Barkuti Jenő: Pilgi bácsi

     Pilgi bácsi Budapesten élt a Majakovszkij utcában, amit korábban Király utcának neveztek, és amit mostanában megint Király utcának hívnak. Miért, és hogyan alakult így? Ma már visszatekintve azokra az időkre, nem több mint egy történelmi hullámmozgás. Egy kis fodrozódás a nagy élet vízén.
      A most született fiataloknak szinte nem is lehet röviden elmondani. Maradjunk annyiban: elmúlt. A történelem taraja volt a kis epizód.
      Magyarázatként azért maradjunk talán annyiban: történelem néha vet ilyen furcsa fontos fodrokat. Amiről aztán utólag bebizonyosodik: csak akkor, volt nagyon fontos. Az élet vize ugyan is mindig tovább folyik abban, a régi jó, történelemnek nevezett mederben, amelyben jövőből jelen lesz, a jelenből pedig múlt. S ahol a fontos események, végleg leülepednek és visszavonhatatlanul történelemmé iszaposodnak.

szozattovabbacikkhez

 

Bölöni Domokos: Kukkra, Sógor!

     Valamikor az átkos múltban Bimbus is futballozott. Ő mesélte, mikor még élt, hogy a faluközi bajnokságot úgy nyerték meg, hogy el is vesztették a döntő mérkőzést, s nem is. Vagyis megnyerték, de mégsem. A zándorfalvi csapat mindig találomra állt össze, a magát Depnernek tituláló brigádos játszotta a menedzsert, a kollektív gazdaság traktora vontatta az utánfutót, azon utazott a sereg, és éppen az lépett pályára, akinek a lábára talált a raktárból találomra kiragadott lábbeli.
Secko jedno, művelködött Bimbus, én tanárként edzőnek lettem deklarálva, és volt két testvér, nem is ikrek, de a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, mindkettő pösze volt és meglehetősen retardált, ők centerhalfot játszottak, de nem tudták, mi az.

szozattovabbacikkhez

 

Kisslaki László: Három bohém Párizsban

     Amikor láthatóan a „keleti blokkból” érkezett három fiatal megérkezett, hosszú sor állt a lerobbant négyemeletes háznál. A bejárat előtt eléggé vegyes társaság várakozott. Színesek, arabok, toprongyos francia urak is, persze. „Chambres” volt kiírva egy kopott falon, ahol a fogatlan neonlámpán a – h és m – betű reménytelen várt pótlásra. Talán még De Gaulle és Patton generálisokra is ilyen kancsin kacsingatott, ha azok karöltve erre kószáltak volna netán. A fiúk csatlakoztak a sorban állókhoz, olcsó szállást remélve. Csak két hetet akartak még itt Párizsban kihúzni, mert októberre már egy zaftos szerződés lapult a zsebükben. Akkor Luxemburgban szórják majd egy varietében a kultúra morzsáit, persze jó pénzért. Mire sorra kerültek, hál ’Isten a kulcsos táblán még sok szög himbálódzott kacéran. Jogosan vélték úgy, hogy a concierge-nek van szabad helye.
     – Szobát szeretnénk hármunknak – mondta az egyikük, Imre a hölgynek, aki nem is csodálkozott.
     – Tous les trois? – kérdezett vissza, hogy jól értette e?

szozattovabbacikkhez

 

M. Fehérvári Judit: Lélekidő(n)

Édesanyám emlékének

Az éjszaka nagy pelyhekben halkan, szinte nesztelenül hullott a városra az első hó.
Hajnalra a szikrázó hidegben az ablakokon jégvirágok növekedtek, s egyre több indával kapaszkodtak minél fentebb.
Az egyik sarkon anyám sziluettjét pillantom meg a derengő napfelkeltében.
A míniumos drótkerítésre kapaszkodva kémleli az utat, jobbra-balra tekingetve. Hazavár: kettőnket, engem és a nevében is druszáját, Zsófia unokáját. Régóta figyelhet, mert haja vakítóan fehér a hótól, olyan, akár a hatalmas hegyek ormán növekvő csapadékoszlop, noha már egy jó ideje nem is esik.
Késő van.
Lassan homályba burkolódzik minden és megérkezik a köd is, mégis az aszfalton szétterjedő hódara tükrében ott ragyog anyám arcának torzója.
***
Egykori hollófekete haja immáron csatakosan lóg a szemébe, ahogyan meg-megbillen a Mennyország kapujában várakozva...

