Rácsai Róbert - Frank Herbert: Védett nők

Valószínűleg nem mondok túl sok újat azzal, hogy Robert Merle: Védett férfiak című regénye kitűnő mű. Bizonyára nagyon sokan olvasták, értelmezték, elemezték, gondolkoztak el a szereplők jellemein, a hasonló járványok lehetőségén, illetve az író vízióján - az alapvető társadalmi változásokon, az élet átértékelődésén és még számos dolgon.

Ám kevesen tudják, hogy a műnek született egy „ellenpárja”. Frank Herbert, a Dűne című, lassan klasszikusnak számító sci-fi regényfolyamával híressé vált író 1983-ban írta meg a Védett nők című, műfajilag nehezen besorolható könyvét (Regény? Sci-fi? Thriller? Filozófia?). Ha csak a címet nézzük, joggal gondolunk valamiféle „koppintásra” – ám messze nincs erről szó. A mű angolul a „The White Plague” (A fehér pestis) címet kapta, ez lett a magyar fordítás alcíme is (magyar nyelven 1993-ban jelent meg).

M. Fehérvári Judit: Bekezdések - A Lepkeszárnyrés című regényem előhangjai

Családregényt általában azok írnak, akiknek van családjuk. Én megfordítottam a dolgokat, mert halottaim vannak. A család képe oly messze kikötőkben jár, ahova csak akkor hajózhatunk el, ha már nem kell többé az emberi létezés olyan furcsa és felesleges kérdéseiről gondolkodnunk, mint a számlák, rezsi, betegségek, lakhatás, amelyek pedig nagyon is befolyással bírnak az egész életünkre. Néha szerenádként boldogítják napjaink, míg máskor a földhöz vágnak, s keressük a kiutakat. Sokféle ember és még több gondolat, sors, életszemlélet, hit létezik ebben a nagy világmindenségben, amelyet Földnek nevezünk.
Mostanában nem írtam semmit sem, a hályogos, háborús idők szemem vakfoltján csapódtak, s messze költözött innen a sárgafolt is. A gondolataim nehezek és szürkék, akár az éjjelek.
Bőrönd kell hozzájuk, és idő a kicsomagolásukhoz…
Felelősséggel kell olvasni. Ajánlom, hogy ne gyorsan és rögtön…
Messziről kezdem, hogy értelmesen tudjak a végére jutni.
Onnan indulok, hogy van egy Égi Gyermekem. Ma egész nap fényképalbumokat nézegettem. Rengeteg van belőlük. És Zsófi sugárzóan szép és fiatal mindegyiken. Ahogyan peregnek a lapok, úgy nyílik ki egy-egy újabb emlék előttem. És be is csukódik, mert nincsen senki, akivel megbeszélhetném, mikor is készültek a fotók…

Barkuti Jenő: Hogy rohan az idő

Legalább is a pécsi városi hírek szerkesztői körében gyorsan múlik. Erre a tényre véletlenül jöttem rá. Berta Bulcsú egyik írását kerestem. Reméltem, náluk megtalálom. Ráklikkeltem a pécsi írókra, mert Berta sokáig Pécsen élt és dolgozott. Gondoltam, ott előbb rátalálok a témára, de csalódnom kellett. A pécsi írók oldalának szerkesztői egyszerűen kifelejtették Berta Bulcsút. Mintha soha nem is létezett volna. Nézegettem a szerkesztett kínálatot. Ott volt azon szinte mindenki, aki egykor Pécsen tett valamit az írott szó templomában: Jannus Pannoniuson, Ibrahim Pecsevin, Zelk Zoltánon át Galsai Pongrácig és Nemere Istvánig sorakoztak a jó betűvetők. Berta Bulcsút viszont sehol se találtam. Pedig ő úgy hozzá tartozott a városhoz, mint a török templom vagy a Hunyadi szobor. Megnéztem persze a nagy keresőben, a Gooogl- ban. Ott megleltem. Úgy, ahogy illik.
A kis kitérő azonban elég volt ahhoz, hogy tűnődjek: így múlik el a világ dicsősége?
Így bizony…
Próbáltam visszaidézni a régi találkozásokat. Jött az első: egykoron, valamikor a hetvenes évek dereka felé, egy véletlen hozott össze vele. Valami közös ismerősnél építkeztünk, az akkori szokás szerint: kalákában.

Bölöni Domokos: Falás Bojtos

Nagyapátok, mondanám, csak pár hektárnyi földet jussolt, ott takarékoskodott, ahol csak lehetett. Csősz volt a községi szőlőben, rémesen kirregő szerkenytűkkel riogatta az egyre pimaszabb seregélyeket, két kutyája pedig a vadakat, azok viszont tudvalevőleg utálják a szőlőt, ellenben fognak egy-egy kövér nyulat.
Szürke apó, így becézte mindenki már ötvenéves korától, többnyire az éjszakákat töltötte kinn a kalyibában; míg erőben vala, menyecskézett is. Nappal valaki gyermek vagy fehércseléd kezelte a cserregőt, csengettyűzött vagy szarkakergetőst játszott. Reggelente Szürke apó befogta a teheneket, és a csatlásról egy elszáradt fűzfavesszővel dirigálva bejárta a határt, a rétről füvet, a felhagyott tarlókról szekérderéknyi muhart kaszált, a dombra vezető utak martján meg-megállította a fogatot, és odaszólt a jármos segédnek: Falás, Bojtos!

Erdődi Juhász Ágnes: A gyerek

Anyám egy magazinban látja meg a gyereket. Húsos, tömpe nagyujjával simogatni kezdi a
gyűrött papírt, sutyorog is magának valamit. Elém löki az újságot. Három év körüli, túlretusált
kislány bámul bele a semmibe. Aranyszín loknijai csigákban omlanak a vállára,
gombszemében a vaku fényfoltja lebeg. Harapom az almát, kifröccsen a leve, könnyű
permetként szitál a gyerek fejére. Közönyösen bámulok magam elé a fodros szélű
csipketerítőre, közben várom, hogy anyám magától elkezdje, tudom, mindjárt mondja, már
unszolnom sem kell.
– Igazán szülhetnél már egy gyereket! – hangjában sértettség bujkál, a fejét kicsit oldalra
biccenti és duzzogva fészkelődni kezd a szemközti széken.
Nem felelek, a csutkát a szemetesbe hajítom, kétszer is dobban a kuka alján.

Serfőző Attila: A csel

A város peremén, ahol laktunk, csodálatos gyermekkorban volt részem. A hetvenes évek elején az aprócska házak muskátlival díszített ablakain keresztül tévé még csak imitt-amott pislákolt. Olykor, ha egy ígéretes kalandfilmet sugárzott az egyetlen csatorna, bekéredzkedett a környék apraja-nagyja az épp működőképes készülék tulajdonosához.
Ha azon a héten esetleg több, nagy érdeklődésre számot tartó film volt terítéken, a vendégségtől megkeseredett házigazda elhíresztelte: az ő készüléke beadta a kulcsot, tehát elmarad a napi együtt tévézés. Majd este gondosan lesötétített ablakok mögött, családja körében nyugodtan élvezhette Cartus megunhatatlan dicstetteit.
A nyár forró meleget ontott, míg a téli hideg csontig hatolt.
Melegben a jól gondozott kerteket látogattuk, nagyhavú zúzmarában pedig énekesmadarakat

Nagy Horváth Ilona - Szénmadarak (részlet IV.)

Felfelé kapaszkodom. Tegnap nem. Azt mondtam, most két napig nem. Krém. Belenyúlok a tégelybe. Minden vonásom lefelé nyúlik és matt fehér. Fel-felkeresem magam a tegnapban. Ahogy egyszerűen csak jó. Lebegek, lecsúszok, visszakapaszkodom. Pár napot. Amikor igen. És nem is emlékszem, miről beszélgettünk. Esett az eső és én levettem a szemüvegem.
Festek. Megint.
Félkész templomok.
Semmibe meredő falak. Hol lakik az isten... Talán amerre a füstölő illata kanyarog. Elindul tőlem és szétterül a plafonon, kiszökik az ablakrésen, az égen újra szétterül, ott megáll, felragyog, majd felszivárog a csillagok között csendesen valami nagy, fenséges és tiszta helyre. Belevegyült szavaimmal dús fákat növeszt a mindenható végtelen udvarán. Ezek Ilcsi imái… - gondolja

Pulai Éva: Jaj, ne már...

Meleg, nyári szellő játszott a lány hajával, míg ő vezetés közben BMW cabriojából azt nézte, hol állhatna meg kedvenc étterméhez legközelebb. Fáradt volt és éhes, pedig még az új szálloda edzőtermébe is el akart menni időpontot egyeztetni az trénerével, s édesanyjának is megígérte, hogy elkíséri egy új Chanel összeállítást vásárolni. Este pedig vacsora a lányokkal az ARAZ-ban… Most egy csepp kedvet sem érzett a találkozóhoz. Lehalkította a zenét, várt a kikapcsolással, még végighallgatta kedvencét, a One Direction, What Makes You Beautiful című számát — remélte, a következő koncertjükön ott lehet —, s beállt a szálloda parkolójába.

Az étterem teraszán nem hogy a megszokott asztala nem volt szabad, de mindegyiknél ültek. Élvezték ebéd és beszélgetés közben a gyönyörű panorámát, nézték a Dunán úszó hajókat.

Erdődi Juhász Ágnes: Enyhülés

Az automata oldalához fordulok, ráz a zokogás. A húgom is sír, pedig ő sosem szokott, közben a folyosón betegek és nővérek sétálgatnak, nem szól senki semmit, a Kék Golyóban megszokták a könnyeket. Összehúzom magam a méregzöld kabát alatt és belefúrom a sálamba az arcomat. Csak az orrom látszik ki alóla, az meg vörös, mint a fonnyadt répa a hóember golyófejének közepén.Szokatlanul hideg a reggel. A kocsik szélvédőjére fagyott jégvirágokon gyémántfehér szikrát hánynak a felkelő nap első sugarai.
Mellettem a húgom vacog. A szám persze most is jár, miközben baktatunk felfelé; semmitmondó klisékről beszélek, ahogy mindig, amikor izgulok. Az utat nem is figyelem, ő úgyis tudja, hogy merre kell menni, kettőnk közül ő az, aki sohasem téved...

Kisslaki László: Boldog halottvirrasztás

Bódis Mihály csendesen feküdt az ágyon, és már a pokrócot sem rugdalta magán. Szótlanul tűrte, hogy a menye, Csordás Bözsi megmosdassa, majd felhúzza rá a fekete esküvői nadrágját. Előtte azért az asszony végigvágta a szövet üleprészét, hogy legalább a sliccet be tudja gombolni. Mihály legfeljebb majd összemarkolja, hogy szégyenszemre le ne essen a nadrágja az Úr előtt. Miután felöltöztette az apósát, és a maradék haját legényesre fésülte, Bözsi türelmetlenül lecsapta a fésűt. Idegeire ment a naposcsibe sipítozása. Lehajolt, és kivette a csajkából a síró csirkét, mert az a bolond beleesett, és nem tudott magától kimászni.
– Majd téged is leváglak, tudomisén! – rivallt rá a lába alatt káráló kotlósra. S ha már a keze...

Serfőző Attila: Tetemre hívás

A névjegyén aranybetűkkel ez áll; „Bértczy Benő vállalkozó”. És valóban, élt és vállalkozott, Benő. Állított ki számlákat, dolgozott is böcsülettel, csupán a szabályok keszekuszaságában nem volt hajlandó utat törni. Úgy gondolta, ő egy kivételes sziget a mindenség káoszában ahová megpihenni jár a lélek, no és a haszon. Nem mérgezte az agyát jogszabályok lapozgatásával és a könyvelés agyafúrt rendszertelenségének megismerésével. Felszólításokra nem válaszolt, büntetéseket nem fizetett be, s egyáltalán, kivonta magát a közigazgatás fortélyokkal szegmentált, de bazsarózsa illatú világot vizionáló teréből. Foglalkozását tekintve jövőbelátóként aposztrofáltatta magát. Mivel az egyéni vállalkozás kiadásával foglalkozó iroda nem talált erre passzust, a természetgyógyászi titulust húzták rá. Benő előszeretettel mosta össze a múltat és a jelent, az idősíkokkal úgy

Barkuti Jenő: Magyar néplélek rejtélyei

Olvasgatom a magyar középosztály véleményét, már ami itt folyik az hazai ’onlájn hangzavarban. Persze hallgatom az ismerősök nézeteit is az utcán és a baráti összejöveteleken, mert így van ez választások után. Ki kell beszélni történteket, hiszen ez a választás is életünk része, négyévenkénti közérzeti vizsgánk nagy impressziója. S ilyenkor nem a politikusokra figyelek, hanem az utca emberérére. A szakácsnőre,a gondnokra, az autó szerelőre, a kéményseprőre, a bolti árufeltöltőre a gázszerelőre és persze a minden lében kanál nyugdíjasokra, akik többnyire mindent előre tudtak.

Ilyen hír anyagból szemlézve három héttel a választások után, rögtön szembe tűnt, egy furcsa jelenség.

Bölöni Domokos: Privát hangulatok

Mikor Háncival bozgoráltunk

     Mit jelent az, hogy büdös olá? – kérdezte Kistudor Istéfán a hálóban. Övé az emelet, enyém a földszint, így kommunikáltunk. Vagyis inkább ő kommunikált – nekem. Peckes legény volt, az alaki képzés bajnoka: mint valami tornász előénekes, mindent ő mutatott be, s jaj, ha nem tudtuk rögtön utánacsinálni. Pertuban a kis fekete hadnaggyal. Egy dicsekvősebb pillanatában azt is elárulta, hogy a szebeni tiszti iskolában bajtársak voltak, csak őt, mármint Kistudor Istéfánt „bizonyos okokból" eltanácsolták; vagyis kirúgták, s közönséges halandóként kellett érettségiznie, de „valamiért" a vizsga nem sikerült –, az egyébként szabatosan, katonásan fogalmazó tizedesjelölt saját kis sztoriját bizony elmaszatolta. Na, és aztán simán behívták közlegénynek, és kezdhette elölről a szamárlétrát

Erdődi-Juhász Ágnes: Krumplicukor

– A férfiak szája olyan, mint a pöcegödör – mondta anyám, aztán a csorba fogú fésűvel szétválasztotta a hajamat. – Trágár is, büdös is, minden szart elnyel, nem csoda, hogy visszaböfög a mocsok.
A szeme elrévedt, miközben beszélt, a keményített csipkefüggönyön keresztül most is az utcát figyelte. Csontos ujjaival erősen markolta a hajamat, és miközben egymással keresztezte a tincseket, Janót nézte az utca túlfelén, ahogy irhakabátját hanyagul a vállára vetve támasztja a kerítés betonoszlopát. Emlékszem, Janó mindig hosszan szívta a pipáját és lassan eregette a füstöt; nem úgy, mint apám, aki mohón és gyorsan jutott a dohány végére, és szinte még el sem nyomta, már gyújtotta is a következőt. Janó élvezettel dohányzott, a füstpamacsai kerekded, formás kis labdacsok voltak, apám meg, mint a sárkány, nyomta ki egyszerre az orrán és a száján is a füstöt.

Nagy Horváth Ilona - Szénmadarak (részlet III.)

Teregetek. A szomszédból átszól a kiskölyök, mikor jövök ki a kutyákkal. Idegesítő hangja van, gondolom, mint minden egyes alkalommal, és míg felcsipeszelem a kötélre a kedvenc farmerom, a bennem élő keresztény-buddhista-zsidó-hindu-tengrista attidűdnek megfelelően összefogalmazok valami imafélét az univerzum irányába: ha a kissrác felnő, szép hangja legyen, ha egyszer szeret beszélni, legyen, aki szívesen hallgatja, s ha már a feljebbvaló úgyis épp benne van az irgalmasságban, intézzen már még néhány hónapot ennek a farmernak, mert utálok ruhát vásárolni.
Pillangó köröz a hirtelen felindulásból teregetős lavórnak kinevezett doboz fölött. Mellette, ha lehajolok, látom, pici, lila virágú növényke feszít… írtam neked egyszer az első virágról. A legelsőről, amelyik úgy döntött a fűtenger közepén, hogy...

Barkuti Jenő: Pilgi bácsi

     Pilgi bácsi Budapesten élt a Majakovszkij utcában, amit korábban Király utcának neveztek, és amit mostanában megint Király utcának hívnak. Miért, és hogyan alakult így? Ma már visszatekintve azokra az időkre, nem több mint egy történelmi hullámmozgás. Egy kis fodrozódás a nagy élet vízén.
      A most született fiataloknak szinte nem is lehet röviden elmondani. Maradjunk annyiban: elmúlt. A történelem taraja volt a kis epizód.
      Magyarázatként azért maradjunk talán annyiban: történelem néha vet ilyen furcsa fontos fodrokat. Amiről aztán utólag bebizonyosodik: csak akkor, volt nagyon fontos. Az élet vize ugyan is mindig tovább folyik abban, a régi jó, történelemnek nevezett mederben, amelyben jövőből jelen lesz, a jelenből pedig múlt. S ahol a fontos események, végleg leülepednek és visszavonhatatlanul történelemmé iszaposodnak.

Bölöni Domokos: Kukkra, Sógor!

     Valamikor az átkos múltban Bimbus is futballozott. Ő mesélte, mikor még élt, hogy a faluközi bajnokságot úgy nyerték meg, hogy el is vesztették a döntő mérkőzést, s nem is. Vagyis megnyerték, de mégsem. A zándorfalvi csapat mindig találomra állt össze, a magát Depnernek tituláló brigádos játszotta a menedzsert, a kollektív gazdaság traktora vontatta az utánfutót, azon utazott a sereg, és éppen az lépett pályára, akinek a lábára talált a raktárból találomra kiragadott lábbeli.
Secko jedno, művelködött Bimbus, én tanárként edzőnek lettem deklarálva, és volt két testvér, nem is ikrek, de a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, mindkettő pösze volt és meglehetősen retardált, ők centerhalfot játszottak, de nem tudták, mi az.

Kisslaki László: Három bohém Párizsban

     Amikor láthatóan a „keleti blokkból” érkezett három fiatal megérkezett, hosszú sor állt a lerobbant négyemeletes háznál. A bejárat előtt eléggé vegyes társaság várakozott. Színesek, arabok, toprongyos francia urak is, persze. „Chambres” volt kiírva egy kopott falon, ahol a fogatlan neonlámpán a – h és m – betű reménytelen várt pótlásra. Talán még De Gaulle és Patton generálisokra is ilyen kancsin kacsingatott, ha azok karöltve erre kószáltak volna netán. A fiúk csatlakoztak a sorban állókhoz, olcsó szállást remélve. Csak két hetet akartak még itt Párizsban kihúzni, mert októberre már egy zaftos szerződés lapult a zsebükben. Akkor Luxemburgban szórják majd egy varietében a kultúra morzsáit, persze jó pénzért. Mire sorra kerültek, hál ’Isten a kulcsos táblán még sok szög himbálódzott kacéran. Jogosan vélték úgy, hogy a concierge-nek van szabad helye.
     – Szobát szeretnénk hármunknak – mondta az egyikük, Imre a hölgynek, aki nem is csodálkozott.
     – Tous les trois? – kérdezett vissza, hogy jól értette e?

M. Fehérvári Judit: Lélekidő(n)

Édesanyám emlékének

Az éjszaka nagy pelyhekben halkan, szinte nesztelenül hullott a városra az első hó.
Hajnalra a szikrázó hidegben az ablakokon jégvirágok növekedtek, s egyre több indával kapaszkodtak minél fentebb.
Az egyik sarkon anyám sziluettjét pillantom meg a derengő napfelkeltében.
A míniumos drótkerítésre kapaszkodva kémleli az utat, jobbra-balra tekingetve. Hazavár: kettőnket, engem és a nevében is druszáját, Zsófia unokáját. Régóta figyelhet, mert haja vakítóan fehér a hótól, olyan, akár a hatalmas hegyek ormán növekvő csapadékoszlop, noha már egy jó ideje nem is esik.
Késő van.
Lassan homályba burkolódzik minden és megérkezik a köd is, mégis az aszfalton szétterjedő hódara tükrében ott ragyog anyám arcának torzója.
***
Egykori hollófekete haja immáron csatakosan lóg a szemébe, ahogyan meg-megbillen a Mennyország kapujában várakozva...

Nagy Horváth Ilona: A fa - Szénmadarak (részlet II.)

     Ülök a sötétben. Vállamon málnapiros, pokróc, jó ez. Nem tudja, milyen feleslegesen piros. Belemondalak a sötétbe. Szégyellem. Homlokom mögött unalomig játszott mozi, túlélési stratégiákon dolgozom. Elképzelem, ahogy büszke vagyok és okos. Önérzetes. Ahogy kerüllek. És ha lehetetlen, elkapom a tekintetem, mielőtt még marokra fogja agyam a pánik, látod, amit gondolok. Okosan. Fegyelmezetten. Hovatovább kerülök mindenkit, aki kapocs hozzád. Aki megkérdezheti, hogy vagyok, mert én úgy vagyok, hogy erről mindig eszembe jutsz, miszerint nem jól, mert. De nem magyarázkodom. A világon senkinek. Többé nem. Elvégre büszke vagyok és okos. Képzelem.
Lehetne így. Nincs. Én szeretek megmártózni. Mindenben. Meghatódni kicsit a táguló pupillákon. No lám. Kék virágok nyílnak...