Baráth Zoltán: A Sötét Oldal

„Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd!” – Friedrich Nietzsche

Nem tudom, mi ez bennem. Mi ez a sötét oldal? Amikor józan vagyok, eszembe sem jutna, hogy bántsak akárkit! Ám amikor iszok, valami átfordul bennem. Előretolakszik egy gonosz ivadék, egy parazita, mely rajtam élősködik. Ő viszont nagyon is rosszat tenni vágyik!
- Üsd meg! – suttogja. Az elmémben kristálytisztán hallom szavait. Próbálok ellenállni. De annyira nyomakszik – tolakodik az előtérbe. Ellenállhatatlanul. Mint egy kis féreg, fúrja be magát az agyamba.
Sajnos, ma este ittam. Hallom megint a hangját. Részegen ülök a volán mögé. Ide-oda kacsázva vezetek haza. Keményen kifarolok a kanyarokban. Hazaérek. Sötét és csend a házban. Nem vártak meg! Felébred bennem a düh és a harag. Mit gondolnak ezek? Majd kirángatom őket mindjárt az ágyból! Belépek a lakásba.
- Drágám! Hol a vacsorám? – kiáltom. Süket csönd felel. Felrobogok a lépcsőn. Kivágom a szobaajtót. A takaró érintetlen. A feleségem sehol. Átvágtatok a gyerekszobához. Az is üres! Leléptek! A feszültség bennem hatalmassá növi ki magát. Dühömben törni - zúzni kezdek. Szétverem az egész lakást. Megszomjazom. Lemegyek a konyhába. A konyhaszekrényben eldugtam egy üveg Irish Rose-t. A helyén egy papír-fecni vár:
„Drágám! Ha haragszol, ha nem!

Cságoly Péterfia Béla: Éljen a felszabadúlás napja, április 4.

/Loopkin szovjet gárdaőrmester elárvult magyarországi feljegyzéseiből/

Öreg mátyásföldi, pergő vakolatú, ablaktalan épület. Kutyasétáltatás közben romok alól kihalászok egy kockás iskolás füzetet, fedőlapján nyomtatva: тетрадь [írka]. Penészes, tán vörösbortól barnapecsétes, zsiradékkal bőven átitatva. Az első lapon ácsceruzával írt nyomtatott betűkkel дневник [napló] alatta dőlt, határozott [józan?!]  írással Л. И.. Loopkin комсомольский секретарь [Lavrentyij  Ivanovics  Loopkin komszomol titkár] feljegyzéseiből. Minél tovább lapoztam, annál hiányosabb, egyre gyakrabban reszketeg és olvashatatlanabb az írás. Amit sikerült lefordítanom, azt most közreadom.

*

A Komszomol-iskolán Szergej Szergejevics politikai instruktor elvtárs tanácsára kezdtem naplót vezetni 1933. november 7-én, a Szovjet Forradalom születésnapján. Itt megtudtuk, a félelemre való rájátszás, az érzelmek, személyes érdekek és a pánik kihasználása, elterjedése és terjesztése náci propagandafogásnak számít, és valamennyi ellenzéki pletykák, mint az ukrajnai éhínség, vagy a rendszerellenes tevékenység szervezésével még mindig az elmenekült Trockij és követői vádolhatók.

Csernák Árpád: A VÖRÖS BOHÓC ÉS MÁS DÉMONOK

„Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is megfogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettõt meg fogod bánni; vagy megházasodsz, vagy nem, mindkettõt megbánod.” Írja Kierkegaard a Vagy-Vagy-ban. Nem csoda, hogy ideglázat kapott szegény gyerek. Gyerek, mondom, nekem, hozzám képest gyerek-korú volt amikor meghalt, hiszen én már csaknem húsz évvel öregebb vagyok nála, és biztosan tudom nem kevésbé beteg. De úgy látszik belül, nálam valami jobban van elrendezve talán genetikailag, szívósabb vagyok, mondhatnánk, mert arra gondolni sem merek, hogy nagyobb vagy jobb filozófus lennék, már csak azért sem, mert én egyáltalán nem vagyok filozófus, míg õ elismerten, „elkönyvelve” minden idõk egyik legnagyobb filozófusa. Ezt én persze megkérdõjelezném, mert szerintem csak az lehet jó filozófia amelyik éltet, életben tart, az élet mellett szól, életigenlõ. Az nem lehet jó filozófia, amibe fiatalon bele kell õrülni, legalábbis nem lehet jó, elfogadható gondolatmenet, út, aminek a végén összeroppan az ember. Vagy minden filozófia, gondolatmenet ha õszinte és következetes ide vezet? Akkor inkább hazudni kell. Vagy-vagy... Mindezek alapján Diogenész sokkal nagyobb filozófus volt mint Kierkegaard vagy Nietzsche. Nem, nem is csak „mindezek alapján”; mondjuk ki: nagyobb filozófus volt a vén künikosz.

Édes Anna: Tangó

A táncosnő az öltözőjében ült a tükör előtt és fésülte hosszú, barna haját, majd kontyba tűzte. Felállt és még egy pillantást vetett magára. Combközépig felhasított, egyszerű fekete ruháját elől ezüst minták törték meg. Izgatott volt. A partnere beteg lett, ma egy ismeretlen fiúval táncol. A főnöknek az utolsó pillanatban sikerült egyeztetni, egy ideig úgy látszott, nem is tud jönni.
– Ezt hogy gondolod? Olyannal táncoljak, akit nem ismerek? Biztos a bukás! A tangó nem disco tánc! Sok idő, amíg összehangolódnak a párok, még ha napi szinten táncolnak is! –mondta a lány, nagyon mérges volt!
– Ne félj, olyan táncost szereztem, aki érti a dolgát, nem lesz baj!
– Ne győzködj, nem te viszed a bőröd a vásárra!
A főnök titokzatosan mosolygott, aztán megbeszélték, ha nem megy, majd kitalálnak valamit, „sérülést, bokaficamot”, és leállítja az előadást. A lány nem túl lelkesen indult a táncterembe, már majdnem odaért, amikor meglátta a fiút. A srác háttal állt, beszélgetett valakivel. Aztán megfordult. Alex? A lány döbbenten megállt. A fiú a lányra nézett és egy pillanat múlva már szorosan ölelték egymást.
– Engedj már el! – mondta a lány és nevetett. Mindjárt kezdünk. Legalább a tánccal nem lesz baj, összeszokott páros vagyunk – a fiú rajongással nézte.
– Szép vagy! Semmit sem változtál.

Hajdu Imre: Hamvas Béla hazatalált

Tíz évvel ezelőtt, 2009. március 24-én vette fel a tiszaújvárosi Városi Könyvtár Hamvas Béla író nevét. Az évfordulóra azzal a beszédemmel emlékszem, amely az avatóünnepségen, a helyszínen elhangzott.

Tisztelt Ünneplő és Tisztelgő Közönség! Hölgyeim és Uraim!

Három hétre Húsvét ünnepétől, mondandómat egy bibliai történettel kezdem. Azt, hogy elmondom, annak mégsem a közelgő nagy ünnep az igazi oka, hanem sokkal inkább kísérteties hasonlósága egy másik történettel.

Lukács evangéliuma 24. fejezetének 13. versében ez áll: „És íme azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamatnyira vala, melynek neve vala Emmaus.”

Hogy a gyermekek számára is világos legyen a történet, arról van szó, hogy a feltámadás napjának késő délutánján, két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus egy kis városka volt, mintegy tizenkét kilométerre Jeruzsálemtől.

Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Jézus életében, a szentírás is csak egyiküket, bizonyos Kleofás nevét örökítette meg, ám mindketten komolyan hittek, bíztak az Úrban.

S ők ketten, ott, akkor, az estébe hajló órában szomorúan mentek az emmausi úton, s a Jézussal történteket beszélték egymás között.

Bene Zoltán: Kietlen

A gyerek közölte, hogy nincs Isten, s mivel így áll a dolog, nem érvényes az sem, hogy szeresd a felebarátodat meg hasonló sületlenségek, ezért aztán ő kizárólag magát szereti, mást szeretni nem is lenne értelme. P.-t leginkább az zavarta az egészben, hogy még csak meg se döbbent. Végighallgatta a makulátlan logikával előadott monológot, s azon túl, hogy magában szidta a kölyök fölmenőit, akik részint a sajátjai voltak, semmiféle megrendítő érzés nem kerítette hatalmába. A gyerek szemei tisztán csillogtak. Ez az öcsém, Lacika, gondolta P., ugyanaz az ember az apánk.

Lacika az atya negyedik házasságából született és nemrég találkoztak először, egy órával az apjuk temetése előtt. P. kedvenc húgával, Kincsővel érkezett, az egyetlen rokonával, akivel tartotta a kapcsolatot. Egymás mellett állva hallgatták végig a polgári szónokot (apjuk nem szívelte az egyházat), egymásba karolva kísérték a sírhoz a koporsót és egymást követve kondoleáltak a közeli rokonoknak, akik közül senkit nem ismertek. A temetést követő, tornak nevezett vendégségbe is elmentek a kisváros legjobb éttermébe, ne érje szó a ház elejét, ott ismerkedtek össze a legkisebb testvérükkel. Bár atyjuk hat gyermeket nemzett öt nőnek, csak ők hárman vettek részt a temetésén, s hármukból is csupán ketten érkeztek jószántukból. A legifjabbat, Lacikát, hozták, nevezetesen az anyja, egy magas, igen formás nő, aki kedvesen viselkedett elhunyt férje felnőtt gyermekeivel, s örült, hogy a fiának ilyen fivére és ilyen nővére van. Bár a fivér és a nővér nem igazán tudta, milyenek is ők valójában apjuk özvegye szemében, nem vitatkoztak. Csak cefetül kényelmetlenül érezték magukat. Ettől függetlenül hosszasan elbeszélgettek az öcsivel.

Cságoly Péterfia Béla: Sült fradikolbász és egyéb történetek

Az első emlékeim erről a neves ételről még abból az időből származik, amikor a Könyves és Üllői út sarkán még eredeti helyén állt a futballnak épített szentély [igaz részben már leomlott lelátóval]. Ahol néha hetente változott Isten neve [persze nem az égiről beszélek, hanem kizárólag e-földiről], aki győzelemre vitte a Fradikát, ott, ahol hetente a Juvenalis által szállóigévé tett „Kenyeret és cirkuszt!”, a „Kalap”-nak becézett kövér, középkorú cukorkaárus és a Varga-Albert-Rákosi-Fenyvesi csatársor szolgáltatta.

    Ebben az időben a legtöbb háztartásban még otthon főztek, hetente többször volt népszerű menü télen-tavasszal a paprikáskrumpli[nem serpenyősburgonya!], nyáron-ősszel a lecsó. Mindkettő hamar elkészült, igencsak laktató volt, ráadásul a füstölt szalonnazsíron pirított vereshagyma szomszédságában szerves tartozéka volt a jó lecsókolbász, vagyis az említett fradikolbász, amit ebben az időben finomra darált húsból, szalonnából, fokhagymával, fűszerpaprikával, borssal enyhén füstölve készült. Ez a kolbász –a párizsi mellet – a Kádár vezette szocializmus gasztronómiai választékának egyik legfontosabb húskészítménye[bár vélhetőleg a fontos elvtársak nem ezt reggelizték], ebből is látszik, hogy már akkor is Európához tartoztunk[a kolbász az európai konyhaművészet egyik legrégibb találmánya], amikor egyéb vonatkozásokban kevésbé. A jó kolbász arról ismerszik meg, hogy a vagy darált, vagy apróra vágott, számtalan fűszerrel ízesíthető húst meg a szalonnát a sertés tisztított vékonybelébe töltik. A füstöléssel történő tartósítás meg tán egyidős az emberiséggel. Persze arról, hogy mi van benne, arról az akkori közvélekedés szerint „jobb nem tudni”, a néha található csontszilánkok miatt törött lábú lovat és vén szamarat is vélelmeztek az erről szóló suttogó híradók.

Jankovics Zoltán: Utak a ködben

Az eső nem is esett, inkább csak úgy volt. Benne a levegőben, benne az októberi estében, mint az ősznek valami sűrű, felszakadni nem akaró váladéka. Megülte az utat, a két oldalt elnyúló erdősávot és a mezőket is. A nyálkás permet az autó utasterébe ugyan nem hatolhatott be, de a hangulatra rátelepedett. A kocsi azzal a nyugodt, egyenletes, de mégis minden távolságot felemésztő sebességgel haladt, amire a közlekedésbiztonsági szakértők azt mondták volna: az útviszonyoknak megfelelő. A feketén csillogó aszfalton bizarr ecset módjára terült szét a ködlámpák fénye, a reflektorok csóvájában titokzatos alakzatokat rajzolt ki az apró szemű permet, ami pont annyira lehetett köd, mint amennyire pára, vagy szemerkélésében pillanatnyi szünetet tartó eső.

Pierre kimerült volt a maga mögött hagyott hosszú műszaktól. A tompán beszűrődő motorzaj és a gumik duruzsolása az aszfalton szinte altatóként hatott rá. A műszerfal halványan vöröslő fényei, melyek máskor a pokol derengését vagy az autó elejében dobogó fémszív artériáinak képét idézték fel benne, most leginkább a biztonságos anyaméh illúziójának burkát vonták köré. Rutinból vezetett. Hat éve járt már napi rendszerességgel ugyanezen az úton, ezen a szürke köldökzsinóron, ami az otthonát a munkahelyével összekötötte. Ismerte minden fáját, minden jelzését, minden kanyarulatát. Tudta, hogy melyik bokornál, háznál vagy egyéb tereptárgynál kell a lábát a gázról levennie, hogy egy-egy sebességkorlátozó táblához a megfelelő tempóban érkezzen meg, anélkül, hogy fékeznie kellene.

Csernák Árpád: A máglya

1956 nyarán, koraőszén egészen más légkör volt a városban, mint az előző években. Mintha egyszerre elege lett volna mindenkinek a hazudozásból, a rettegésből, a sunyi számítgatásokból. Mintha nagyon fáradtak, elgyötörtek, de épp ezért mindenre elszántak lettek volna az emberek. Apáink kidobálták az évek óta — kényszeresen és kényszeredetten — gyűjtögetett Szabad Népeket, Sztálin, Lenin, Rákosi könyveket és képeket. Ezeket mi, gyerekek összeszedtük, és rendszeresen, szertartásosan elégettük a Duna parton.

    Valamikor október elején éppen a Kalefon — így neveztük a Moszkva-teret — gyülekeztünk, hogy a megszerzett „zsákmánnyal” elinduljunk az újabb máglyarakáshoz, amikor különös eseményre lettem figyelmes. Az egyik ismerős rikkancsfiú egy bódé tetején hasalt — körülötte hatalmas tömeg — és onnan osztogatott egy számomra addig ismeretlen újságot.

    — Füles! Dobjál már ide is egyet! Majd holnap kifizetem! — kiáltottam oda a rikkancsnak, aki jó haver volt, és akit nagy fülei és a Micimackóbeli Fülesre emlékeztető hosszúkás, bús képe miatt becéztünk Fülesnek. Többszörösen összehajtogatott és odadobott egy újságot. Ez volt ráírva: Irodalmi Újság. Belelapoztam. Teljesen más hangnem, furcsa, lendületes címek: „Különös emberek”, „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?” Ebbe beleolvastam: „Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember...”

Czipott György: Raport

–     Levele jött... – az idős férfi nem titkolt figyelemmel körülnézett a kicsi helyiségben, történt-e valami változás, amit számon kérhetne az albérlőn. Az egylapos villanyfőző a vaskályha tetején, ennek használatában megegyeztek, egyéb, áramot fogyasztó készüléket megnyugodva nem látott. – Hivatalos ajánlott levél, de a postás volt szíves ideadni, csak szállásadóként alá kellett írnom. Ugye, nem csináltam valami kellemetlenséget ezzel?... – két ujjal, eltartva magától nyújtotta a fejléces levelet.

–     Köszönöm Vass úr, dehogy csinált, mehettem volna be a Postára érte – csak azt nem tudom, mikor. Mire én hazaérek, azoknál már rég nincs ügyfélfogadás, hát nagyon is örülök.

Hanem Vass úr, még mindig nem zavarja magukat az estébe nyúló gyakorlásom? Tudja, igyekszem halkan fújni, de a magasabb hangokat muszáj nagyobb levegővel megszólaltatnom…

–     Dehogy, ha nem vagyunk a konyhában, a ház többi helyiségében nem is halljuk, ha zenél. A feleségem meg örül is a muzsikának, csak azt mondja, nem mindig tudja, milyen dalt fúj. Én meg világ életemben szerettem a bluest, fiatalságomra emlékeztet, ezeket a mai izéket meg már annyit hallom a rádióban, megszoktam. De ha valami újabb villamos dolgot akar használni, szóljon, nem bánom én, csak kiszámoljuk, mennyi a fogyasztása. Mert ugye a lakbérbe az nem számít bele…

Hajdu Imre: Máraira gondolva…

Előző nap, még idehaza, nem gondoltam, hogy másnap beborul az ég. Ám az időjárás ismét értésemre adta, hogy csak azért sem igazodik az én gondolataimhoz és vágyaimhoz. Olyannyira nem, hogy nemcsak beborult másnapra, de el is kezdett esni, előbb csak szemerkélve, ám amikor a kassai dómhoz megérkeztünk, már sűrű cseppekben hullt az égi áldás.

Én pedig, mivel előző nap mást hittem és reméltem, nem vittem magammal e külföldi útra esernyőt, így attól a pillanattól kezdve mintegy másfél órán át a kassai dóm boltívei borítottak fölém ernyőt és nyújtottak védelmet.

Úgy is mondhatnám, hogy a kassai dóm rabja lettem. Persze nem abban az értelemben, mintha mondjuk a minap még Tiszaújvárosba tervezett börtön rabja lettem volna. Én ott, másfél órára úgy lettem annak a székesegyháznak a rabja, hogy ez az ember építette, isten dicséretére szánt monumentalitás, szó szerint és nem először rabul ejtett.

A Király-lépcső közelében beültem egy padba, a nagy boltíveket tartó oszlopok mellé, s hátrahajtott fejjel sokáig bámultam fel a magasba, abba a gótikus végtelenségbe. Eszembe jutott a legnagyobb kassai polgár, a legeurópaibb magyar, Márai Sándor, aki miután Kassát visszacsatolták Magyarországhoz, talán 40-be vagy 41-be hazautazott szülővárosába, úgyszintén másfél napra, mint mi most. Hogy miért ment haza spontánul és váratlanul? „…mert ott-hontalannak éreztem magam a világban” – adta meg az önmagának is feltett kérdésre az egyetlen lehetséges feleletet.

Baráth Zoltán: „Gazdik”

Nem hirtelen, nem egyik napról a másikra történt. Egy hosszas evolúciós folyamat vége volt. Legalábbis az elején még úgy hittük, mi emberek. De mire feleszméltünk volna, már a macskák szolgái lettünk.

   Egy éjjel nagyon furcsát álmodtam. A macskám beszélt hozzám és én minden szavát értettem. Parancsolgatott nekem:

„ - Adj enni! Most!” – és én felkeltem álmomban, odamentem a konyhaszekrényhez, elővettem egy alu-tasakot a többi közül, beletöltöttem a tálkájába. Ekkor újabb parancs érkezett:

„ - Cseréld ki az almomat! Nem látod, hogy tiszta szar, meg húgy?” – és én, mint egy engedelmes robot, kicseréltem. Amikor felébredtem, véres volt a párnám. Mint kiderült, az orrom vérzett. Kimentem a fürdőszobába, megmosakodtam. Majd a konyhába, hogy feltegyem a kávét. Szfinx ott ült és evett. A tálkájában frissen bontott eledel. Az alom tiszta. Akkor hát mégsem álom volt! Az orr-vérzés a mentális üzenet erejének volt köszönhető. Jött az újabb parancs:

„ – Zárd el azt a bűzös kávéfőzőt!”

   A parancs olyan erős volt, hogy ismét eleredt az orrom vére. Ám ekkor már ténylegesen ébren voltam és feltámadt bennem a lázadó énem. Nehogy már egy szaros macska parancsolgasson nekem! Én ember vagyok! Nagyobb, mint ő!

- Egy nagy lópikulát, kislányom! – Azzal újra meggyújtottam a gázt a kávéfőző alatt. Ekkor olyan fájdalom hasított az agyamba, amitől azt hittem, ott menten összerosálom magam.

„ – NEM HALLOTTAD? Azt mondtam, ZÁRD EL AZT A SZART!”

   Kétrét görnyedtem. Megvakultam egy pár másodperc erejéig. Az orromból már szabályos vér-folyam áradt. Elzártam hát a gázt. Az erős nyomás, amit addig éreztem, hirtelen megszűnt. Csak néztem őt hitetlenkedve. Kimeredt a szemem, mint neki szokott, mikor éppen a dolgát végezte. Nyávogni kezdett, én pedig hallgattam és értettem minden szavát.

Csernák Árpád: Petúr

Endrődi bátyját, aki Tapolcán töltötte sorkatonai szolgálatát, társai Petúrnak szólították, talán mert lázongó szenvedélye, megalkuvást nem tűrő igazságérzete a Bánk bán Petúrjára emlékeztette őket.
    A laktanyában nem lehetett rádiót hallgatni, az elküldött képeslapokra nem volt szabad ráírni a címet, a kiskatonák nem kaphattak csomagot. A vezérkar igyekezett titokban tartani, hogy Tapolcán harckocsizó zászlóalj állomásozik. Információ nem szivároghatott ki, de a külvilág felöl sem érkezhetett. Persze a diktatúra efféle primitív törvényeit könnyû volt kijátszani. A városban különbözõ megadott címekre küldték a csomagokat, a leveleket, Petúr barkácsolt detektoros rádióján hallgatta a híreket, a pokróc alá bújva, zseblámpa fényénél olvasott. Október 23-án ezt hallotta a tízórás hírekben: „Budapesti fiatalok ma délután a Parlament elé vonultak. Az esti órákban Nagy Imre elvtárs szólt a fiatalokhoz. Nagy Imre elvtárs jelenleg tárgyal az ifjúsági küldöttekkel és több képviselõvel.”
    Másnap Novák hadnagy összehívta a körlet kiskatonáit és hevenyészett beszédet tartott: „Zavargások vannak Pesten. Huligán banditák megtámadták a Rádió épületét, fegyvereket szereztek és a népi demokratikus rend megdöntésére törnek. Jelentéktelen zavargások ezek, de nekünk fel kell készülnünk szocialista hazánk megvédésére”  mondta, és marékszám töltényeket osztogatott. Máskor csak pontosan porciózva lehetett éles töltényekhez jutni, hadgyakorlat idején.
    Petúr, amikor csak tehette, hallgatta a rádiót. Meghallgatta Tildy Zoltán, Nagy Imre és Kádár János beszédét, a Petőfi kör vezetőségének és a Magyar Újságírók Szövetségének felhívását, a Magyar Rádió riportereinek jelentéseit, Háy Gyula üzenetét, aki így kezdte beszédét: „Fiatalok, barátaim! Ott voltam köztetek, veletek együtt vonultam fel Budapest utcáin kart-karba öltve. A nemzeti lobogó és a Kossuth-címer árnyékában mentünk a Petőfi-szobortól a Bem-szoborhoz, majd a Kossuth térre, de együtt harcolok veletek már évek óta az új fiatal művészetért, irodalomért, a becsületért, az ifjúságért, az igazságért, a népért. Ismerlek benneteket, tudom, hogy becsületes hazafiak vagytok, igaz minden leheletetek...” A különböző rádióállomások ellentmondásos híreiből azt szűrte le, hogy Pesten kitört a forradalom, és neki ott a helye a felkelők között. A lőgyakorlatokon ő volt az egyik legjobb, gondolta hasznát vehetik.

Hajdu Imre: Hazám

Sokféle hazát akartak már elhitetni vélem.
    S ma is permanensen, hordóra és emelvényre felálló szónokok győzködnek arról, mi a haza.
    De ha nem győzködnek is, látom, érzem a sokféle hazát. A hivatalost, az alkotmányost, a címerest és a zászlóst, a kardcsörtetőt, a kenetteljes, a melldöngetős, az alkoholfogyasztós, a szkeptikus hazát, miközben keresem, tapogatva akár a vak, az igazi hazát, az én hazámat, ami nem definíció, nem ilyen-olyan sávos lobogó, nem egyenruha, nem mítosz, hanem realitás, kötelesség, cselekvés, munka.
    Konkrétabban az az utca és az a ház, ahol születtem, arcok, amelyek szelídek, mert szerettek és én is szerettem őket. Az én hazám minden lépcső, ahol ültem már, egy-egy kapualj, ahol valakire vártam, s közben a harmadik emeletről az ablakon át a Szomorú vasárnap dallamát hozta a szél. Az én hazám Szepesi hangja, amikor azt kiabálja bele az éterbe: Dömötör lőjj, lőjj, lőjj, lőjj… gól… goooól! És persze Latinovits hangja is, amint éppen József Attilát szaval.
    Ezt a hazát kerestem. Keresem amióta csak élek, egyre makacsabbul, egyre magányosabban. Már tudom, csak egyedül találhatom meg.
    Haza csak egy van. Az, ami bennünk van.

Jankovics Zoltán: Angie mennybe megy

Jonathan bácsikám, amíg élt, fikarcnyit sem törődött velem. Annyira nem, hogy biztos lehettem benne: már rég nem is emlékszik távoli, magyarországi rokonára. Ám a jelek szerint tévedtem. A bácsi ugyanis, amikor váratlanul jobblétre szenderült, kisebbfajta vagyont hagyott rám örökül, mindössze egyetlen rövidke kikötéssel: Használjam okosan!

Jómagam már akkoriban is több értelmét láttam az élmények gyűjtögetésének, mint a pénz halmozásának, így aztán egy percig sem lehetett kétséges, hogy világ körüli hajóútra indulok, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Nem bajlódtam vele, hogy felmondjak a munkahelyemen. Poggyásszal sem bíbelődtem sokat, gondolván, hogy majd megveszem út közben, amire éppen szükségem mutatkozik. Egy hét sem telt bele, és Southamptonban voltam, ahol mindössze három napot kellett várnom a Reputance nevű óceánjáró indulására. A menetrenddel legalább akkora szerencsém volt, mint a hirtelen jött gazdagságommal...

Aki ismer, az tudja, hogy nem csak az utazásnak vagyok bolondja, de a szebbik nemnek is, és már jó előre örvendeztem afelett, hogy az előttem álló négy hónapban mindkét szenvedélyemnek egyszerre hódolhatok.

Csernák Árpád: Kártyavárak

Megpróbáltam. Én megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. Tizenhat évig folyamatosan iskolába jártam, családban élek, fiaim vannak, unokám. De a kezdeteknél túl nagy volt a vérveszteség. Nem számíthattam senkire. Családban éltem akkor is, mint gyerek, de micsoda különbség! Mennyi álság, mennyi hazugság! Csak a gyanakvás, a hálára és alázatra nevelés, álszenteskedés, feszültség, félelmek, irigység... elorozni tőlem, ami csak az enyém... ezt nehéz feldolgozni... ehhez valóban bölcsnek kellene lenni...
    Gondolj a mackóra! „Deus est anima brutorum.” Így van ez? „Isten az állatok lelke.” A lényeg ez! Kerouacnal kétbalkezes mackó, Milnénél Winnie the Pooh, Karinthy fordításában: Micimackó, és Kerouacnál Bartos Tibor fordításában: „...nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó?” Hát nem gyönyörű!? Karinthy közbenjárásával így fog kezet az ókor Kerouackal... az évezredeken át... idő nincs!

Hajdu Imre: Árvalét

Gépiesek a mozdulataid. Évről-évre ugyanúgy ismétlődnek. A kóróvá száradt virágokat egymás után húzod ki a kemény talajból, viszed a közeli szemétgyűjtőhöz. Majd felgereblyézed a kiszaggatott gyökerektől felszakadt földet, s fenyőgallyakkal takarod be. Közéjük pedig apró fehér krizantém fejeket tűzöl. Még az alkonyban is úgy fehérlenek, mint égen a csillagok.
    Évről-évre ilyentájt ünneplőbe öltözteted az emlékezést.
    S mikor végzel mindennel, tekinteted az ég felé fordítod, oda, ahol hidegen szikráznak az igazi csillagok. Mert őket keresed ott a csillagok között, őket, kik talán ma már angyalok odaát. Egyes-egyedül ebben reménykedsz csak, ebben hiszel csupán, hited, reményed vékony fonál.
    Állsz némán és görnyedten, az este bársony palástjával pedig betakar. Nehéz, rideg palást az övé, remegsz is alatta, s tested-lelked elgémberedik.

Baráth Zoltán: „Megújulás”

/Philip K. Dick emlékének ajánlva/

A Professzor pont úgy nézett ki, ahogy a férfi elképzelte. Középtermetű, átlagos testalkatú, ősz haj, kecskeszakáll és aranykeretes, körlencsés szemüveg. A férfi számára ismerősnek tűnt valahonnan. Kutatott egy kicsit a beépített adattárban és elé is ugrott egy kb. háromszáz éve élt pszichológus, Dr. Sigmund Freud arcképe és a hozzátartozó fülszöveg. Ez a folyamat a másodperc tört része alatt ment végbe az elméjében. Nem szakavatott személy észre sem vette volna azt a parányi lefagyást, amit a keresés okozott.
- Jó napot! Fáradjon be!  - mondta a professzor. – Ön az öt órára előjegyzett kliens, ugye? Szabad a nevét?
- Igen. Persze! Zlotan Brahat, azonosító szám: ZB-365.
- Üljön le, vagy feküdjön le, ahogy önnek kényelmesebb!
   ZB-365 az ülést választotta.
- Hallgatom! Mi a probléma, amely idehozta? Feltételezem, valamely paradoxon-csomó, mely összeütközésbe került a beültetett programmal!
- Nos, valóban! – válaszolta a férfi, miközben a látóidegi kamerával lepásztázta a szobát. Maga az épület, melyben a Professzor rendelője volt, egy átlag, high-tech fúziós, kívülről egy megdöntött paralelogrammára hasonlító épület-együttes egyik szárnya volt. Ám a Professzor szobája anakronisztikusan régi stílusú bútorokkal volt berendezve és a szoba így a Professzor kinézetéhez hasonló, Dr. Freud-korabeli hangulatot tükrözte. Kandalló, könyvespolcok, fektetett dívány, állólámpa és egy terebélyes tölgyfa-íróasztal. Maga a Professzor fehér köpenyben ült a dívány mellé helyezett fotelben, mely köpeny felső zsebéből egy toll-szár kandikált ki.

Csernák Árpád: A VADŐR

Esténként ott ültünk a kórház májszínű csempével kirakott klór- és jódszagú folyosójának sötét végében, két csővázas, szakadt fekete műbőrhuzatú karosszékben, meg a kórtermekből kihozott kis fehérre mázolt vasszékeken: az idős, sváb parasztasszony, az öreg zsidó úriasszony, a frissen műtött nyugdíjas kárpitos, én és ő. M.G. a vadőr. Vérsüllyedéssel került be, aztán a vizsgálatok során kiderült, hogy három ciszta van a bal veséjében, és valószínűleg ki kell venni. Örökké izzadt, néha nyelési problémái voltak. Ilyenkor fuldokló köhögő-roham jött rá. Naponta négy-öt liter szénsavas üdítő italt megivott. Gyakran mondogatta: „Hej, de szerettem kint lenni!” Úgy járt, úgy is nézett, kissé összehúzott szemekkel, merev nyakkal, csontos arcát előretartva, mint aki örökké lesen van. Néhány évvel ezelőtt eltörött a lába, a csontokat rosszul illesztették össze, ezért az egyik lába kissé merevebb, a térde nem hajlik rendesen. Ezzel a lábával minden lépésnél kis kaszáló mozdulatot tesz.
    „A téeszt 1970-ben egyesítették. Na most, hogy az egyesített téesz Gy.-be került, ezáltal engemet megismertek kint a vadászok, és mivel jártam az erdőt, meg ugye este is a területet, így hívtak el ők engem vadőrnek...” Sokat beszélt, és mindig erről, hogy hogyan lett vadőr harmincnyolc éves korában, és hogy ettől fogva mennyire megváltozott az élete. Félt a műtéttől. Állandóan izzadt, sokszor kiszáradt a torka, de ha a vaddisznókról, a lesről, a szarvasokról, a hajtásról beszélt: derűsebb lett és nyugodtabb, elfeledkezett a betegségéről.
    Egyik este, amikor ott üldögéltünk a homályos folyosó végén berendezett „klubban”, mesélni kezdett. Közben behoztak egy gyomorvérzéses asszonyt, s miközben M.G. az életéről beszélt, ez az asszony egyfolytában jajgatott.

Jankovics Zoltán: A visszajáró kocsmáros esete

AZ ÉJSZAKA levegője friss volt ugyan, de mégis balzsamos. A folyó felől iszapszagot hozott a szél, és vele az ártéri erdő jól ismert neszei is megérkeztek. Lidérc, a vén kuvasz a tornác előtt hevert, és mancsain nyugtatva bozontos fejét régi időkről álmodott. Nagy marakodásokról a falu kötekedő kutyáival, kalandos tolvajkergetésekről és véres küzdelmekről, amiket nem is ő, hanem nagyapái és dédapái vívtak valahol a havasi esztenákon farkasok és medvék ellen, szöges nyakörvben, falkába verődve, életre-halálra. Távoli harcok voltak ezek, ám mégis oly tisztán és képszerűen éltek minden porcikájában és zsigerében, mintha csak vele estek volna meg, és még a dúvadak szagát is érezni vélte. Ínye meg-megrándult, orrlikai kitágultak, néha fel is nyögött vagy mordult, ha az álombéli események éppen úgy kívánták.
Régi veterán volt, tisztességben és becsületben megvénült, valaha félelmetes őrkutya. Izmai mostanra megpetyhüdtek, ízületei egyre gyakrabban hagyták cserben, néha meg is kínozták, és az érzékszervei sem működtek már úgy, mint egykoron, de épeszű ember ma sem merte lábát az ő területére betenni, és még a keménynek mondott kutyák is csak a kerítés túloldaláról, tisztes távolból ugatták meg. Lidérc úgy hevert a bejárat közelében, mint a hűség, a bátorság és a megvesztegethetetlenség csontszínű márványból megmintázott szobra. Ösztönei szerint helyezkedett el. Aki a házba kívánkozott, az csak a testén keresztül juthatott oda. Feje az udvar és a kert felé fordult, pillanatnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy pórul jár mindenki, aki rosszban sántikál.