstrum, és a harminckét foggal vigyorgó, csillogó tekintetű, slampos Töki kikiabált a sofőrfülke ablakán, azt gondoltam, hogy egy igazi vidám kamionos fazonnal van dolgom, akinek nem biztos, hogy kivan mind a tizennyolc kereke. De nem volt helytálló a feltételezésem. Tökiről kiderült, hogy egy százvalahány hasonló járművel rendelkező szállítmányozási cég tulajdonosa. Vezetni csak néha szokott, jobbára passzióból vagy nosztalgiából. Illetve – ahogy ő fogalmazott – azért, hogy a jólét ne szakítsa el teljesen a földtől.

    Töki az a fajta sofőr volt, aki azért vesz fel stopposokat, hogy beszélgethessen velük. Többszörös dollármilliomosról lévén szó, az ember könnyen azt hihetné, hogy Töki számára a beszélgetés leginkább önmaga tömjénezését jelentette. Az ő esetében azonban nem erről volt szó. Közvetlen és kedves útitársat ismertem meg benne, aki híján volt mindenfajta fennhéjázásnak vagy sznobizmusnak.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Zsákutca

A kertvárosban, takaros házikóban, egy madárcsontú, pici, mosolygós, hetvenéves tanárnéni lakik. Imádják a gyerekek. Még most is tanít otthon, korrepetál okos, de lusta gyerekeket. Irodalomtanár volt.
A fia minden héten eljön hozzá és hoz egy darab krémest. Mindig azt. Édesanyja büszkén meséli a boltban, Janika milyen jó fiú. Janika megvárja, amíg Kati néni megeszi a krémest és már ott sincs. Kötelező gyakorlat letudva. Lehet kipipálni az előjegyzési naptárban.
Kati néni a virágokat öntözi. Már majdnem a kertkapunál jár, amikor megszédül és elesik. Egy pillanatig semmit sem érez, aztán a karjában és a mellkasában jelentkező iszonyatos fájdalomtól majdnem elájul. Moccanni sem bír. A szomszéd talál rá, aki mentőt hív. Kati nénit elviszik.
Néhány nap múlva hazakerül. Szegycsont- és ablakos bordatörést szenvedett. Janika rohan.
– Jaj, anya, pont most nem vigyáztál? Tudod, hogy szülinapom lesz! Jönnek a barátaim, megígértem nekik a mákos rétest, az almás lepényt. Most aztán nem tudsz sütni!
Kati néninek kontrollra kellett menni. Felhívja Janikát.
– Kérj betegszállítót, nem érek rá – mondja –, tudod, hogy ezer dolgom van!

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: Ostrom

1.
Kint
Iszonyú a hőség. Bár a Kormányzói Palota előtt őrséget álló katonák nem ettől izzadnak. Ehhez hozzászoktak már kisgyerekkoruk óta. Ami őket jelenleg izzasztja. és izgatja, azok a Palota kapuján kívülről behallatszó furcsa morgásszerű hangok. És annak a látványa, ahogy a nehéz vaslemezekkel megerősített kapu egyre inkább hajlik befelé a nekitámaszkodó súlytól, melyet a kint lévő tömeg ráhelyez. Halálos rettegés izzasztja arcuk. Fogalmuk sincs, mi az ott kint, de nem is nagyon akarnak vele szembesülni.
2.
Bent

A Palota épületén belül kellemes hűvös volt eddig. Ám, miután fél órája megszűnt az áramszolgáltatás, a klíma berendezések lekapcsoltak, és a széles, nagy ablakokon beáramló napfény egyre inkább növeli a termek és folyosók hőmérsékletét. Az épületben harminckét ember tartózkodik. Maga a miniszterelnök, a családja; felesége, fia, lánya, az amerikai nagykövet, és családja, valamint a kubai minisztertanács hivatalos tagjai és a Kormányzói Palota személyzete. Takarítók, inasok, stb. Tudják, hogy súlyos a probléma, de nem akarnak tudomást venni róla ők sem. José Pilada miniszterelnök kedélyesen cseverészik, mű-mosolyokat oszt, igyekszik oldani a feszült hangulatot. Most épp azt tanácsolja, hogy menjenek fel az emeletre, ahol a Nagy Terasz bőven elég helyet nyújt mindenkinek, plusz a levegő is könnyebben mozog talán. Így kitódul a nép, és valóban, a tenger felől enyhítően hűs szellő lejt végig a teraszon. Libériás inasok a híres kubai koktélokkal telt poharakat hordják körbe. A vendégek kisebb–nagyobb csoportokba tömörülve beszélgetnek. Néhány hangfalból latin zene hallatszik, de épp csak annyira, hogy ne zavarjon senkit. Az amerikai nagykövet, William Vance-Ford, épp Pilada miniszterelnököt kérdezi a kialakult helyzetről.
- Mi a véleménye, miniszterelnök úr? Meddig tart ez az áldatlan állapot és mi okozta a felkelést?