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Horváth Ilona: A fa - Szénmadarak (részlet II.)

     Ülök a sötétben. Vállamon málnapiros, pokróc, jó ez. Nem tudja, milyen feleslegesen piros. Belemondalak a sötétbe. Szégyellem. Homlokom mögött unalomig játszott mozi, túlélési stratégiákon dolgozom. Elképzelem, ahogy büszke vagyok és okos. Önérzetes. Ahogy kerüllek. És ha lehetetlen, elkapom a tekintetem, mielőtt még marokra fogja agyam a pánik, látod, amit gondolok. Okosan. Fegyelmezetten. Hovatovább kerülök mindenkit, aki kapocs hozzád. Aki megkérdezheti, hogy vagyok, mert én úgy vagyok, hogy erről mindig eszembe jutsz, miszerint nem jól, mert. De nem magyarázkodom. A világon senkinek. Többé nem. Elvégre büszke vagyok és okos. Képzelem.
Lehetne így. Nincs. Én szeretek megmártózni. Mindenben. Meghatódni kicsit a táguló pupillákon. No lám. Kék virágok nyílnak...

szozattovabbacikkhez

 

Reke Balázs: A lépcsőház

     Súlyos cseppekben kopog az eső a nyálkás betonon, a dagadó tócsákban sárga lámpafény kavarog. Hajnali kettő múlt nem sokkal, és a régi hídon és a rakparton nem nagyon járnak már autók, elvétve egy-egy járművet, amik lomhán verik fel a hűvös, novemberi este páráját.
     A híd lábánál kiterített foszló matracon négy kölyök kuporog, sovány testüket a matracból kiálló rugók közé ügyeskedve. Tizenévesek. Otthonról kirugdalt csavargók, árvák, punkok.
     Hallgatnak. A közelben lévő diszkóból még zene szűrődik ki és odalátszik, ahogy a stroboszkóp komótosan az ablakokra veri a fényét. A hely előtt kígyózó sor, kitárt esernyők hada. Mellettük fut el két ázott fiú, csupán egy gyors pillantást vetnek a szépen kimaszkírozott nőkre, majd a híd felé veszik az irányt.
     – Van három cím! – rikkan fel az egyik, amikor odaérnek négy kuporgó társukhoz.

szozattovabbacikkhez

 

Csillag Endre: Az esztergapad

      A nevezetes szerszámgép öregecske volt, akárcsak a gazdája, aki megvált tőle, minthogy felszámolta a műhelyét, valamelyik, Rábéhoz közeli faluban.

     Az ezerkilencszáz hatvanas évek elejét írtuk, amikor Muschitz Karcsi (†) – a kedves vevő -, már több szakmának is a birtokában volt, többnyire autodidakta módon szerezve meg azokat.

    Fát, azt már korábban is esztergált, abban egészen biztos vagyok, hiszen a kerékgyártó apa, bátyó után, ez számára gyerekjáték volt.

     Apropó, gyerekjáték! Karcsinak istenáldotta tehetségű keze volt: remekül rajzolt már az általános iskolában. Valamelyik, számára kevésbé érdekes órán, pikkpakk lerajzolta egy ceruzacsikkel a generalisszimusz Sztálin

szozattovabbacikkhez

 

Lovas Zsuzsanna: A mese

     Már hűvösödött. A nap fénye átszűrődött a kúria előtt álló hatalmas fa ágai között, táncoló árnyékokat vetítve Katicára. A fiatal lány arcát a nap felé fordulva, szemét becsukva mosolygott.
Valami angyal terítette kezeit reá, finom vonásait ragyogtatva.
     A szalon, amiben tartózkodtak, finom tea illattal volt tele. Andersen meséje elkápráztatta, ahogy az osztrák hadsereg egyenruhás hadnagya is.
     Izgatott volt, mert ma, ők látják vendégül a hadnagyot és társait. Ma náluk lesz a felolvasó est.
     Néhány óra elmúltával már gyülekeztek a vendégek a szalonban. A hadnagy is megérkezett, köszöntötte Katicát, közben huncut mosollyal megkérdezte:
        - Ma melyik mesével kápráztatnak el bennünket?

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Horváth Ilona: Szénmadarak /részlet/

Szénmadarak      Miértekkel molyolok. A miértén-eken mára túljutottam, azt hiszem. Talán. Én, és kész. Ennyi. Leesett a hajhab. Bassza meg. Na várj, ezt még nem is meséltem.
     Zitával önelemeztünk nyihogva egyszer (valójában sokszor és azóta is) még évekkel ezelőtt, hogy mi is a helyzet azokkal a szituációkkal, amikor időtlen idők óta tartod magad, odabenn két kézzel tenyerelsz a belső hang száján, idekinn rendíthetetlenül valamint teljes logikátlansággal pakolászol, és mondjuk leesik a hajhab. Puff. Századmásodpercnyi ordító csönd, az Univerzum megáll, a bolygók mind egy irányba néznek, a pók hirtelen abbahagyja a légy behálózását a falon, összesűrűsödik a világ abba az egyetlen tragikus pillanatba.

szozattovabbacikkhez

 

Reke Balázs: Lakossági techno

     A nő minden szombaton reggel hétkor felvette a kedvenc ruháját, cipőbe bújt, néhány szatyrot hajtogatott a táskájába, ránézett az alvó gyerekre, majd kilépett a kapun. Öt perc sétára volt a buszmegálló. Mindig ugyanakkor ért ki, így várnia kellett tíz percet, de legalább a járatot sosem késte le. Fél óra múlva bent volt a városban, a piacon.
     A fia, a tizenhét éves Gyurika, kilenc előtt sosem kelt fel. Csak akkor mászott elő az ágyából, mikor a házuk ablakán bevert a délelőtti, forró napsugár. Régi vályogviskó volt, két szobával, ósdi, dupla fakeretes ablakokkal, télen visítva közlekedett rajtuk a fagyos szél.
     A fiú felkelt, és a fürdőbe, majd a konyhába ment.
Megszokta, hogy anyja ilyenkor mindig távol van. Megvoltak a maga szokásai. A nő már elmúlt hatvan. Gyurika késői gyerek volt.
     A fiú kinyitotta a hűtőt, letört egy darabot a sajtból, a szájába tömött egy kiflit, és visszament a szobájába.

szozattovabbacikkhez

 

Rácsai Róbert: C.S. Lewis: Narnia krónikái – fantázia, kalandregény, erkölcsi mese vagy vallási mű?

CSLewis     C.S. Lewis nevét igen sokan ismerik, elsősorban, mint teológiai témájú könyvek, írások szerzőjét; munkássága rendkívül figyelemre méltó, a középkori és reneszánsz irodalom professzoraként is komoly hírnevet szerzett. És persze többek között őt tekintik a modern kori gyermek-fantasy egyik megalapítójának is.

Ki is volt C.S. Lewis?

     Clive Staples Lewis 1898. november 29-én született Belfastban. Gyermekkorában a Jack becenevet kapta – szerette a hangzását – a barátai ezek után így szólították. Édesanyját tíz éves kora előtt elvesztette. Ezután Angliába került, majd vissza Belfastba, végül Oxfordban kötött ki, ahol rengeteg tanulás után egyetemi professzor vált belőle. Itt kötött barátságot a kor másik hírneves írójával, J.R.R. Tolkiennel, aki rendkívüli hatással volt rá, többek között...

szozattovabbacikkhez

 

Jagos István Róbert: Anya, ne menj ki az erkélyre!

Feleségemmel, Leilával már nyolc éve voltunk házasok, mire Dofi megfogant. Már mindketten lemondunk róla, legalább is szerintem, hogy egyszer közös gyerekünk legyen, de a Mindenható megsegített minket. Leilát az egyetemen ismertem meg, ahol én óraadó tanárként kerestem kenyerem, ő meg lelkesen hallgatta beszámolóimat. Egyszer összefutottam egy csapat diákkal az egyik szórakozóhelyen és köztük volt Leila is. Az előadásaimon addig fel sem tűnő lány, ott és akkor olyan érzéseket szabadított fel bennem, amit elképzelni sem mertem már, mióta az első feleségem elhagyott. Ma már megértem Jutka döntését, hiszen ő gyermekeket szeretetett volna, én meg az orvosok szerint alkalmatlan voltam a feladatra. Azért is emlegetem a Mindenhatót, ha Dofiról van szó. Leila meg mindig csak mosolyog, mint aki tudná az igazságot de már csak azért sem mondja el nekem.

A múlt héten ünnepeltük Dofi harmadik születésnapját. Mivel az én szüleim már nem élnek, Leiláé meg az ország másik végében laknak, így hármasban ünnepeltünk. Szemlátomást így is jól érezte magát a kis ünnepelt. Hol anyja kezét, hol az enyémet fogva ugrált a frissen kapott trambulinon. Ugráljunk, mint a verebek. Rajta, gyerekek!

szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona: Négy

Néhány hosszú pillanatra állt meg mellette. Válluk között pár centi távolság, épp annyi, hogy ne érezze a másik test hőjét, csak tudja. Pár miliméternyi korrekcióval határon belülre kerülne, még némi igazítással pedig a zakó rostszálai talán elérnének néhány, meglehet, hogy nem is létező pihét a szabadon hagyott vállakon. Nem korrigált, elfogadta a játékszabályokat. Nincs taktika. Soha nincs. Nem nézett rá, jóformán felé se fordult. Ő is így tett. Kissé biccentett csak a nő irányába, ahogy megérezte az illatát. Mozdulat közben villanásnyira áttört egy emlék, pár éves talán: jó nevű drogériában áll, előtte formatervezett üvegcsék hosszú sora, egy reménytelenül tehetetlen értékesítő, és ő őrülten keresi ezt az illatot. A periférián látta, hogy a váll megemelkedik kissé, a nő új lélegzetet vesz, szólni készül.

Négy.

Rég használatlan csatornákon cikázott át a szó. Határozottan. Pont akkora hangerővel, hangsúllyal, ahogy kell. Ahogy annyiszor. Bárki hallhatta akár, és pont ezért nem hallhatta senki, jelentéktelen hangsor.

Egy. Tekintete nehezen megfejthető volt. Valahol félúton a tárgyilagos és az üres között. Részvétlen. Talán. Igen, az. Talán pont hülyeséget csinál.

szozattovabbacikkhez

Serfőző Attila: Őrzők

    Sűrű januári reggelre kelt a falu apraja-nagyja, ugyanis az éjjeli havazás teljesen elzárta e néhány tucat lelket számláló települést a külvilágtól. A dadri Szabó nyomban felvetette, hogy a negyven kilométerre fekvő megyeszékhelyen állomásozó katonaságot kellene alarmíroztatni, épp’ ma szándékozik cipőt venni a városban, s egyúttal a bakák be is szállítanák. A kora reggel fennlévők, azok, akik a jobb, mint otthonra keresztelt hangulatbillegetőben tett látogatásuk révén már egy-két poháron túl voltak, ingyenes pálinka-apanázsról kezdtek suttogni, amit majd a kormány a vészhelyzet elmúltával busásan megtérít a helyi csehónak. Az anyák a lurkóikért aggódtak a suli kimaradása okán, hiszen az iskolabusznak semmi esélye nem lett volna a településre jutni, így a jól ismert sofőr bácsi idejében ide is telefonált, hogy ma semmiképp ne számítsanak rá. A nyugdíjasokat a posta és a gyógyszerkiszállítás korlátoztatása rémisztette halálra, mert hát mondjuk ki, egy bizonyos koron túl az élet fontos elemévé válik a fentebb említett két intézmény.

Tehát megállapíthatjuk, kedves olvasóm, hogy a helység fölött úrrá lett a kétségbeesés. Még azok is szorongtak a lelkük legmélyén, akik évek óta nem hagyták el a szeretett kis fészküket. Tipikus emberi tulajdonság; mihelyst a sors fintora miatt nem utazhatsz, nyomban kóborolni támad kedved.

szozattovabbacikkhez

Selmeci György: Halandzsa

   Különös periódusa volt kisfiú koromnak. A szobakonyhában nem volt választás : egy ágyban aludtunk hárman : Anya balról, én középen, Apa pedig jobbra tőlem. Szalmazsákos volt az ágyunk. Középen -az én fejem felett-, ott volt a vékony, szép arányú, fekete latin kereszt, Corpus nélkül (Anya, kezének megbénulása kezdetén egyszer fetrengve, őrjönve sírt a konyha betonján, s én azt hittem, hogy meghal : berohantam az ágyhoz, az ágyra a kereszt alá és hiszérikus félelemben kértem Krisztust, hogy Anya ne hagyjon el minket : lehettem 5 éves… Talán miattam, Anya lassan megnyugodott, s nem volt több ilyen eset.)
Nagyon szerettem a lefekvéseket, mert sokáig csevegtünk az ágyban, s a szüleim meséltek nekem. Én, ha tehettem orral befúrtam magam Anya jobb hónaaljába, melynek illatánál máig sem éreztem, földöntúlibb, nyugtatóbb illatcsodát…
Volt jó pár nap, amikor azt kellett játszanom, hogy „idegen nyelven” beszélek”. Angolul, franciául, olaszul vagy németül… Folytak belőlem a szavak és percekig tartó „szövegek” keletkeztek az agyamban. Apa és Anya nagyon örült. Sokszor együtt nevetgélgettünk, azt hiszem, nem is értve, hogy épp mi is történik velünk..?
Ma rémültem gondolom, hogy ezeknek a szövegeknek TARTALMA, ÉRTELME volt,,, Lehet, valamiféle transzcendens médiummá kellett válnom, s hogy ezek „mondat-folyamok” a minket szabályzó Erő titkos üzeneteiként működjenek…

szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona - A katicabogár

Lehet, hogy egy rajz erről: egy vagy több ember Az autójában ült. Odakint zuhogott az eső. Néha gyújtást adott, hogy letörölhesse az ablakot, egyetlen másodpercet sem akart elszalasztani. Látszólag a telefonját lapozgatta, de kintről gondolhatták azt is, éppen telefonál, hiszen mozgott a szája, ahogy idegességében énekelgetett be-becsatlakozva a rádióban lévő zene vokáljába. Az áruház bejáratát figyelte. Amaz több, mint másfél órája ment be egy alacsony nénivel, aki nyilván az anyukája volt. Ezt még távolabbról látta beszélgetés közben. Akkor az eső még csak ígérkezett. Az autót ismerte fel. Agyába égett ez a rendszám, ez a szín, ez a típus. A városban nem szokta figyelni. Ki tudja, hányszor hajtottak már el egymás mellett. De most olyan volt, mint valami végzet. Mint egy felkínálkozó alkalom. Fogalma se volt, mit kéne kezdenie ezzel a helyzettel, de érezte, hogy valami miatt életük most párhuzamosan fut egy kicsit. Talán csak pár perc. Úgy tervezte, később elgondolkodik ezen. Látta leparkolni is az autót, de akkor még nem akarta, hogy ez a csaknem összetalálkozás bármilyen hatással is legyen a viselkedésére, a mostjára. Jól érezte magát a társaságban, ezért is halogatta az indulást. És mert várta, hogy elmenjen. Menjen békével.

szozattovabbacikkhez
    

 

Deák Mór: Vízmelegítő

Mit keres ez itt?
Nagybátyám két térde közé lógatta a karját, keze ökölbe-ökölbeszorult. Nem jó jel, gondoltam, ha valamit nem értett, vagy nem akart érteni, ütött. Fehér foltok voltak ezek az öklök élete térképén, ha ivott, márpedig ivott, nem is emlékezett, merre jártak.
Mit keres ez itt?
Tudtam, kiről beszél, csak azon csodálkoztam, hogy eddig nem vette észre. Pedig kocsmába menet napjában többször s láthatta a tó partján a keszeg embert, amint mozdulatlanul üldögél és bámulja a vizet.
Mit keres ez itt?
Ez már az a hangja volt, amivel saját magát hergelte, lovallta, vadította. Uhuhuh, keszeg ember, az öklök fehér foltjai ide-oda jártak, megsajnáltam a térkép nélkül bolyongókat, mit, mit, mormogtam, hát a fiát.
Nagybátyám fölkapta a fejét, szeme sárga volt, mint a sivatagok színe a térképeken, a fiát keresi?
Bólintottam.
A tóban?
Ismét bólintottam.
Honnan tudod?, de már a szemei kezdtek tisztulni, barnák lettek, mint a térképek dombjai, láttam, hogy rájött, megkérdeztem tőle, feleltem.
Az ő fia volt?, az öklök szétnyíltak, ráfonódtak a pálinkára, az istenit, morogta, mióta ül ott?
Három napja, feleltem. A keszeg ember három napja ült a tó partján, amibe nyáron belefulladt a fia. Gyakorlatra jött a téeszbe traktorokat szerelni. Sosem találták meg.

szozattovabbacikkhez

Erdődi Juhász Ágnes: Krumplicukor

    – A férfiak szája olyan, mint a pöcegödör – mondta anyám, aztán a csorba fogú fésűvel szétválasztotta a hajamat. – Trágár is, büdös is, minden szart elnyel, nem csoda, hogy visszaböfög a mocsok.

    A szeme elrévedt, miközben beszélt, a keményített csipkefüggönyön keresztül most is az utcát figyelte. Csontos ujjaival erősen markolta a hajamat, és miközben egymással keresztezte a tincseket, Janót nézte az utca túlfelén, ahogy irhakabátját hanyagul a vállára vetve támasztja a kerítés betonoszlopát. Emlékszem, Janó mindig hosszan szívta a pipáját és lassan eregette a füstöt; nem úgy, mint apám, aki mohón és gyorsan jutott a dohány végére, és szinte még el sem nyomta, már gyújtotta is a következőt. Janó élvezettel dohányzott, a füstpamacsai kerekded, formás kis labdacsok voltak, apám meg, mint a sárkány, nyomta ki egyszerre az orrán és a száján is a füstöt.

    Janó még akkor is ott állt a kapu előtt, amikor a friss, ropogós hóban az iskolába indultam. Tudtam, a kenyereskocsit várja, jeges az út, talán azért késik, a kezében ott a csíkos vászonszatyor.

szozattovabbacikkhez

Pelesz Alexandra: Az asztal

Van, hogy csak tévelygünk egy életen át. Van, hogy nem találjuk a helyünket. Van, hogy hosszú, monoton éveket élünk végig abban a tudatban: a világunk tökéletes. Csak ringatózunk, mint egy meleg, felhőtlen napon az óceán. Néha egy erősebb széllökés felkavar, hullámokat korbácsol, de aztán kisimulunk újra. Legalábbis azt hisszük. De valahol legbelül, talán a sejtmagokban, talán a lelkünk fonákján megbújik az a vibrálás, az az igazi élet, amire annyira vágyunk… aztán egy napon bekövetkezik egy véletlenszerű találkozás, egy lényegtelennek tűnő üzenetváltás, és a vibrálás a fonákról a felszínre kerül. Mi pedig elkezdünk élni.

    Ludvig elhelyezkedik a fapados légitársaság kényelmetlen ülésében, pont a szárny felett. Mindig ide foglalja a helyét, mert így olyan, mintha a szárnyak belőle nőnének ki, és így ő maga repülne. Nem a gép, nem az a gigantikus vasdarab, hanem ő maga, az ember. Ölébe veszi a laptopját, és még mielőtt a gép a levegőbe emelkedne, írni kezd. Bőven van ideje, Amszterdamból Bariba repülni enyhén szólva is hosszadalmas. Egy újabb olyan novellán dolgozik, ami ezt a hihetetlen erejű és mélységű szerelmet dolgozza fel, amit már több mint tíz éve érez egy nő iránt.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Törésvonalak

Úgy gondolta éjszaka két óra felé lehet. Nem volt órája, de tíz éve élt az utcán tökéletes időérzékkel rendelkezett. Szerette a karácsonyt. Ilyenkor az emberek hirtelen adakozóbbak lettek. Egész nap járta a várost. Tolta a rozzant babakocsit, ami ma különleges dolgokkal volt tele. Az egyik házból kijött egy lány szatyorral és már lendült a keze, hogy bedobja a kukába, mikor meglátta őt. Megállt a mozdulat és tétován elindult felé.

    - Jó napot néni! – mosolygott, kérdezhetek valamit?

    - Persze, kérdezzen csak – nézett rá kissé gyanakodva. A fiatalok időnként kegyetlenek voltak. Néha körbeállták és gúnyosan röhögve megkérdezték –Nyanya, melyik butikban vette a Gucci cuccait? Szopik-e még a kisbaba?- néztek a kocsiba, amiben takarók, pulóverek, a túléléshez fontos dolgai voltak. Ő ilyenkor szó nélkül kikerülte őket, de még sokáig hallotta, ahogy visítva nevetnek rajta.

    - Tetszik tudni most sütöttem életemben először bejglit, de nem igazán lett jó. Nem sértem meg, ha megkérdezem elfogadná-e? – kérdezte a lány és várakozóan nézett rá. Ő egy pillanatig hitetlenkedve nézte. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét, érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében. Réges-régen egy előző életében történt utoljára, hogy valaki emberszámba vette és tisztelettel szólt hozzá. Pár éve már bezárta a lelkét és kizárta az érzéseket, de most ez a pár emberi szó..

    - Igen, kedvesem, köszönöm szépen, áldja meg az isten! - nyúlt a felkínált szatyorért.

    - Szívesen! – simította meg a lány a karját és elindult a ház felé, ő pedig a hajléktalan szálló felé vette útját. Minden nap bement ebben az időben. Ilyenkor ott volt egy ismerőse, aki vigyázott a holmijára, amíg ő megfürdött. Beszélgetett még pár szót az asszonnyal, aztán folytatta útját.

szozattovabbacikkhez

szozattv

.
szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf