Bölöni Domokos: A csődör átszervezése

Csöd egy kis tanyabokor Böd közelében, a kettő lakossága olyan volt az évek során, mint az Elek bá lakodalma: változó. Hol Csödön voltak kevesebben, hol Bödön többen; de olyan is volt, hogy Böd többsége egy lakodalom következtében felborult, mivel a menyasszony a felkontyolás során menyecskévé lényegülvén már új minőséget képviselt, s ezzel kissé elbillentette a demográfiát, Csöd javára.
Kemény harc folyt a lányokért, de a konfliktusok valahogy mindig keresztelővel végződtek. Ahol aztán újabb áldásos cselekedetekre nyílt reményteljes kilátás. A lakosság viszont úgy elkomásodott, hogy máig erősítik: róluk szól a népszerű népdalénekes, Széllyes Sándor rímes versezete, az Apám lakodalma.
A csödiek s a gödiek az átkosban is jól megvoltak egymással. Pálinkabűzös kis „irodából” kormányozta őket Csucsu elvtárs, akit titokban s nagyon diszkréten urazni is illett, ha nem hallotta idegen. De amikor megtörtént anno a rendváltás, Csucsu fogta a harmonikaszerűen levegőző félvékás aktatáskáját, behívatta Csödi Bödit, aki kettős minőségben hivatalnokoskodott a sokoldalúan megfejelt társadalomban: úgy is, mint éjjeliőr, és úgy is, mint postás; és hát voltaképpen boltos is volt, mivel a völgyi üzletből ő fuvarozta fel a kenyeret, a kötelező (büdös) halkonzervet, pálinkát, cigarettát és a vastag téli gúnyaneműt is.
Csucsu elvtárs azt mondta Csödi Bödinek. Hallgass ide. Én elmegyek, mert ezek bűnbakot keresnek, és képesek felakasztani engem, a jótevőjüket. Itt ez a táska, benne az irattár s a törvények. Mostantól szerezz hozzá egy bibliát is. Te leszel az új vezető, más nem telefonál. Mindenért te felelsz.
Azzal kilépett a barakkból. Még visszaszólt: benne van a hatósági pisztoly, nájlungból. A rendest eladtam egy szekusnak, akitől a sajátját elrekvirálták valami hegyi mokányok. Ha nem kell, eldobhatod. De ha mégis pöckölődne valaki, elég, ha csak ráfogod. Golyó – csucsu.
Többé nem látták Csucsu urat. Valaki mesélte: látta a Jutúbon, amint „Küzdelmes életem és veszélyes kalandjaim” című könyvét dedikálja egy budapesti bemutatón.
Csödi Bödi attól kezdve ki sem látszott a munkából. Mindennap valami adatot kértek, éppen csak az eperfákat nem számoltatták meg vele. Mert ha azokról is statisztikát kérnek, hiába mondja, hogy idefenn nem terem meg az eper, hasból be kellett volna diktálni, hogy teszem azt, Csödön negyvenöt, Bödön huszonhét eperfa, az összesen hetvenkettő, melyből meddő ennyi meg annyi, borjadzó annyi meg ennyi, levágni való pedig... És finoman átcsusszan a sertésstatisztikára... Ezért az érkező kérdéseket kapásból válaszolta meg, azon frissiben, a telefonba, és persze sohasem tévedett.
Egyszer azonban a központi kisasszony vészt sejtető hangon hívta Csödi Bödit. Faluvezér úr, van itt egy csirkuláré, eztet én sem értem. Jó volna, ha béutazna, hogy tisztázzák a megyével.
Hát Csödi Bödi szekérre ült, vagy mit is mondunk, odarendelte az egyik fiatal gazdát az autójával, és kettesben beutaztak a székhelyre, ahol, amint lenni szokott, több volt a szék, mint az ember. De ülni csak a székelnök ült. Annyira elfoglalt volt a székén, nem jutott ideje Csödi Bödi csirkuláréjára. Bödinek be kellett érnie a főfő titkárnővel, aki szintén nem értette a fránya körlevelet. Mert abban az állt, hogy... És megint csak nem értette. Mindegy, itt írja alá, hogy átvette, s vigye innen, ne is lássam, se magát, se a kóvertáját.
Csödi Bödinek élt egy jóembere a városban, az is koma. Hozzá vitte a rejtélyes rendelkezést. Az aztán megmagyarázta. Ez egy kormányrendelet, mondta. Benne áll, hogy ahol... De itt ő is elakadt. Megnyomott egy gombot, átjött egy tágas orrcimpájú szemüveges fiatalember, nagyon művelt, süt róla. Ő Tobzoska. Ő egy píédzsdííí. Tobzoska úr, ültesse már át ezt a szöveget a mi nyelvünkre!
A tudós eltűnt a papírral. Csödi Bödi kipakolta a kolbászt, a kibédi hagymát és a lágykenyeret a Csucsu-féle harmonikahasú táskából, a jóember koma pedig konyakot töltött a porceláncsészékbe, és mindjárt enyhült a feszültség.
Mikor visszaérkezett doktor Tobzoska píédzsdííí, már dúdolták, hogy Csók nélkül az élet mit ér, meghalok a csókjaidér...
Meg se nézem, mondta Csödi Bödi, otthon majd kielemezzük a plébános úrral. Számítógépen kapja a megye a választ!
Azzal még daloltak egy kicsit, majd a faluvezér visszatért állomáshelyére. Pontosan Csöd és Böd között, félúton. Állott ottan egy szép tábla, egyik felén ez állt: CSÖD, a másik felén: BÖD. Ha megkerülöd, túlról fordítva jelenik meg. Attól függ, mennyit ittál.
Na, a plébános úrnál lett aztán csodálkozás. A körlevél azt szorgalmazta ugyanis, hogy... Induljunk ki a címből, mondta a páter. A csődör átszervezése. Mi lehet ez?
Van nekünk itt, akár Bödön, akár Csödön: csődörünk?
Mert ezek statisztikákkal érvelnek, számokat kérnek, kimutatásokat. Ismernünk kellene az állatálományt, azon belül a lóállomány pontos helyzetét.
De mi lehet a csődör átszervezése?
Nem bírták kitalálni.
Nosza búvárkodni kezd a páter, számos érdekes adatot halász a világhálóról.
A válaszban benne kell lennie annak például, hogy a lovak már első pillantásra rettenetesen különböznek egymástól, valójában azonban a lóság ritka belterjes faj, és híresen alacsony köztük a genetikai eltérés.
Ez eddig rendben volna.
Mert ha jól sejtjük, élt a gyanúperrel a híveit joggal féltő lelkész, ezek a körlevelek arra mennek ki, hogy az emberek adják oda az államnak vagy ezeknek az újgazdagodó pénzéhes trógereknek az állataikat. Ki kell fognunk a szelet az új rendszer kalózainak a vitorláiból!
Amint beérkeztek a gazdáktól a lóállományi adatok, máris megfogalmazta a választ.
„Mivel sem Böd, sem Csöd állománya nem tartalmaz szaporításra alkalmas magvú hím lovat, azaz csődört, értelemszerűen az átszervezés maga is okafogyottá válik.”
A csődörhiány oka pedig, fejtette ki az érdemes férfiú (a wikipédia szerint is) nem más, mint a szocializmus évei alatt regnáló állapotok következményeként beálló genetikai szűkület.
Javasoljuk tehát fajlovakkal felszaporítani az ország állományát.
Csödi Bödi kihörpintette a maradék misebort, és hazadicsértessékelte magát.
Évek múltán, már jól megérdemelt nyugállományban, fájós lábait sós vízben áztatva, a rádió híreit hallgatta a plébános úr.
Két politikai elemző, a konjunktúra megmondóemberei egymással vitázva, néhol egyet is értve minősítették a helyzetet.
Egyebet sem tettek kormányaink (talán: kormányaitok?!) az elmúlt három évtizedben, a gazdaságban, a politikában, a kultúrában, hangzott a szemrehányó kritika: mint hogy folyamatosan a csődöt szervezték át, és át meg át.
Meg át, meg át. Kormányrendeletekkel pedig nem lehet építeni a jólét mennyországát.
Ahá. Szóval a csődöt, motyogta a plébános úr.
Ahá. És azóta, s ma is: mindenki csődmenedzser.
Csendesen elmosolyodott. Mielőtt kinyitotta laptopját, elmondott egy rövid fohászt, majd lábát kiemelve a lavórból, ült még egy kicsit a jótékony félhomályban.

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek országába VIII. részlet

12. A Zorák atyafiság

Zsófia asszonyék négyen voltak testvérek, miként Tóniék is. Voltaképpen csak ebben az egyetlen dologban hasonlítottak egymásra, semmi másban.
Hogy hogyan és miért, arról senki sem akart soha egyetlen szót sem ejteni, de a családtagok által Zsofkának szólított nő egyik idősebb bátyja a vízbe ölte magát, mármint a Tiszába, az egyetlen nővére, Juliska pedig pünkösdistává lett. Halk szavú, bájos jelenség volt, akiből már messziről áradt a jóság. Két gyermeket hozott a világra, Ferencet és Lajost. Ferike még egészen kicsi volt, amikor kiderült, hogy Juliska vérrákos, s egyik pillanatról a másikra megzakkant benne valami, mert öngyilkos lett. Így került aztán Fehérváriékhoz, hogy ott növekedjen férfivá, mert az apjuk, Zorák Bálint csak Lalit vállalta magára.
Bálint zömök alkatú, akaratos ember volt, akinek a szájából a pipa sohasem hiányzott, de talpig becsületes, s a földművelésből élt.
Ferike állandóan Judit körül legyeskedett, amikor csak tudta, megleste, hogyan öltözködik a lány, s a serdülés éveiben a kert végén a bokrok mögött meg próbálta megerőszakolni, ami nem sikerült neki, mert a lány elmenekült, de az ott kapott lelki sérüléseket később is magában hordozta, mert már negyven éves volt, amikor először beszélt az anyjának erről az esetről.
Ferenc amúgy is szex újságokat hozott Dubrovnikból, s kényszerítette a tőle nyolc esztendővel fiatalabb lányt, hogy együtt nézzék végig őket. Judit undort érzett, de nem szólt egyetlen szót sem. Gyermekkorában amúgy is csöndes, tépelődő lány volt, aki a világot csodaszépnek akarta látni, aki legszívesebben egy erdő mélyén élt volna egy hatalmas könyvtárral, s, aki csak falta és falta a könyveket. Tizenkét éves korában már nem csupán a teljes orosz klasszikusokat, de az angol és amerikai szépirodalmat is végig olvasta, máskor meg elszörnyedt olyan hatással voltak rá a nyomtatott betűk, amelyeknek a tartalmát nem is igazán értette. Ilyen mű volt Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben című regénye is, amely az egyéniség tragédiáját oly módon dolgozza fel, hogy a végén a főszereplő megőrül. A serdülő lány nem tudott mihez kezdeni az irodalomnak ennek a vonulatával, mert úgy hitte, minden egyes leírt szó, minden kimondott történet és mondat igaz, s rettenetesen sajnálta a főszereplő Joe-t, akivel teljesen azonosulni tudott.
Mindezekről persze a családjának fogalma sem volt, miként arról sem, hogy mindent elkövetett azért, hogy egy másik családot találjon.
Már felső tagozatos volt, amikor egyik napról a másikra hirtelen egy másik osztályba tették át, mert a nővé cseperedéssel egy időben akkora lett a szája, mint a „bécsi kapu”, s kezelhetetlenné vált. Csakhogy ebbe a közösségbe csupa hozzá hasonló gyerek járt, így aztán osztályfőnökei gyorsabban váltották egymást, mint az évszakok… Volt ellenben egy olyan szokása, hogy mindent megtanult, mármint jó előre úgy az általános iskola végéig szólóan, amit előirányzott az akkori tanterv, így aztán sorra nyerte a versenyeket, s valamiért nagyon megszerette a kémiát. A tanárnőjével kezdődött. Benne látta először azt az anyaképet, amelyet el tudott volna magának képzelni. Abban az időben még nem voltak gyermekvédelmi felelősök, de ennek a nőnek mondta el először, hogy ő szeretne intézetben nevelkedni, mert nem tudja tovább elviselni az apja időközben kiteljesedett alkoholizmusát, az anyja ütlegeléseit, az unokatestvére hülyeségeit, s egyáltalán nem jön ki a húgával sem. Addig még megoldódni látszott az álma, amíg el nem érkezett a családlátogatás napja. A kiérkező tanárnő Judit pechjére mindent rendben talált, így nem volt mit tenni, maradnia kellett, de megfogadta, hogy, amint lehetősége nyílik rá, messze, nagyon messze megy attól a háztól, s mégsem így történt…
Feri felnőtt, Bálint pedig elvette a púpos házvezetőnőjét, Margitot. Soha kedvesebb teremtménnyel nem találkozott addig a lány. Szerette azt az asszonyt, aki elvitte tőlük Ferit, aki gondoskodott Laliról is.
Feri közben addig hadonászott egy légpuskával, míg kilőtte az egyik szemét, Lajos megnősült, hogy aztán, mikor jó két évtizeddel később elvált tőle az egyetlen szerelme, a hajléktalanok életét élje, s mindig mámorosan, szívében talpig gyásszal rója Debrecen utcáit. Ugyanis, midőn már Bálint is, Margit is a föld alá kerültek, Ferenc mindenből kiforgatta a bátyját, mert eltartási szerződést kötött az öregekkel, hogy aztán ő legyen mindannak a vagyonnak az egyedüli tulajdonosa, amelyet azok a földi pályafutásuk nyolcvan egynehány esztendeje alatt felhalmoztak.
Évtizedekkel később, mikor Zsófia asszony nagybeteg, azaz áttétes rákos lett, ugyanígy megpróbálta lerabolni a Fehérvári lányokat is, s, mire azok észrevették, már minden Zsolnay –és egyéb porcelán eltűnt a házból, noha azoknak soha semmi közük nem volt a Zorákokhoz.
Az történt ugyanis, hogy Zsófia asszony ekkor már huszonöt esztendeje, hogy nagyon csúnyán összeveszett a bátyjával. Az édesanyja, Julianna halála után az észrevétlen behálózta az édesapjukat, a jóságos Papót, aki azt sem tudta, mi az a zebra és villanyrendőr, mikor a feleségét meglátogatta a városi kórházban annak a halálos ágyán. Az ő világa a szőlők, a górék, az istállók, az ólak, a baromfiudvar, a csőszkunyhó, a kaparófa, a pitvar, a szépen daloló kútlánc, s az abban megszólaló vödör éneke voltak. No, meg a petróleumlámpa, a tisztaszoba és minden, ami a világába belefért. Így aztán a neje halála után, mikor a fia elé tolt egy papírost, szemrebbenés nélkül aláírta azt. Ebben pedig az volt, hogy mindenét a fiára, s annak feleségére hagyja.
Pálffy Mikó Antal kistermetű, dacos ember volt, parancsuralomra termett, miként a világtörténelemben minden hasonló társa, akikről hallomásból sejtett valamit.
No, nem volt olyan, mint Nagy Sándor, sem, mint Napóleon, sokkal inkább Hitlerhez lehetne hasonlítani. A kábításhoz, a szavakhoz, a beszédekhez nagyon is értett. És itt jön a képbe a föld. Az a dúsan termő, kalászos, meg a rét, az erdő, a szőlőskertek és a gazdasági épület. Zsofka és testvére, ez a csúf, kis diktátor először az eltartási szerződésen vesztek össze, majd a földön, s életük utolsó huszonöt esztendejében már egyáltalán nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem. Zsofka csak egyetlenegy nefelejcses csuprot hozott el a szülői házból, meg a gyűlöletet, amely addig táplálta haragját, hogy később az is rásegített arra, hogy rákba forduljon át az élete.
És most ott állt Zorák Feri a Fehérvári ház kellős közepén, s eldöntötte, hogy már pedig onnan is minden az övé lesz. Egyedül Judittal nem számolt, mert az egyetlen pillanat alatt keresztülhúzta a számításait, ugyanis egyszerűen kihajtotta onnan.

És eltelt jónéhány esztendő…

13. Kutyaszorítóban

„Nőnek születni – micsoda szerencsétlenség!
De talán ennél is nagyobb, ha az, akivel megesett
nem éri fel ésszel, hogy szerencsétlen.”
(Kierkegaard)

Az egyetem második évében történt. Judyba, ahogyan ekkor becézték, beleszeretett az egyik egykori tanára, s feleségül vette. Érdekes történet, még furcsább kimenetellel. Judy ki nem állhatta pedig, mert hatalmas egója volt, s elképesztően bomlottak utána a diákjai, kivéve őt. Noha az jóképű, elegáns, varázslatos személyiséggel bíró férfi volt, aki görögül, latinul is folyékonyan beszélt, s imádta a régiségeket. A házasságot szigorúan titokban tartották a világ elöl, mert abban a korban érdekes módon ez is rendszerellenesnek számított.
Judy direkt késett egyetemi óráiról. Nem azért, mert nem bírta elviselni a kemény 100-120 perces tömény és számára akkor – igen kevés élettapasztalata volt – feleslegesnek tűnő „entellektüel” fejtegetéseket, hanem egyszerűen nem tűrhette, hogy szabadságát ily mértékben megnyirbálja valaki. Különben is ekkor még szerette a Nagyerdő fáin átszűrődő fénysugarak játékát nézegetni, ahogyan a sárga villamosokon átsuhannak, s elnyelődnek valahol a föld és ég között, sőt még nagyobb lázba hozták az ablakokon túli világ bíborajkú fái, a madarak és szelek. Legtöbbször egyébként is édesapjával indult az egyetemre, s egy-egy fárasztó nap után már alig várták, hogy viszontláthassák egymást. Majomszeretet húzott igen erős köteléket kettőjük közé.
A lány ezen a napon – ettől utólag még őt is megborzongatta idegeinek libabőre – éppen 90 percet késett. Nem többet, s nem is kevesebbet. Érezte társainak meghökkenését, ahogyan csengő hangon elnézést kért, és egyszerűen leült. Érdektelennek gondolta, hova, ki mellé, s ezután sem figyelt. Kizárta a világot, belső énje lüktetett csak hevesen, mert ide tartván az utak menti fűszálak között már megpillantotta a tavasz első hírnökeit, a hóvirágpázsitokat.
Ezután az incidens után még több fiú akarta meghódítani szívét, hiszen nem tudhatták, hogy azt már másnak adta. Judy persze, erről sem vett tudomást. Hozzászokott már, hiszen szinte eszmélése óta körül rajongták a fiúk, s a meglett férfiak. Különben is állandóan gyűrűt viselt az ujján. Vőlegényei számolgatását egy bizonyos idő után abbahagyta. Igaz, a házassága előtti utolsóval meggyűlt a baja. Beleszeretett. Eszementen birtokolni vágyta, ahogyan a férfi is őt. Így aztán – emlékszem jól, aznap épp a kertet ásták az imádott papával – a közös lakás megvétele és rendbetétele után az apja lebeszélte erről a bolondságról, s hogy, hogy nem, karikagyűrűjét le kellett fűrészelni az ujjáról.
„Rossz ómen lett volna ez a házasság. Nem volt méltó hozzád!”- kommentálta az apja. „De akkor kit válasszak: Cs-t, K-t vagy D-t?”- kérdezte derűsen, de nagyon is komolyan a lány.
„Egyiket sem – dőlt az ásónyélre az apa -, nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki megérdemelne téged. Hidd el, lesz majd, de nem most és nem ők! Tanulj, élj, mint nagyapád, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy történész légy! Neked kell a család nevét tovább vinni, ha már Isten nem ajándékozott meg egy fiúval! El kell menned a Donhoz és meg kell nézned, miért vesztek oda annyian! Meg kell tudnod különböztetni a valóságot az igazságtól! Ez az én hagyatékom a számodra, ne feledd soha, ki vagy!”
Talán ebben a pillanatban az a bizonyos férfi, a leendő nagy szerelem és későbbi férj is éppen a kertjét ásta. Ha a napsugarak pajkos cirógatásai előcsalták orcája verítékét, tenyerét messzelátónak használva, izgatottan pásztázta végig a horizontot, akár egy hajóskapitány. Igaz, nem látott mást, csak a dohánypalánták nyújtózkodását - ebben az időben ugyanolyan „divathóbort” volt e füstölnivaló termesztése, mint jóval később a földi giliszták szaporítása-, s talán éppen ezért Kolombusznak érezte magát. Meghódítani, s békepipára gyújtani. Mindösszesen ennyit akart. Természetesen a lánytól. Elképzelte, ahogyan majd a májusi cseresznyefáról mosolyog rá, az ágak tetejéről féllombkoronás takarásban akár gyermekkora tündérei, s talán énekelni is fog, s őt pedig elandalítja a modern Ulysses eme szirénje.
„Azért sem fogom magam megkötözni, hagyni fogom, történjen bármi!”- motyogta csak úgy a madaraknak. Szentnek képzelte magát, de azért Don Juannak is. Most akár ő is képes lett volna elbánni a gubinói farkassal, s egy cseppet sem zavarta, hogy a lánnyal csak parázsló viták közepette tudott kommunikálni.
Judy éppen barátnőjével beszélgetett. Természetesen, a férfiról. Egy bizonyos: lényéből áradt valami az őstudás megtartott ígéreteiből, a szeretet édenkertje lehetett csak ily harmonikus és félelmetes egység, mint ez az ember. Sármos volt, jól öltözött, zengő hangorgánuma bárhol, bármilyen társadalmi közegben mágnesként vonzotta magához nemcsak a nőket, de a gyerekeket és férfiakat egyaránt. Nyáron is öltönyben, nyakkendőben járt, míg télen soha nem felejtett el érdekes, selymes csillogású sálakat viselni. Fél fejjel magasabb volt, mint az átlag. S nemsokára, hosszas faggatózás után arra is rájött, hogyan szelídíthetné meg a lányt: a klasszikus zenét használta csalétkül. Ráadásul Judy ekkor már – lásd mire képes a fiatalság, barátság és bolondság – külön engedéllyel zenetörténetet hallgatott a Zeneművészeti Főiskolán. A zene is a barátnő szenvedélye volt. A férfi művelt és pofátlanul jó vitapartner volt. Minden tudást, amelyet valaha valahol összeszedett sajátjaként adott tovább. Néhány órahossznyi beszélgetés után Judy megállapította, hogy egy ördögien okos emberrel hozta össze a végzet, akinek valóban – akár a Verdi opera címében – hatalma van felette. Ez idő tájt történt, hogy egyik napról a másikra megjelent az egyetemi rendőr a lánynál, és faggatózni kezdett a közösen eltöltött időről. Egyetlen elv vezérelte, akár az akkor még ismert gyereksorozatot: „Mindent tudni akarok!” Csakhogy ez a lány valahogyan más volt, mint társai. Máshonnan indult az életbe, családi legendáriumok, Cseh Tamás koncertek, a Leveles Csárda, szamizdat kiadványok tették szkeptikussá. Meg már eltöltött egy félévet Moszkvában is, ahol a külső kerületekből rendőrök zavarták el, miközben az iszonyú nyomorban élő öregember éppen azt kérdezte tőle és elválaszthatatlan barátnőjétől, hogy „Gyévuski, vi kamszamolci?”, ami magyarul ennyit jelent: „Lányok, komszomolisták vagytok?” Merthogy a komszomolista, akár a magyar úttörő: Ahol tud, segít…
Egy nemzedéknyi korkülönbség abban az időben leírhatatlanul soknak és szentségtörésnek számított.
A férfi, akit a változatosság kedvéért nevezzünk Joe-nak, Juditot következetesen Judy-nak szólította. J és J. Albérletben kezdték a közös életüket éppen néhány háztömbbel távolabb attól a háztól, ahol Judit édesanyja nem is olyan régen egy fiú előtt térdepelt könyörögve a szerelméért, hogy azzal mentse meg a lánya életét. És most éppen ilyen belső dühvel tagadta ki, s még azt is megtiltotta neki, hogy ő hazamenjen. Így aztán soha nem tudta meg, hogy Joe a lányát bezárva tartja, csak az egyetemi óráira mehet be, mert iszonyúan féltékeny a fiatalságára. Épeszű ember napokat nem bír ki egy harmadik emeleti mini garzonban, csakis Judy tudta ezt megtenni, mert időközben szerelmes lett a férjébe.
Később a tanulmányai mellett ő írta a férje értekezéseit, miközben a remeték életét élte. Főzni nem főzött. Éttermekbe jártak, ha együtt voltak, nyaranként sokat utaztak, tavasztól őszig kertet műveltek. Szép időszak volt ez egészen addig, amíg Judit áldott állapotba nem került, s a harmadik hónap közepén el nem vetélt.
Joe akkor már két infarktuson is túl volt, de Judy-nak ezt nem mondta el, a nő pedig semmi mást nem látott, ha a férjére nézett, csak azt a csodát, amelyet a társ szó teljes és tökéletes tartalma jelentett számára.
Különös emberekkel ismerkedtek meg, ha Budapestre utaztak, akik mind-mind Juditot akarták megszerezni, miközben politizáltak, a Szovjetunió széteséséről beszéltek, s örömmel üdvözölték az MDF megalakulását, s egy, szabad országról álmodtak.
Judit ebben az időben érett nővé, mert megtapasztalta azt, milyen az, ha egyetlen szempillantással azt üzenik neki, hogy vágynak rá, s milyen érzés az, ha egy feszesen simuló felsőrész, egy fényes nadrág, s a dúsan leomló, hosszú fekete haja, hogyan kelt buja érzékiséget a férfiakban, akik barnára sült testét egyre csak kívánják és irigységgel tölti el őket, hogy ő már másé.
Elege volt már a Kovács elvtársakból, meg történész ösztöneivel és Toybee-n, Huizingán, Jakobin, Dubay-n, Spengleren, Schopenhauere-n, Nietzsche-n és még hosszasan sorolhatnám a sort, hogy kiken keresztül, már rég megérezte, hogy nem a Nyugat, hanem a Kelet alkonya közeledik egyre vészesebben. A nagy sarló és kalapács alatt már rothadó testként kapkod levegőért a medvetestű Szovjetunió, akár Brezsnyev karjait azon a bizonyos 1982-es május 1-jén, amikor a lány mégis bejutott valahogyan a Vörös Térre.
Ezek után a találkozók után mindketten alig várták, hogy kettesben maradjanak, mert a testük elektromossággal és tűzzel telt meg, lángolt, forró eksztázisban egyesült, míg az orgazmusok hosszú sora csaknem az ájulás peremére sodorta őket. És ekkor a zuhany alatt újra kezdődött minden: a kéj, a mámor, mert mindketten vakokká, majd mindent tudókká és mindent látókká váltak, lényükkel megtelt a világmindenség és csillagokat festettek az égre, majd a napot csalták elő és imádták egymást. Így robbantottak ki egymásból nap nap után újabb és újabb üstökösöket, miközben szájuk megtelt egymás nedveivel, s Joe a maga mély, de mégis zengő hangján csak pianínóban tudott már sóhajtani is, de mindig ugyanazt:
-Kívánlak! Eszeveszettül kívánlak! Mindig csak rád vágytam!
Judit ilyenkor szorosan átölelte a nyakát, s egészen addig húzta magához, míg csak szorosan át nem ölelte mindkét lábával, s úgy kúszott le és fel a férfin, mint egy zongorajátékos a világ leghíresebb hangszerén, s pontosan tudta, mikor melyik testrészén kell megszólaltatni a harmóniát.
Azonban, mint minden mesének, egy szép napon ennek is vége lett. És egyáltalán nem szokványos módon, hanem mérhetetlen fájdalommal és gyásszal.
Otthon voltak abban az egyetlen szobában, aminek rendkívül rossz beosztása volt, mert egyből a konyhába léptek be, amiből egy zuhanyzófülke nyílt, s ez aztán elvette az ember kedvét a főzéstől is, de Judit aznap főzött, s kinyitott egy üveg fehér és egy üveg vörös bort is, s a picinyke szoba egyetlen íróasztalán gyönyörűen meg is terített. Nagyon jó kedve volt, mert a munkahelyén kimagaslóan magas prémiumot kapott. Ekkor már dolgozott, így valamelyest csökkent férjének szigora, néha még a kollégáival is el tudott menni egy-egy sörözéssel egybekötött vacsorára vagy csak egy beszélgetésre, ha ott maradtak munka után az iskolában, mert igen jó tantestület volt az övé, mindenki fiatal volt, s még senkinek sem született gyermeke.
Judit ugyan nagyon csodálkozott azon, hogy, amikor végzett, a férje miért nem akarta azt, hogy egyetemi tanársegédként folytassa a tanulmányait, hiszen kiváló tanuló volt, s marasztalták is.
Vacsora után még beszélgettek, borozgattak, majd hirtelen a férfi hörögni kezdett és összeesett.
***
A lakásban volt vezetékes telefon, ami abban az időben igen nagy kegynek számított, csak éppen az ajtó belülről be volt zárva, kulcs sehol.
A tűzoltóság egyszerre érkezett a mentőkkel. Nagyon hamar feltörték a zárat, s egy fiatal, szőke mentőorvos egy fél óráig pumpálta a férfi tüdejét, de hiába.
Legelőször a szemöldökének íve szederjesedett ki, majd az arca meredt kábán a semmibe…
A hirtelen halálhoz azonnal kiérkezett a rendőrség is, s mindenfélét kérdezgettek, miközben Judit egyre rosszabbul lett. De ez semmiség volt ahhoz képest, ahogyan a temetést rendezvén rájött, hogy a férjének rajta kívül milyen kapcsolatai voltak, mármint más nőkkel.
Így történt, hogy végül el sem ment a temetésre, s másnap mindent, de mindent elajándékozott abból a lakásból, ami az övék volt, majd visszaköltözött a szülői házba.

Ismét eltelt néhány esztendő helyett néhány hónap… Judit ismét férjhez ment, s ez a férje is sármos, művelt, többdiplomás ember volt, akitől egy lánya, Zsófia született…
És a történet megismételte önmagát… A férje a lépcsőházban esett össze munkából jövet éppen akkor, amikor Zsófia mindössze tizenhárom hónapos volt…

Nagy Horváth Ilona: A róka (fabula)

A róka felült az ágyában. Energikusnak érezte magát, mindössze kétszer nyomott szundit a telefonon, és ez jobb, mint az ötéves átlag. Az ágyneműtartóban ezúttal a párna került felülre. Gondolkodott, hogy történhetett, de végül nem cserélte meg. Kellenek a kalandok. És ezek amúgy is olyan különleges napok. Nem akart különleges napokat pedig.
Átlagos, vadon élő és vadon haló róka akart lenni, teljesen hétköznapi rókanapokkal, amikor a munkahelyéről hazaérve újabb munkákba temetkezik, s ha kimerészkedik a tópartra, észrevétlen surran el mások mellett. Nem ravaszul. Ez általános félreértés. Bizalmatlanul inkább. Ne szóljanak hozzá. Az emberek mindig hazudnak. De még jobb, ha rá se néznek, mert az emberek sokszor már a hallgatásukkal is hazudnak. A rókák ezt nehezen viselik.

Bölöni Domonkos: Nagybátyám megmenti Kolozsvárt

Hommage à Bajor Andor

Rejtélyes objektum lebegett napok óta a Kálvária fölött. Nagyrabecsült Nagybátyámat arra intették, hogy a kolozsváriak érdekében ne lője le. Közben a hírek megerősítették: valóban, Kolozsvár légtere fölött napok óta ott dangubázik egy lebegő tárgy. A hírszerzés szerint nem kell pánikba esni, ugyanis csupán bizonyos nem túl barátságos állam kémléggömbjéről lehet szó. Kolozsvár megfigyelői napok óta nyomon követik a feltételezett, nem túl magaslégköri sajátságos objektumot – közölte a katasztrófa-elhárítás szóvivője, majd elmondta: a rejtélyes tárgy egyelőre nem jelent sem katonai, sem fizikai veszélyt a városra, sőt az országra sem. Több jeles bulvárcsatorna egy, a nevét elhallgatni nem akaró magas rangú védelmi főtisztre hivatkozva

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába VII. részlet

10. Gyermekkorom lekottázott dallamai

„A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell
adnom a mi életünk homályába egy sugárra
valót...”
(Márai Sándor: A kassai polgárok)

Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.
Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat…

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába VI. részlet

9. A Bódulat

Antal házassága nem sikerült valami fényesen. Az ember, ha szerelmes, hamar felejt és mindent megbocsát. Főként akkor, ha a boldogító igen kimondása előtt már kiélte magát. Itt pedig ez történt, hiszen huszonnyolc évesen nősülni az 1960-as években nem igazán volt szokás, mert ekkor már vagy többcsaládos volt egy férfi vagy örökké agglegény maradt, miként a nők is vénlányoknak számítottak már, ha betöltötték a huszonhetedik életévüket. Két különböző rítusokat követő hittel, egy bénával, Zsófia asszony szüleivel, akik nem akartak tudomást venni nem csak a házasságról, hanem két unokájukról, s a nászasszonyukról sem, lehetett boldogan élni, de csak egy darabig.

Konyári Mónika: Öt

Ezüst feszületes rózsafa olvasója kicsusszant a kezéből, mikor a bejárat felől érkező zajra felriadt.
-Ki a fene lehet az ilyenkor?
Az üveges ajtó függönyét félrehúzva próbált kileskelődni a verandára. A kora őszi, alkonyati fény épp csak érintette az udvart. Mintha a nap írisze vetült volna a földre, és mint egy kontúr nélküli glória, átölelte volna a kis falusi házat.
- Ki van odaki’? – kiáltott bátortalanul a félhomályba. Az utcai kaput pár éve már éjszakára sem zárta be, ha rosszul lenne, be tudjon jönni a szomszédasszony. Vagy a mentő. Mert néhanap szédülget kicsit, de az orvos csak nevetett, mikor arra kérte, intézzen neki egy pészmékert.
-Hát minek az magának, Julis néni?
-Tudja, doktor úr, mostanába’ érzem a szívemet! Oszt itt a szomszédba', Ilon is kapott ilyen hogyishíjákot. Oszt azóta semmi baja, mert az rendben tartja a szívit.

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába V. részlet

7. A Megáldott

„Az igazak emlékezete áldott.”
(Péld 10: 7)

Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke. Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó - a történelem. Dédapám félkarú volt. Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába IV. részlet

5. A Perdita

„A földi asszony egyetlen célja a bűbáj, nem tudatosan, szándékosan, ennél sokkal mélyebben: lényege szerint. S ez a végzete.”

(Hamvas Béla: Scientia sacra)

Az öreg Fejérváry három gyermeke közül a középső lány, Mária, túl a százon, de ma is él. A legnagyobb, Erzsébet, mikoron megállapította, hogy tíz évesen árvák maradtak, s egy gyöngyszemű s aranylelkű mostohával gyarapodott a család, mindent elkövetett, hogy iskoláit minél hamarabb befejezhesse. Ezért az első adandó alkalommal férjhez ment.

Az ok végtelenül egyszerű volt: csak ránézett az 1848/49-es eseményekből is ismert Perczel család leszármazottjára, Borbálára, s azonnal tudta, hogy nem lenne képes becsapni ezt a finom teremtést, márpedig neki egyedül csak a

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába III. részlet

3. A Szilke

A Zsolnay nefelejcs mintájú csuprok ─ a Ferenc Jóska bögrék és az ezüstkanalak társaságában ─ csak a port fogták a hatalmas szecessziós cseresznyefa tálaló tetején. Néha a porcelánokban altatták a tejet, máskor meg egy-egy Alt Wien kistányérban az egyre szaporodó macskák és kutyák fogyasztották a napszaknak éppen megfelelő eledelüket. Ugyan, kit érdekelt a mitológiai festett jelenettel kipingált tárgyak sorsa, mikor Ámor már teljesítette első küldetését, s 1962-ben megszületett az első gyermek. Lányt vártak, s beteljesült ez az álom. Nem gondolt már ekkor senki sem arra, hogy mindenképpen trón- vagy bármi más örököse legyen a jövevény, mert a szocializmus évei ekkorra már viszonylagos békességet hoztak a hétköznapokba: dolgoztak, éltek, látszólagosan nem figyelte a családot senki sem, s valójában nem is ismerték egymást a szomszédok sem..

Bölöni Domokos: Szellő Manci

A ló ott prüszköl az istállóban, de nincs ki megjártassa, szekér elé fogja. Ott a hám is, vadonatúj, s a kötőfék, minden: felbecsülhető értékek. A ló mellett a kövér boci, nem élvezi sokáig a színtiszta demokráciát, mert nem ez van neki megírva. Borjúpörköltté nemesedik, a toron.
Szürkén vetül előre a szomorúság, fekete zászló képében hirdeti az arra haladóknak, hogy meghalt valaki ebben a házban, és a portáról temetési menet indul harangkongatáskor, a dombra, a takaros kis temető irányába, s ott az agyagos föld befogadja a gazdát. Aki is, mire megérte volna, hogy teljesen a maga ura legyen, alárendelődött az egek ura akaratának.

Hogy is volt csak? Hát éppen bontották a kollektív gazdaságot, és azt vitte ki-ki, amit megfoghatott, aminek az istrángja a kezébe akadhatott. Persze-persze volt ott azért rend is: megvan még a nagykönyv, kinek-kinek a belépési vagyonkájával, földben, jószágban, járműben, szerszámban. Csak hát a gyors rohamban egy hoppra fogyott el minden.

Privát hangulatok - Bölöni Domokos írása (I.)

Bölöni Domokos: Két régi történet

Levelek között matatott, mit dobjon ki, mit érdemes megőrizni. Néha csodálkozva, máskor megütközve bölngészett köztük. Olvasók írták valaha, több levélnek elkallódott a borítékja, (némileg) a hatalmi helyzetet is tükrözve gyakran már a bevezető sorokban megjegyezte a küldő, hogy álnéven jegyzi a (mégis) közlésre szánt írást.

A szokásos lomtalanításkor nem jut idő áttekinteni az enyészetnek szánt papírokat, üdvözleteket, levelezőlapokat, képeslapokat, fényképeket, üres óráiban igyekezett mégis kimenekíteni az értékesebbnek, érdekesebbnek vélt „anyagokat”; néha sietség miatt csomagnyi összekötözött levélnek is „megkegyelmezett”. Asztala rekeszei évekig rejtegették a fura irattárat, míg végül nyugdíjazásakor az egészet jókora papírzsákokba szuszakolva a szerkesztőségi gépkocsival hazavitette. Ott is a hányódás, hányattatás várt rájuk, míg legutóbbi betegsége tartós szobafogságra nem kényszerítette –, és most tallózgat, lapozgatja ismeretlenek, közülük bizonnyal rég elhunytak kéziratait. Néha felsóhajt, talán megszokásból, talán nem is.

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába II. - részlet

Szétgurult életek, szabadesések, sorsok, halál(ok)

 1. Előhangok

 És akkor elhatároztam, hogy szingli leszek. Ha az embert az apja, a férje, majd az újabb és újabb szerelme is ilyen piszkosul átveri, akkor mit várjon a többi férfitól?

Nem akartam én semmi mást, csak a családban biztonságra találni, s hinni abban, hogy a teremtés koronája majd megoldja helyettem azokat a problémákat, amelyekkel gyenge nőként nem tudok mihez kezdeni, s tartozni valakihez, hazamenni hozzá, hazavárni, ha távol van, s mindent elkövetni azért, hogy boldogan éljünk.

A pakliban nem volt benne a halál, mert fiatalon ki az a bolond, aki megismerkedve valakivel azonnal arra gondol, hogy néhány év múlva intézheti a temetést, s ott állhat egy koporsó mellett testileg lepusztultan, lélekben meggyötörten, anyagilag kifosztottan. És pereskedések végtelen sora, majd bírósági tárgyalások, negatív adósságok kísérik az útját élete legszebb éveiben, s még csak rá sem tud nézni sem az erősebbik nemre, mert megutálja annak minden egyes tagját.

Rácsai Róbert - Frank Herbert: Védett nők

Valószínűleg nem mondok túl sok újat azzal, hogy Robert Merle: Védett férfiak című regénye kitűnő mű. Bizonyára nagyon sokan olvasták, értelmezték, elemezték, gondolkoztak el a szereplők jellemein, a hasonló járványok lehetőségén, illetve az író vízióján - az alapvető társadalmi változásokon, az élet átértékelődésén és még számos dolgon.

Ám kevesen tudják, hogy a műnek született egy „ellenpárja”. Frank Herbert, a Dűne című, lassan klasszikusnak számító sci-fi regényfolyamával híressé vált író 1983-ban írta meg a Védett nők című, műfajilag nehezen besorolható könyvét (Regény? Sci-fi? Thriller? Filozófia?). Ha csak a címet nézzük, joggal gondolunk valamiféle „koppintásra” – ám messze nincs erről szó. A mű angolul a „The White Plague” (A fehér pestis) címet kapta, ez lett a magyar fordítás alcíme is (magyar nyelven 1993-ban jelent meg).

M. Fehérvári Judit: Bekezdések - A Lepkeszárnyrés című regényem előhangjai

Családregényt általában azok írnak, akiknek van családjuk. Én megfordítottam a dolgokat, mert halottaim vannak. A család képe oly messze kikötőkben jár, ahova csak akkor hajózhatunk el, ha már nem kell többé az emberi létezés olyan furcsa és felesleges kérdéseiről gondolkodnunk, mint a számlák, rezsi, betegségek, lakhatás, amelyek pedig nagyon is befolyással bírnak az egész életünkre. Néha szerenádként boldogítják napjaink, míg máskor a földhöz vágnak, s keressük a kiutakat. Sokféle ember és még több gondolat, sors, életszemlélet, hit létezik ebben a nagy világmindenségben, amelyet Földnek nevezünk.
Mostanában nem írtam semmit sem, a hályogos, háborús idők szemem vakfoltján csapódtak, s messze költözött innen a sárgafolt is. A gondolataim nehezek és szürkék, akár az éjjelek.
Bőrönd kell hozzájuk, és idő a kicsomagolásukhoz…
Felelősséggel kell olvasni. Ajánlom, hogy ne gyorsan és rögtön…
Messziről kezdem, hogy értelmesen tudjak a végére jutni.
Onnan indulok, hogy van egy Égi Gyermekem. Ma egész nap fényképalbumokat nézegettem. Rengeteg van belőlük. És Zsófi sugárzóan szép és fiatal mindegyiken. Ahogyan peregnek a lapok, úgy nyílik ki egy-egy újabb emlék előttem. És be is csukódik, mert nincsen senki, akivel megbeszélhetném, mikor is készültek a fotók…

Barkuti Jenő: Hogy rohan az idő

Legalább is a pécsi városi hírek szerkesztői körében gyorsan múlik. Erre a tényre véletlenül jöttem rá. Berta Bulcsú egyik írását kerestem. Reméltem, náluk megtalálom. Ráklikkeltem a pécsi írókra, mert Berta sokáig Pécsen élt és dolgozott. Gondoltam, ott előbb rátalálok a témára, de csalódnom kellett. A pécsi írók oldalának szerkesztői egyszerűen kifelejtették Berta Bulcsút. Mintha soha nem is létezett volna. Nézegettem a szerkesztett kínálatot. Ott volt azon szinte mindenki, aki egykor Pécsen tett valamit az írott szó templomában: Jannus Pannoniuson, Ibrahim Pecsevin, Zelk Zoltánon át Galsai Pongrácig és Nemere Istvánig sorakoztak a jó betűvetők. Berta Bulcsút viszont sehol se találtam. Pedig ő úgy hozzá tartozott a városhoz, mint a török templom vagy a Hunyadi szobor. Megnéztem persze a nagy keresőben, a Gooogl- ban. Ott megleltem. Úgy, ahogy illik.
A kis kitérő azonban elég volt ahhoz, hogy tűnődjek: így múlik el a világ dicsősége?
Így bizony…
Próbáltam visszaidézni a régi találkozásokat. Jött az első: egykoron, valamikor a hetvenes évek dereka felé, egy véletlen hozott össze vele. Valami közös ismerősnél építkeztünk, az akkori szokás szerint: kalákában.

Bölöni Domokos: Falás Bojtos

Nagyapátok, mondanám, csak pár hektárnyi földet jussolt, ott takarékoskodott, ahol csak lehetett. Csősz volt a községi szőlőben, rémesen kirregő szerkenytűkkel riogatta az egyre pimaszabb seregélyeket, két kutyája pedig a vadakat, azok viszont tudvalevőleg utálják a szőlőt, ellenben fognak egy-egy kövér nyulat.
Szürke apó, így becézte mindenki már ötvenéves korától, többnyire az éjszakákat töltötte kinn a kalyibában; míg erőben vala, menyecskézett is. Nappal valaki gyermek vagy fehércseléd kezelte a cserregőt, csengettyűzött vagy szarkakergetőst játszott. Reggelente Szürke apó befogta a teheneket, és a csatlásról egy elszáradt fűzfavesszővel dirigálva bejárta a határt, a rétről füvet, a felhagyott tarlókról szekérderéknyi muhart kaszált, a dombra vezető utak martján meg-megállította a fogatot, és odaszólt a jármos segédnek: Falás, Bojtos!

Erdődi Juhász Ágnes: A gyerek

Anyám egy magazinban látja meg a gyereket. Húsos, tömpe nagyujjával simogatni kezdi a
gyűrött papírt, sutyorog is magának valamit. Elém löki az újságot. Három év körüli, túlretusált
kislány bámul bele a semmibe. Aranyszín loknijai csigákban omlanak a vállára,
gombszemében a vaku fényfoltja lebeg. Harapom az almát, kifröccsen a leve, könnyű
permetként szitál a gyerek fejére. Közönyösen bámulok magam elé a fodros szélű
csipketerítőre, közben várom, hogy anyám magától elkezdje, tudom, mindjárt mondja, már
unszolnom sem kell.
– Igazán szülhetnél már egy gyereket! – hangjában sértettség bujkál, a fejét kicsit oldalra
biccenti és duzzogva fészkelődni kezd a szemközti széken.
Nem felelek, a csutkát a szemetesbe hajítom, kétszer is dobban a kuka alján.

Serfőző Attila: A csel

A város peremén, ahol laktunk, csodálatos gyermekkorban volt részem. A hetvenes évek elején az aprócska házak muskátlival díszített ablakain keresztül tévé még csak imitt-amott pislákolt. Olykor, ha egy ígéretes kalandfilmet sugárzott az egyetlen csatorna, bekéredzkedett a környék apraja-nagyja az épp működőképes készülék tulajdonosához.
Ha azon a héten esetleg több, nagy érdeklődésre számot tartó film volt terítéken, a vendégségtől megkeseredett házigazda elhíresztelte: az ő készüléke beadta a kulcsot, tehát elmarad a napi együtt tévézés. Majd este gondosan lesötétített ablakok mögött, családja körében nyugodtan élvezhette Cartus megunhatatlan dicstetteit.
A nyár forró meleget ontott, míg a téli hideg csontig hatolt.
Melegben a jól gondozott kerteket látogattuk, nagyhavú zúzmarában pedig énekesmadarakat

Nagy Horváth Ilona - Szénmadarak (részlet IV.)

Felfelé kapaszkodom. Tegnap nem. Azt mondtam, most két napig nem. Krém. Belenyúlok a tégelybe. Minden vonásom lefelé nyúlik és matt fehér. Fel-felkeresem magam a tegnapban. Ahogy egyszerűen csak jó. Lebegek, lecsúszok, visszakapaszkodom. Pár napot. Amikor igen. És nem is emlékszem, miről beszélgettünk. Esett az eső és én levettem a szemüvegem.
Festek. Megint.
Félkész templomok.
Semmibe meredő falak. Hol lakik az isten... Talán amerre a füstölő illata kanyarog. Elindul tőlem és szétterül a plafonon, kiszökik az ablakrésen, az égen újra szétterül, ott megáll, felragyog, majd felszivárog a csillagok között csendesen valami nagy, fenséges és tiszta helyre. Belevegyült szavaimmal dús fákat növeszt a mindenható végtelen udvarán. Ezek Ilcsi imái… - gondolja