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Szonatina

„Szeretni az igazságot annyi, mint elviselni az ürességet, s ennek következtében elfogadni a halált. Az igazság a halál oldalán van.”
(Simone Weil)

     

Apám és Laci bácsi egy évben, egy hónapban, ugyanazon a napon születtek. Az iskolában tizenkét éven át egy padban ültek, és az árvaházban egy szobában laktak.

    Apám csak félárva volt, mert — általam sohasem ismert — nagyapám harminchat éves korában megázott a lóversenyen, tüdőgyulladást kapott és meghalt. Nagyanyám nem tudta a varrásból eltartani három gyermekét, és a legkisebbet árvaházba adta. Apám ritkán mesélt a gyerekkoráról, meg másról is; ritkán beszélt, de ezeket tőle tudom.

    Akkoriban — apám és Laci bácsi — jó barátok voltak. Megkockáztatom: apámnak egész életében Laci bácsi és Laci bácsinak apám volt az egyetlen barátja. Az árvaházban örültek, ha a kenyérre egy darab sajtot vagy gyümölcsízt kaptak. Laci bácsi zeneszerzőnek, apám festőnek készült, de a tanárai lebeszélték erről, mondván: „Nem nyomorogtál eleget kisfiam? Azt akarod, hogy egész életedben kilógjon a segged a nadrágból?” Ez meggyőző érvnek bizonyult, és apám beiratkozott a közgazdasági egyetemre. Hivatalnok lett belőle, ahogy Laci bácsiból is, de továbbra is zenéltek, festettek, álmodoztak és írtak mindketten. Néha találkoztak, megmutatták egymásnak legújabb műveiket, apámnak meg is jelent néhány novellája, cikke, verse, amik közül Laci bácsi néhányat megzenésített. Aztán megnősültek, aztán megszülettünk mi hárman: apám fiai, aztán kitört a második világháború, aztán jöttek az ötvenes évek, és — annak ellenére, hogy az apám nem lett festő — vele együtt nekünk is kilógott a seggünk a nadrágból, de hát ami ezekben az években történt, azt épeszű ember nem láthatta előre.

szozattovabbacikkhez

Vernyik László: Az elejtett mackó

– Igaz történet alapján –

Január eleje volt... Sokan még a szilveszteri pezsgő, vagy olcsó vermut hatásait nyögdécselték, az ágyaikban,vagy a földön, padlón- ki, hol talált helyet-...De már elkezdődött az Új év...
-Az iskolák, óvodák, már harmadikán szélesre nyitott kapukkal várták a gyerekeket...
-Julcsi most kezdte az első osztályt, tetszett neki a sok, új szín, illat, a barátok, az új arcok és Betti néni mosolya...Betti néni hangja olyan kedvesen csilingelt a fülében, mint a száncsengő aranyszínű szánkó előtt, melyről éppen tegnap éjjel álmodott valamit...Már nem tudta pontosan, mi is volt az álma, de arra világosan visszatudott gondolni, hogy anya és apa és Betti néni benne voltak...Na meg a szép fenyő! Meg amit alatta talált Szenteste...Amit a Jézuska hozott Neki!- Csak Neki!...Egy nagy, bolyhos barna mackót!-Olyan puha volt...Vele aludt, Brumival azóta minden fogmosás után...
-Nem, azt, nem tehette meg, hogy az első iskolai napon ne vigye be Brumit!...Este is vele aludt el...Hozzábújt, becézgettte, ölelte, mint az Életet...

szozattovabbacikkhez

Botz Domonkos: Shakespeare and Company

Valamikor a hetvenes évek elején léptem át először a „vasfüggönyt”, és első utam – részben családi kötődések miatt – Párizsba vezetett. Mintha csak egy más világba cseppentem volna. Minden az újdonság varázsával hatott, az összes érzékszervemmel habzsoltam a várost, az életet. Új ízek, illatok, hangok és képek csereberéltek helyet egymással. Itt éreztem először, mit is jelent a szabadság, és egy kis idő elteltével erősen kezdtem kételkedni mindabban, amit otthon a hivatalos média, a párt lapja próbált meg elhitetni velünk.  

     Egész napos csavargásaimnak egyikén, a véletlennek köszönhetően találtam rá a Sorbonne közelében a Rue de la Bûcherie egyik középkori épületének aljában, a mára már ikonikussá vált Shakespeare and Company nevű könyvesboltra, ami talán teljesen egyedülálló a világon. Itt nemcsak vásárolni, vagy olvasgatni lehet, de akár még szállást is kaphat az oda betérő, némi ellenszolgáltatás fejében.

szozattovabbacikkhez

M. Karácsonyi Bea: Áthallás

– egyperces –


Csak fekszem a szalmában. Az istálló frissen takarítva, és üresen, Rita asszony a piacon, a kutya sem törődik velem. Fellini jár az eszemben, és a művészetek. Valamit tudott az a pasi, ami megfog a filmjeiben, talán a hangulatuk vesz meg. A képek és formák, mint a vízbe oldott festék, a szavak kavargása, amelyek öblös visszhangot vernek a fejemben. Azonban lehet az éhség tehet a filozofikus gondolatokról, folyton ízekről ábrándozom, amelyek soha nem érhetnek el hozzám. Vagy arról, hogy végre felkelek ebből a félig álmos, félig éber létből, mert mintha burokban lennék egy anyaméhben. A számnak folyton savanyú lőre íze van, borostás vagyok, és mosdatlan. Festékillat leng körbe, gyötör a szomjúság, és tudom, hogy az éjjel kiütöttem magam. Aztán egy lánnyal henteregtem itt a szalmában, a gatyám azóta is mellettem van, gombóccá gyűrve. Már régóta fel szeretnék öltözni, de nem megy. Valami láthatatlan erő tart vissza, ami nem hagy mozdulni.

szozattovabbacikkhez

Zajácz Edina: Végsősoron - Halálsoron

- Anyuka, álljon át a másik sorba!
- Milyen sorba?
- Ahol a nyomorékok vannak, mint a maga gyereke.
- Nem, nem állok.
Anyuka, adja be intézetbe, szüljön másikat!
- Nem, nem adom be sehová, majd szülök másikat is.
- Anyuka, meddig fog még élni ez a gyerek?
- Nem tudom...
- Anyuka! Adjon neki többet enni, tornáztassa hatszor naponta.. Mit mondott? Ma nem tornáztak? Be kell pótolni, ne sajnálja, hadd sírjon... Milyen a kapcsolata? Semmit nem jelent, úgyis elválnak.
Ér magának ennyit ez a gyerek? Foglakozzon inkább a másikkal.
Etetni kell és pelenkázni? Semmit nem tud? Adja intézetbe!
- Vigye a játszótérről a gyerekét, az enyém ne lásson nyomorékot!
- Rendben, elviszem...

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: A Sötét Oldal

„Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd!” – Friedrich Nietzsche

Nem tudom, mi ez bennem. Mi ez a sötét oldal? Amikor józan vagyok, eszembe sem jutna, hogy bántsak akárkit! Ám amikor iszok, valami átfordul bennem. Előretolakszik egy gonosz ivadék, egy parazita, mely rajtam élősködik. Ő viszont nagyon is rosszat tenni vágyik!
- Üsd meg! – suttogja. Az elmémben kristálytisztán hallom szavait. Próbálok ellenállni. De annyira nyomakszik – tolakodik az előtérbe. Ellenállhatatlanul. Mint egy kis féreg, fúrja be magát az agyamba.
Sajnos, ma este ittam. Hallom megint a hangját. Részegen ülök a volán mögé. Ide-oda kacsázva vezetek haza. Keményen kifarolok a kanyarokban. Hazaérek. Sötét és csend a házban. Nem vártak meg! Felébred bennem a düh és a harag. Mit gondolnak ezek? Majd kirángatom őket mindjárt az ágyból! Belépek a lakásba.
- Drágám! Hol a vacsorám? – kiáltom. Süket csönd felel. Felrobogok a lépcsőn. Kivágom a szobaajtót. A takaró érintetlen. A feleségem sehol. Átvágtatok a gyerekszobához. Az is üres! Leléptek! A feszültség bennem hatalmassá növi ki magát. Dühömben törni - zúzni kezdek. Szétverem az egész lakást. Megszomjazom. Lemegyek a konyhába. A konyhaszekrényben eldugtam egy üveg Irish Rose-t. A helyén egy papír-fecni vár:
„Drágám! Ha haragszol, ha nem!

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Éljen a felszabadúlás napja, április 4.

/Loopkin szovjet gárdaőrmester elárvult magyarországi feljegyzéseiből/


Öreg mátyásföldi, pergő vakolatú, ablaktalan épület. Kutyasétáltatás közben romok alól kihalászok egy kockás iskolás füzetet, fedőlapján nyomtatva: тетрадь [írka]. Penészes, tán vörösbortól barnapecsétes, zsiradékkal bőven átitatva. Az első lapon ácsceruzával írt nyomtatott betűkkel дневник [napló] alatta dőlt, határozott [józan?!]  írással Л. И.. Loopkin комсомольский секретарь [Lavrentyij  Ivanovics  Loopkin komszomol titkár] feljegyzéseiből. Minél tovább lapoztam, annál hiányosabb, egyre gyakrabban reszketeg és olvashatatlanabb az írás. Amit sikerült lefordítanom, azt most közreadom.

*

A Komszomol-iskolán Szergej Szergejevics politikai instruktor elvtárs tanácsára kezdtem naplót vezetni 1933. november 7-én, a Szovjet Forradalom születésnapján. Itt megtudtuk, a félelemre való rájátszás, az érzelmek, személyes érdekek és a pánik kihasználása, elterjedése és terjesztése náci propagandafogásnak számít, és valamennyi ellenzéki pletykák, mint az ukrajnai éhínség, vagy a rendszerellenes tevékenység szervezésével még mindig az elmenekült Trockij és követői vádolhatók.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A VÖRÖS BOHÓC ÉS MÁS DÉMONOK

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is megfogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettõt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettõt megbánod.” Írja Kierkegaard a Vagy-Vagy-ban. Nem csoda, hogy ideglázat kapott szegény gyerek. Gyerek, mondom, nekem, hozzám képest gyerek-korú volt amikor meghalt, hiszen én már csaknem húsz évvel öregebb vagyok nála, és biztosan tudom nem kevésbé beteg. De úgy látszik belül, nálam valami jobban van elrendezve talán genetikailag, szívósabb vagyok, mondhatnánk, mert arra gondolni sem merek, hogy nagyobb vagy jobb filozófus lennék, már csak azért sem, mert én egyáltalán nem vagyok filozófus, míg õ elismerten, „elkönyvelve” minden idõk egyik legnagyobb filozófusa. Ezt én persze megkérdõjelezném, mert szerintem csak az lehet jó filozófia amelyik éltet, életben tart, az élet mellett szól, életigenlõ. Az nem lehet jó filozófia, amibe fiatalon bele kell õrülni, legalábbis nem lehet jó, elfogadható gondolatmenet, út, aminek a végén összeroppan az ember. Vagy minden filozófia, gondolatmenet ha õszinte és következetes ide vezet? Akkor inkább hazudni kell. Vagy-vagy... Mindezek alapján Diogenész sokkal nagyobb filozófus volt mint Kierkegaard vagy Nietzsche. Nem, nem is csak „mindezek alapján”; mondjuk ki: nagyobb filozófus volt a vén künikosz.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Tangó

A táncosnő az öltözőjében ült a tükör előtt és fésülte hosszú, barna haját, majd kontyba tűzte. Felállt és még egy pillantást vetett magára. Combközépig felhasított, egyszerű fekete ruháját elől ezüst minták törték meg. Izgatott volt. A partnere beteg lett, ma egy ismeretlen fiúval táncol. A főnöknek az utolsó pillanatban sikerült egyeztetni, egy ideig úgy látszott, nem is tud jönni.
– Ezt hogy gondolod? Olyannal táncoljak, akit nem ismerek? Biztos a bukás! A tangó nem disco tánc! Sok idő, amíg összehangolódnak a párok, még ha napi szinten táncolnak is! –mondta a lány, nagyon mérges volt!
– Ne félj, olyan táncost szereztem, aki érti a dolgát, nem lesz baj!
– Ne győzködj, nem te viszed a bőröd a vásárra!
A főnök titokzatosan mosolygott, aztán megbeszélték, ha nem megy, majd kitalálnak valamit, „sérülést, bokaficamot”, és leállítja az előadást. A lány nem túl lelkesen indult a táncterembe, már majdnem odaért, amikor meglátta a fiút. A srác háttal állt, beszélgetett valakivel. Aztán megfordult. Alex? A lány döbbenten megállt. A fiú a lányra nézett és egy pillanat múlva már szorosan ölelték egymást.
– Engedj már el! – mondta a lány és nevetett. Mindjárt kezdünk. Legalább a tánccal nem lesz baj, összeszokott páros vagyunk – a fiú rajongással nézte.
– Szép vagy! Semmit sem változtál.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Hamvas Béla hazatalált

hamvas bela1Tíz évvel ezelőtt, 2009. március 24-én vette fel a tiszaújvárosi Városi Könyvtár Hamvas Béla író nevét. Az évfordulóra azzal a beszédemmel emlékszem, amely az avatóünnepségen, a helyszínen elhangzott.

 

Tisztelt Ünneplő és Tisztelgő Közönség! Hölgyeim és Uraim!

Három hétre Húsvét ünnepétől, mondandómat egy bibliai történettel kezdem. Azt, hogy elmondom, annak mégsem a közelgő nagy ünnep az igazi oka, hanem sokkal inkább kísérteties hasonlósága egy másik történettel.

Lukács evangéliuma 24. fejezetének 13. versében ez áll: „És íme azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus.”

Hogy a gyermekek számára is világos legyen a történet, arról van szó, hogy a feltámadás napjának késő délutánján, két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus egy kis városka volt, mintegy tizenkét kilométerre Jeruzsálemtől.

Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Jézus életében, a szentírás is csak egyiküket, bizonyos Kleofás nevét örökítette meg, ám mindketten komolyan hittek, bíztak az Úrban.

S ők ketten, ott, akkor, az estébe hajló órában szomorúan mentek az emmausi úton, s a Jézussal történteket beszélték egymás között.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Kietlen

A gyerek közölte, hogy nincs Isten, s mivel így áll a dolog, nem érvényes az sem, hogy szeresd a felebarátodat meg hasonló sületlenségek, ezért aztán ő kizárólag magát szereti, mást szeretni nem is lenne értelme. P.-t leginkább az zavarta az egészben, hogy még csak meg se döbbent. Végighallgatta a makulátlan logikával előadott monológot, s azon túl, hogy magában szidta a kölyök fölmenőit, akik részint a sajátjai voltak, semmiféle megrendítő érzés nem kerítette hatalmába. A gyerek szemei tisztán csillogtak. Ez az öcsém, Lacika, gondolta P., ugyanaz az ember az apánk.

Lacika az atya negyedik házasságából született és nemrég találkoztak először, egy órával az apjuk temetése előtt. P. kedvenc húgával, Kincsővel érkezett, az egyetlen rokonával, akivel tartotta a kapcsolatot. Egymás mellett állva hallgatták végig a polgári szónokot (apjuk nem szívelte az egyházat), egymásba karolva kísérték a sírhoz a koporsót és egymást követve kondoleáltak a közeli rokonoknak, akik közül senkit nem ismertek. A temetést követő, tornak nevezett vendégségbe is elmentek a kisváros legjobb éttermébe, ne érje szó a ház elejét, ott ismerkedtek össze a legkisebb testvérükkel. Bár atyjuk hat gyermeket nemzett öt nőnek, csak ők hárman vettek részt a temetésén, s hármukból is csupán ketten érkeztek jószántukból. A legifjabbat, Lacikát, hozták, nevezetesen az anyja, egy magas, igen formás nő, aki kedvesen viselkedett elhunyt férje felnőtt gyermekeivel, s örült, hogy a fiának ilyen fivére és ilyen nővére van. Bár a fivér és a nővér nem igazán tudta, milyenek is ők valójában apjuk özvegye szemében, nem vitatkoztak. Csak cefetül kényelmetlenül érezték magukat. Ettől függetlenül hosszasan elbeszélgettek az öcsivel.

szozattovabbacikkhez

Cságoly Péterfia Béla: Sült fradikolbász és egyéb történetek

Az első emlékeim erről a neves ételről még abból az időből származik, amikor a Könyves és Üllői út sarkán még eredeti helyén állt a futballnak épített szentély [igaz részben már leomlott lelátóval]. Ahol néha hetente változott Isten neve [persze nem az égiről beszélek, hanem kizárólag e-földiről], aki győzelemre vitte a Fradikát, ott, ahol hetente a Juvenalis által szállóigévé tett „Kenyeret és cirkuszt!”, a „Kalap”-nak becézett kövér, középkorú cukorkaárus és a Varga-Albert-Rákosi-Fenyvesi csatársor szolgáltatta.

    Ebben az időben a legtöbb háztartásban még otthon főztek, hetente többször volt népszerű menü télen-tavasszal a paprikáskrumpli[nem serpenyősburgonya!], nyáron-ősszel a lecsó. Mindkettő hamar elkészült, igencsak laktató volt, ráadásul a füstölt szalonnazsíron pirított vereshagyma szomszédságában szerves tartozéka volt a jó lecsókolbász, vagyis az említett fradikolbász, amit ebben az időben finomra darált húsból, szalonnából, fokhagymával, fűszerpaprikával, borssal enyhén füstölve készült. Ez a kolbász –a párizsi mellet – a Kádár vezette szocializmus gasztronómiai választékának egyik legfontosabb húskészítménye[bár vélhetőleg a fontos elvtársak nem ezt reggelizték], ebből is látszik, hogy már akkor is Európához tartoztunk[a kolbász az európai konyhaművészet egyik legrégibb találmánya], amikor egyéb vonatkozásokban kevésbé. A jó kolbász arról ismerszik meg, hogy a vagy darált, vagy apróra vágott, számtalan fűszerrel ízesíthető húst meg a szalonnát a sertés tisztított vékonybelébe töltik. A füstöléssel történő tartósítás meg tán egyidős az emberiséggel. Persze arról, hogy mi van benne, arról az akkori közvélekedés szerint „jobb nem tudni”, a néha található csontszilánkok miatt törött lábú lovat és vén szamarat is vélelmeztek az erről szóló suttogó híradók.

szozattovabbacikkhez

Jankovics Zoltán: Utak a ködben

Az eső nem is esett, inkább csak úgy volt. Benne a levegőben, benne az októberi estében, mint az ősznek valami sűrű, felszakadni nem akaró váladéka. Megülte az utat, a két oldalt elnyúló erdősávot és a mezőket is. A nyálkás permet az autó utasterébe ugyan nem hatolhatott be, de a hangulatra rátelepedett. A kocsi azzal a nyugodt, egyenletes, de mégis minden távolságot felemésztő sebességgel haladt, amire a közlekedésbiztonsági szakértők azt mondták volna: az útviszonyoknak megfelelő. A feketén csillogó aszfalton bizarr ecset módjára terült szét a ködlámpák fénye, a reflektorok csóvájában titokzatos alakzatokat rajzolt ki az apró szemű permet, ami pont annyira lehetett köd, mint amennyire pára, vagy szemerkélésében pillanatnyi szünetet tartó eső.

Pierre kimerült volt a maga mögött hagyott hosszú műszaktól. A tompán beszűrődő motorzaj és a gumik duruzsolása az aszfalton szinte altatóként hatott rá. A műszerfal halványan vöröslő fényei, melyek máskor a pokol derengését vagy az autó elejében dobogó fémszív artériáinak képét idézték fel benne, most leginkább a biztonságos anyaméh illúziójának burkát vonták köré. Rutinból vezetett. Hat éve járt már napi rendszerességgel ugyanezen az úton, ezen a szürke köldökzsinóron, ami az otthonát a munkahelyével összekötötte. Ismerte minden fáját, minden jelzését, minden kanyarulatát. Tudta, hogy melyik bokornál, háznál vagy egyéb tereptárgynál kell a lábát a gázról levennie, hogy egy-egy sebességkorlátozó táblához a megfelelő tempóban érkezzen meg, anélkül, hogy fékeznie kellene.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf