Erdődi Juhász Ágnes: Krumplicukor

    – A férfiak szája olyan, mint a pöcegödör – mondta anyám, aztán a csorba fogú fésűvel szétválasztotta a hajamat. – Trágár is, büdös is, minden szart elnyel, nem csoda, hogy visszaböfög a mocsok.

    A szeme elrévedt, miközben beszélt, a keményített csipkefüggönyön keresztül most is az utcát figyelte. Csontos ujjaival erősen markolta a hajamat, és miközben egymással keresztezte a tincseket, Janót nézte az utca túlfelén, ahogy irhakabátját hanyagul a vállára vetve támasztja a kerítés betonoszlopát. Emlékszem, Janó mindig hosszan szívta a pipáját és lassan eregette a füstöt; nem úgy, mint apám, aki mohón és gyorsan jutott a dohány végére, és szinte még el sem nyomta, már gyújtotta is a következőt. Janó élvezettel dohányzott, a füstpamacsai kerekded, formás kis labdacsok voltak, apám meg, mint a sárkány, nyomta ki egyszerre az orrán és a száján is a füstöt.

    Janó még akkor is ott állt a kapu előtt, amikor a friss, ropogós hóban az iskolába indultam. Tudtam, a kenyereskocsit várja, jeges az út, talán azért késik, a kezében ott a csíkos vászonszatyor. Felemelte göcsörtös kézfejét, intett is felém, egyenesre vágott bajsza alatt talán még mosolygott is; nem tudom, igazából nem is figyeltem, később mégis mindig így emlékeztem rá, még az apró gödröcskéket is látni véltem a szája szegletében.

szozattovabbacikkhez

Pelesz Alexandra: Az asztal

Van, hogy csak tévelygünk egy életen át. Van, hogy nem találjuk a helyünket. Van, hogy hosszú, monoton éveket élünk végig abban a tudatban: a világunk tökéletes. Csak ringatózunk, mint egy meleg, felhőtlen napon az óceán. Néha egy erősebb széllökés felkavar, hullámokat korbácsol, de aztán kisimulunk újra. Legalábbis azt hisszük. De valahol legbelül, talán a sejtmagokban, talán a lelkünk fonákján megbújik az a vibrálás, az az igazi élet, amire annyira vágyunk… aztán egy napon bekövetkezik egy véletlenszerű találkozás, egy lényegtelennek tűnő üzenetváltás, és a vibrálás a fonákról a felszínre kerül. Mi pedig elkezdünk élni.

    Ludvig elhelyezkedik a fapados légitársaság kényelmetlen ülésében, pont a szárny felett. Mindig ide foglalja a helyét, mert így olyan, mintha a szárnyak belőle nőnének ki, és így ő maga repülne. Nem a gép, nem az a gigantikus vasdarab, hanem ő maga, az ember. Ölébe veszi a laptopját, és még mielőtt a gép a levegőbe emelkedne, írni kezd. Bőven van ideje, Amszterdamból Bariba repülni enyhén szólva is hosszadalmas. Egy újabb olyan novellán dolgozik, ami ezt a hihetetlen erejű és mélységű szerelmet dolgozza fel, amit már több mint tíz éve érez egy nő iránt.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Törésvonalak

Úgy gondolta éjszaka két óra felé lehet. Nem volt órája, de tíz éve élt az utcán tökéletes időérzékkel rendelkezett. Szerette a karácsonyt. Ilyenkor az emberek hirtelen adakozóbbak lettek. Egész nap járta a várost. Tolta a rozzant babakocsit, ami ma különleges dolgokkal volt tele. Az egyik házból kijött egy lány szatyorral és már lendült a keze, hogy bedobja a kukába, mikor meglátta őt. Megállt a mozdulat és tétován elindult felé.

    - Jó napot néni! – mosolygott, kérdezhetek valamit?

    - Persze, kérdezzen csak – nézett rá kissé gyanakodva. A fiatalok időnként kegyetlenek voltak. Néha körbeállták és gúnyosan röhögve megkérdezték –Nyanya, melyik butikban vette a Gucci cuccait? Szopik-e még a kisbaba?- néztek a kocsiba, amiben takarók, pulóverek, a túléléshez fontos dolgai voltak. Ő ilyenkor szó nélkül kikerülte őket, de még sokáig hallotta, ahogy visítva nevetnek rajta.

    - Tetszik tudni most sütöttem életemben először bejglit, de nem igazán lett jó. Nem sértem meg, ha megkérdezem elfogadná-e? – kérdezte a lány és várakozóan nézett rá. Ő egy pillanatig hitetlenkedve nézte. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét, érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében. Réges-régen egy előző életében történt utoljára, hogy valaki emberszámba vette és tisztelettel szólt hozzá. Pár éve már bezárta a lelkét és kizárta az érzéseket, de most ez a pár emberi szó..

    - Igen, kedvesem, köszönöm szépen, áldja meg az isten! - nyúlt a felkínált szatyorért.

    - Szívesen! – simította meg a lány a karját és elindult a ház felé, ő pedig a hajléktalan szálló felé vette útját. Minden nap bement ebben az időben. Ilyenkor ott volt egy ismerőse, aki vigyázott a holmijára, amíg ő megfürdött. Beszélgetett még pár szót az asszonnyal, aztán folytatta útját.

szozattovabbacikkhez

Erdődi Juhász Ágnes: Orvosolható

    A ritmusos nyikorgás most cseppet sem zavarja őket, apám kéjesen dörmögi anyám fülébe, hogy na, most aztán prímák az izmaid, Mari, nincs is ennél jobb, csak a jéghideg fröccs, meg a pörkölt nokedlivel.

    A tampont véletlenül rántom ki a táskából, miközben a pénztárcámat keresem, pattan egyet a kávézó padlóján, aztán eltűnik a kopott bársonykanapé alatt. Anyám végignézi, ahogy féltérdre ereszkedek, és kotorászni kezdek a porban, hátam meggörbül tekintetének súlya alatt. Végre megtalálom, kihúzok egy marék piszkot is vele, aztán a tenyeremmel ügyetlenül söprögetem vissza, az ujjaim közé pókháló tapad.

    Visszaülök a kanapéra, bal térdem alá sápadt félholdat rajzol a kosz. Anyám szól, hogy poroljam le, mintha magamtól nem jutna eszembe. Látom, ahogy vizslatja a tampont a markomban, önkéntelenül feljebb tolja a szemüveget is az orrnyergén, olajbarna szemét a lencse felnagyítja, pupillái kitágulnak, pillantásába beledermed a kezem.

    – Olyan nagy kell? – hangja érces, már-már okoskodó, hogy csipkelődik-e, vagy inkább számonkér, nem tudom.

    Szabadkozni kezdek, hogy ezt csak az erős napokra veszem, de belém fojtja a szót. Az intim tornáról beszél, ő is csinálja, apám szerint sokkal jobb lett, most már olyan, mintha nem is szült volna gyereket. Nem akarom tudni, mit csinálnak az ágyban, a magasra dúcolt párnák között, mégis elképzelem. Még mindig a régi házunk jut eszembe, ha rájuk gondolok, magaságyással, meg palántákkal, pedig már öt éve a panelban laknak. A kanapé közel van az ablakhoz, a szoba bal oldalán, mellettük kifakult falvédő, a fejüknél szögre vert piéta.

szozattovabbacikkhez

Karkó Ádám: A gát

„A Duna csak folyt.”
[József Attila: A Dunánál]

In memoriam H. A.

Kovács András látta, hogy a víz magas.
Az eső lógatta lábát. A gáton még éppen át lehetett menni, Kovács András nem törődött azzal, hogy negyven centivel magasabban áll a víz, mint azt megszokhatta. Valahogy mindenki azt gondolta, hogy helyiként tudhatta volna.
Mégsem tudta, meg sem fordult a fejében. Kovács András csak átkelt a gáton, ott, ahol a Duna összeér. Bement a szigetre, amit pár hónappal korábban természetvédelmi területté nyilvánítottak. Bizonyára gombaszedő útra indult, de ebben senki sem volt biztos. Tette a lábait, ahogy bírta. Hatvan felett is jó kondícióban tartotta magát, talán ezért gondolta, hogy nyugodt szívvel átkelhet esős időben a Dunán.
A tátiak az eset után morogni kezdtek: miért ment oda, miért nem gondolkodott, megérdemelte, az ő baja. Délután két óra tájékán az eső megkezdte hódító körútját. Ez egyébként is várható volt, a vízszint gyors növekedése folytatódott.
Fürgén haladt, alig-alig állt meg. Szeretett itt sétálni, nem ez volt az első alkalom, hogy megjárta a szigetet oda-vissza, pedig a két gát közötti távolság mintegy nyolc-kilenc kilométerre rúg. De be kellett látnia, nincs értelme, hogy végigsétáljon a szigeten; elérkezett az ítélet napja.
A fák visszafogták az erős esőt, pedig dézsából jött az, erről később mindenki hasonlóképp nyilatkozott.
Néhány horgász rendületlenül tartotta pozícióját, őket egyébként sem rendíti meg holmi eső, némi zivatar, van csónakjuk is, hiába nő a vízszint. Ellenben Kovács András megérezhette, hogy baj lesz abból, ha ott marad a szigeten. Fél három tájékán elindult visszafelé. A gát eltűnt. Egyik oldalt a kitartó horgászok, másik oldalt Kovács András.

szozattovabbacikkhez

Nagy Ilona: A 3. közhely

„Minden régi bölcselet égető kérdése volt: Mi van az ember hatalmában? S egyhangúan felelték mind: Csak a lelke.” (Márai Sándor)

Elmerészkedtünk néha – két kicsi ember - egészen nagy szavakig. A tenyered nézted, nevettél, és azt mondtad, nem, vagy nem is tudod, hiszel-e a sorsban. Talán vállat vontam, vagy mit tudom én. De ha meggondolom, hiszel. Mint istenszobrot, megfaragod az életed. Nézed, itt kell tartanod. És elhiszed: itt kell lenned. (…)

    A lehetőségek végtelen variációja veszett el. Az, amit az a kiskölyök még tudott, aki először aludt a csillagok alatt. A gyönyörű és végtelen iránytalanság veszett oda. Az időtlenség és a bármi lehet gyönyörűsége.

    Azt képzelem, csillag vagyok. Lenézek rád, és azt mondom, ezt az arcot már láttam. Szerettem az elejétől fogva. Mindegy, mennyit gyűrt rajta az emberi idő. Mindegy, amíg tud még ugyanúgy nézni. Meg-meglóduló szívvel és képzelettel. Kedves nekem kedves! Nem áradsz, nem lebegsz, nem működsz. Nem, amíg azt hiszed, számít bármi is, ami megfogható, amíg elhiszed, hogy ami megfogható, az a megfoghatóságából adódóan van, létezik. Nem áradsz, nem lebegsz, nem működsz. Tudod, gomolyoghatnál. Visszaléphetnél éveket. Évtizedeket. Vagy csak előre egyetlen igazi napot. Cikázhatnál. Ugorhatnál az ismeretlenbe. Mérlegre állsz és csalódottan lépsz el a tükörtől fürdő után. Pedig születésedtől visszavonhatatlanul gyönyörű vagy. Végtelen. Lehetőség. Talán csillag. Ezek is nagy szavak. Gomolygok velük. Súlyos álmaim vannak. Ezekben néha hiszek is. Máskor csak megkeresem a hithez szükséges szavakat. Ezek mind nagyok.

Csernák Árpád: Hosszú nyári napok

vákuum-idõ

 

álmomban etetem a vágy nagytestû kutyáit álmaimban etetem a vágy nagytestû kutyáit álmomban megetetem a vágy nagytestû kutyáit álmomban etetem a vágy nagytestû éhes kutyáit kutya hûség macska vágy álomszimbólumok macskáit (3) vadmacskáit (4) tigriseit (4) párducait (4) szótagszám a budai lakás Ispánkiék rozzant viskója helyett uszoda és a lakás ahol anyám tíz éve ül az omladozó rekamién és várja a halált és ahova én nem tudok bejutni mert a bátyám egy idegen kutyát telepített oda a kaposvári lakás amikor ideköltöztünk még egy kétemeletes polgárház állt velünk szemben lebontották megmaradtak a mögötte megbúvó viskók egy félház elõtte hevenyészett kutyaólak sárguló gaz most június van kánikula a viskóban lakik a cigányvajda a félházban a rabszolgája õt küldi lopni amikor kijött a börtönbõl a cigányvajda felfogadta lakás fejében azóta neki dolgozik egyszer átjött mihozzánk volt egy kis rakás megmaradt tégla az udvaron megkérdezte nem adnánk-e oda azt a kis téglát kutyaházat szeretnének építeni mondtam vigye csak aztán lássuk is azt a kutyaházat másnap ki volt téve egy kézzel írott tábla a viskó elé TÉGLA ELADÓ be vagyok kerítve balról a cigányok és a láncra fûzött kutyák jobbról a süket cipész üvöltõ televíziója hiába Chopin hiába az altató elmentem otthonról a kutyámmal legszívesebben elrohantam volna végérvényesen kirohantam volna (ebbõl) a világból a kutya akadályozott meg ebben

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Zsákutca

A kertvárosban, takaros házikóban, egy madárcsontú, pici, mosolygós, hetvenéves tanárnéni lakik. Imádják a gyerekek. Még most is tanít otthon, korrepetál okos, de lusta gyerekeket. Irodalomtanár volt.

    A fia minden héten eljön hozzá és hoz egy darab krémest. Mindig azt. Édesanyja büszkén meséli a boltban, Janika milyen jó fiú. Janika megvárja, amíg Kati néni megeszi a krémest és már ott sincs. Kötelező gyakorlat letudva. Lehet kipipálni az előjegyzési naptárban.

    Kati néni a virágokat öntözi. Már majdnem a kertkapunál jár, amikor megszédül és elesik. Egy pillanatig semmit sem érez, aztán a karjában és a mellkasában jelentkező iszonyatos fájdalomtól majdnem elájul. Moccanni sem bír. A szomszéd talál rá, aki mentőt hív. Kati nénit elviszik.

    Néhány nap múlva hazakerül. Szegycsont- és ablakos bordatörést szenvedett. Janika rohan.

    – Jaj, anya, pont most nem vigyáztál? Tudod, hogy szülinapom lesz! Jönnek a barátaim, megígértem nekik a mákos rétest, az almás lepényt. Most aztán nem tudsz sütni!

    Kati néninek kontrollra kellett menni. Felhívja Janikát.

    – Kérj betegszállítót, nem érek rá – mondja –, tudod, hogy ezer dolgom van!

    – Tudom, kisfiam.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: VADREZERVÁTUM

Még zöld a búza. Távolról haragoszöld, de itt a búzatábla közepén ülve nem tudok ennél barátságosabb, áldozatkészebb zöldet elképzelni. A szára ezüstös-zöld és egyenes, mint az ifjú hős gerince. A duzzadó, apró búzaszemek fölött már sárgul a zöld. A levelek megadóan hajladoznak, száradnak; átengedik az életerőt a fejnek, a kalásznak. A kalász ezt büszkén viseli: ő a lényeg, minden őérte van. Egyenesen tör az ég felé, érése biztos tudatában.
Itt a búzaszálak milliárdjai között ülve én is búzának érzem magam. Étertestem ősrégi időkre emlékezik. Búzatestvéreim körülvesznek; elzárják előlem a külvilágot. A realitás vonalai széttöredeznek; semmivé válnak az évek során önmagamra kényszerített, megszarusodott hazugságok; lepattognak azok a márványszögletek, melyeket mások jelenléte kényszerít rám; az érzéketlenség páncélja leolvad, feloldódik a határtalanságban.
A szél itt berzenkedik közöttünk. Mennyi remény, derű, és mégis mennyi megadás van ebben a sustorgásban. Itt vagyunk, együtt vagyunk, élünk, érünk, összedugjuk a fejünket, összedörzsöljük szárainkat; szépek vagyunk, fiatalok és egészségesek, és mire megérünk arra: kenyér leszünk az Úrnak asztalán. Mire megérünk: megértjük a titkot, lehajtjuk fejünket és kenyér leszünk az Úrnak asztalán.

szozattovabbacikkhez

Hajdu Imre: Miskolc

Álmodom.
Emlékezetes éjszaka ez a mostani, mert az álmom ezúttal nem zagyva kuszaság, hanem csodaszép történet.
Álmomban visszatérek oda, ahol életem több mint 60 esztendeje lepergett. Álmomban újra Miskolcon járok.
Úgy bizony! Újra hallom a Kubik morajló zaját, a 15-18 ezer szurkoló egyszerre feltörő, együttes erővel kikiáltott örömét vagy elkeseredettségét. Vélem látni a piros salakon Puskás, Bozsik labdabűvölését, s persze a kedvencem, Kocsis Sanyi felhőfejeseit, majd már a zöld gyepen, néhány évvel később Albert Flóri, Tichy Lajos és Bundzsák Dezső ámulatba ejtő játékát.
S persze a mieinket, a mindenkinél jobban csodált és imádott labdarúgókat, Buna Jancsit, Zoller Csicsát, Nyíri Zolit. Mert nekem, nekünk akkor élt martintelepi srácoknak, ők voltak a példaképeink.
Lám, lent a Gödörben, Károlyi Joci bá’ kocsmájában ezúttal is vígad a nép! Nem csoda, percekkel korábban vertük 3:0-ra első NB-I-es meccsünkön a kiváló játékerőt képviselő Szombathelyi Haladást, s azon a héten a Népsportban a tabella első helyén ott díszeleg ez a mozaikszó: MVSC. Mi, akik ott nőttünk fel a Kubik közvetlen közelében, mi tudtuk igazán – hiszen lelkünkbe égett! – mit is takar ez a négy betű.

szozattovabbacikkhez

Radnai István: Mielőtt leszáll a köd

A Nap útja nem képes félúton kisiklani. Nem is olyan öreg a Nap, de mégis félelmetesen halad. A kor, mint jobbszélső rohan az alapvonal felé. Rossz vicc az életkor. De nem a lap életkora. Nincs pályához kötve, nem kell várni a váltóállításra.

    Szerintem a gyorsvonat is csak fékez és átcsattog az állomásokon. Nincs olyan utas, nincs olyan olvasó, aki megkérdezné, hány éves a masiniszta.

    Lám, hová jut az ember, ha Nap látszólagos útja az égen megtéveszti. Szerintem, vidáman fiatalosan halad és mellette, mint az Est-hajnalcsillag kíséri az internetes változat. Villódzik egy kicsit és mögötte felbukkan a másodlagos tartalom. Már megint elnéztem, vagy csak a nyelven botlott. Melyik is az elsődleges, a célzott tartalom? Nem kell papír, se nyomda, a posta sem kéri a sápot. Vannak lapok, amelyek nagy ravaszul csak pénzért mutatják meg arcukat világhálón. Ahányszor a Nap felkel és útjára indul, felébrednek a versek, esszék, novellák, megemlékezések. Felcsillannak, mint a szemközti ház ablakain a sugarak. A háziasszonyok szellőztetnek, nyitogatják az ablakszárnyakat és beengedik az irodalmat, reggeli friss levegővel.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Csendélet

...nem kelek korán... éjszaka sokáig fent vagyok, reggel sokáig alszom... vagy legalábbis szeretnék aludni... mindegy... de dél elõtt nemigen indulunk el... jó lesz így, gondoljuk, a dél elõtti és a dél utáni két órában nem ajánlatos napon lenni... nem is vagyunk, mert mire kiérünk a tóhoz, délután két óra körül jár... lassan levetkõzünk, leterítjük a plédet, egy kis krém... hanyatt dõlünk, nyögdécselünk, sóhajtozunk, kéjesen mondogatjuk: de jó, jaj de jó... a nap, az enyhe szél, a meztelenség... jó, valóban nagyon jó... de sokáig nem lehet bírni... felülünk, felállunk... nézzük meg a vizet!... megnézzük, bele is megyünk... bokáig, ágyékig, derékig... hideg... hideg, de tiszta... még tiszta, még hideg... jó, nagyon jó... bokáig, ágyékig, derékig... nem jobban és nem sokáig... esetleg néhány tempó... siklás a hideg vízben... koranyár, elõszezon, idényelõ... kimegyünk a mólóra... a mólóra terített gumiszõnyeg forró, éget, azon nem lehet feküdni, mezitláb még járni sem... egészen a korlát közelében állunk, a deszkákon... mások is jönnek, lépegetnek a lépcsõkön, ringó keblek, formás combok... belemennek a vízbe, bokáig, ágyékig, derékig... enyhe sikkantások, esetleg néhány tempó... csobog a víz... még emlékezünk: hideg, tiszta... hamar kijönnek... félrebillent fejek, álmatag szemek... kicsit ránk néznek, csak kicsit... nyárelõ... fehérek vagyunk és szemérmesek, kicsit mi is rájuk nézünk, csak kicsit... fehérek és szemérmesek, de jó, hogy a testünk minden porcikáját körbefogja a levegõ, a fény... jó, hogy itt nemigen beszél senki, nem szól senki a másikhoz... három óra... ideje ebédelni... otthonról hozott vajas kenyeret, zöldpaprikát... papírszalvétákat terítünk a megfeketedett deszkaasztalra, arra tesszük az elemózsiát, törülközõket terítünk a padokra, arra ülünk, itt eszünk... lombárnyékban, vajas kenyeret, zöldpaprikát... nézzük a zöld lombokat, a virító rózsákat...

szozattovabbacikkhez

Pelesz Alexandra: Lehel

    Márta

    .

    A két középkorú nő némán kortyolgatja a forró kapucsínót. Az egyikük ötven körüli, vörös hajú, csinosan öltözött. A másik fiatalabbnak tűnik, fekete haja egyszerű lófarokban összefogva pihen a hátán, látszik, hogy nem igazán érdekli a divat. Már vagy tíz perce ücsörögnek a sétálóutca kávézójának teraszán, de még nem szóltak egymáshoz. Hosszú volt a munkanap, rengeteg az ügyfél és a papírmunka, elfáradt bennük a gondolat is. Néhány madár vidáman trillázva köszönti a tavaszi alkonyt, az autók halk, monoton morajlása beszűrődik a főút felől.

    – Márti – töri meg a kettejük közt békésen feszülő csendet a vörös hajú. – És mondd csak, azóta minden rendben van köztetek?

    A fekete hajú arcán megdermed a pillanat, de aztán sóhajt egyet, alig láthatóan megrázza a fejét – nem úgy, mint a kutyák teszik, amikor a rájuk ülepedett port és piszkot le akarják rázni magukról –, és mosolyogva szólal meg.

    – Persze – leteszi a bögréjét, tekintetét a vöröshajúra emeli, és folytatja. – Ennek az egésznek már három éve. Nem is tudom, hogy jutott eszedbe.

    – Ne haragudj! – fészkelődik a vörös a székén. – Tudod, egy hasonló tavaszi este volt akkor is, amikor sírva mesélted, mi történt. Talán a hangok, az illatok hozták felszínre bennem az emléket. Minden szavadra emlékszem, minden mondatod örökre befészkelte magát az agyamba.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: INGA

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany guillotinok...
(Tóth Árpád: Az órainga)

 

Ez idő szerint két város között ingázom. Kétlaki életet élek. Kétlaki, négylaki, hatlaki életet. A bátyám azt mondta: „Sűrűn élsz." Vajon mit érthetett ezen? Olyan „sokan vagyok", hogy az már sűrű? Vagy túl gyakran meghalok, és túl gyorsan újraszületek? Vagy tömény az életem, mint a tisztaszesz?
Otthon, az előszobában van egy öreg, doboz nélküli ingaóránk zománcos számlappal, formás mutatókkal. Éjszakánként sokáig hallgatom, ha otthon vagyok. Ide-oda leng kerek réztányérja, kíméletlen közönnyel számlálva a másodperceket. Kíméletlen közönnyel, de nyíltan; nem sunyi módon eltitkolva, mint a mutató nélküli kvarcórák, hogy aztán a legváratlanabb időpontokban, a legkülönbözőbb helyszíneken rád ripakodjanak alamuszi pittyegésükkel: megint eltelt egy óra; és kajánul ismételgessék, hogy összerezzenj a rémhírre: megint lekéstél valamiről!
Nekem nincs kvarcórám, de nem tudom kikerülni orvtámadásaikat, mert másoknak van. S bár siettetni nem hagyom magam, mindig összerezzenek, amikor belém döfik hegyes, tűvékony hangjukat. Mint most is.
Pedig itt béke és csend volt bennem.
A Fiaker Étteremben ülök Pécsett, a Felső malom utcában, ahol olyan házak vannak, amiket még Piacsek bácsi tervezett.

szozattovabbacikkhez

Botz Domonkos: Vadászat

Már november vége felé járt az idő. A kopaszodó fákkal, itt-ott még tarkálló bozótosokkal teli néma hegyoldalra rátelepedett a köd, melyből lassan kezdett kirajzolódni egy nehézkesen haladó, robosztus testalkatú ember körvonala, és ahogy közeledett a szerpentin felé, úgy lett egyre élesebb és élesebb. Mielőtt elérte volna a keskeny hegyi utat, az egyik bozótos mellett leguggolt, környezetét pásztázta és újra megindult, de már a közeli földút felé. Betette az ott parkoló kisteherautó utaskabinjába a távcsöves puskáját és visszafordult a bozótos felé, ahonnan percekkel később egy sebtében kibelezett, fiatal szarvassal tért vissza. Hosszú időbe telt, mire a platóra feltuszkolta az állat tetemét. Egy pillanatra még belenézett a szarvas nyitva lévő, lassan opálosba forduló szemébe, majd egy sátorlaphoz hasonlatos alkalmatossággal gondosan betakarta, aztán beszállt a kocsiba és óvatos kormánymozdulatokkal kifarolt az országútra. Egy darabig még hangosan kopogtak a kerékről leváló, az alvázra felverődő sárdarabkák, aztán már csak a motor halk zúgása töltötte be az utasteret.

     Nem akarta magára felhívni a figyelmet, az útburkolat is nedves volt, így aztán a megengedett sebességgel haladt lefelé a kátyúkkal teli, kanyargós szerpentinen, gyomrában a rapsicolással együtt járó szokásos görccsel, mert mindig tartott tőle, hogy egy közúti ellenőrzésen megbukik, és az ilyenkor szokásos tortúrákon túl, még pénze sem lenne a bírságot kifizetni.   

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A panzió

Előadás után nem indult haza a busz. Az ügyelő azt mondta, van itt a közelben egy romantikus hely: Kisrév, az ottani - régi kúriából átalakított - panzióban szállásolnak el bennünket.

    Milliónyi csillag alatt, gyér fénnyel megvilágított poros utakon, kicsi házak között kanyarogtunk, majd szárnyas vaskapu nyílt, és a busz beállt a panzió kertjébe. Leszálláskor megkérdeztem a sofőrt:

    - A kabátomat meg a kalapomat a kocsiban hagyhatom?

    - Jobb, ha magával viszi - felelt egy ásítást elnyomva.

    A portán dulakodás, lökdösődés, hogy ki kapjon hamarabb kulcsot, ki jobb szobát. Nagy gumikarikákban rézzel kivert számok, azokon lógtak - rövid láncokon - a kulcsok. Nyilvánvalónak tartottam, hogy itt mindenkinek pontosan megvan a helye; fölösleges tolakodni. Utolsónak maradtam. Kérdem a szállodaportást:

    - A többi emeleten nincs hely?

    - Tele vagyunk - feleli -, csak a harmadik volt az önök számára fenntartva.

    - A kulcs?

    - Már elvitte a szobatársa.

    A harmadik emeleten folytatódik a helyezkedés; ajtók nyílnak és csapódnak. A réseken át látom, hogy már mindegyik szoba foglalt. Végül az egyik pótágyon kapok helyet.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: A sors sorszáma

Reggel fél nyolc van.

    – Kialudtad a krumplit a földből – mondaná nagyanyám.

    Nyújtózkodom, aztán bekapcsolom a tévét, és imádom, hogy nem csörög az óra. Kis idő múlva felkelek. Ülök a forró kávém mellett, hagyom, hogy gondolataim szabadon csavarogjanak. Bevillan az édes, morcos fejed. Tudom, hogy úton vagy, kapsz egy virtuális puszit. Még ma postára kell mennem. Utána boltba, délután jön két barátom, sütök nekik valami finomat. Na, összeterelem szétszéledt gondolataimat, ruhákat keresgélek a szekrényben, aztán indulok fürödni. Közben hallom, hogy a tévében valaki azt mondja: Mengele 1945. januárjában, kutatási eredményeivel együtt hagyta el a tábort. Soha nem került bíróság elé. Megáll a kezem, félbemarad a mozdulat. Hirtelen eszembe jut egy kedves, halk szavú, idős asszony, akivel a kórházban találkoztam. Amikor mosolygott, a szemében akkor is valami múlhatatlan szomorúság bujkált. Az első vérvételkor nem lehetett megtalálni a vénáját.

    – Kérem a másik karját Magdi néni – mosolyogtam rá, nem kínozom, ha a másik jó.

    Lesütötte a szemét, borzasztó lassan felém nyújtotta bal karját. Hitetlenkedve, döbbenten néztem. Egy számsor, ezt Auschwitzban tetoválták a rabok alkarjára. Félve fürkészte az arcomat. Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, mitől fél. Aztán megerősített.

szozattovabbacikkhez

Erdődi-Juhász Ágnes: Enyhülés

Az automata oldalához fordulok, ráz a zokogás. A húgom is sír, pedig ő sosem szokott, közben a folyosón betegek és nővérek sétálgatnak; nem szól senki semmit, a Kék Golyóban megszokták a könnyeket.

    Összehúzom magam a méregzöld kabát alatt és belefúrom a sálamba az arcomat. Csak az orrom látszik ki alóla, az meg vörös, mint a fonnyadt répa a hóember golyófejének közepén. Szokatlanul hideg a reggel. A kocsik szélvédőjére fagyott jégvirágokon gyémántfehér szikrát hánynak a felkelő nap első sugarai.

    Mellettem a húgom vacog. A szám persze most is jár, miközben baktatunk felfelé; semmitmondó klisékről beszélek, ahogy mindig, amikor izgulok. Az utat nem is figyelem, ő úgyis tudja, hogy merre kell menni; kettőnk közül ő az, aki sohasem téved el. Belépünk a vastagkeretes ajtón, azt mondják, menjünk fel a lépcsőn, aztán végig az üvegfolyosón, ott lesz majd a lift. Nem jegyzem meg, csak követem a húgomat, aki olyan magabiztosan mozog, mintha nem életében először járna itt.

    A kórterembe is ő lép be elsőként; mosolyog, és mintha ösztönösen tudná azt is, mit kell ilyesfajta helyzetekben mondani. Én csak kullogok utána. Lám, elfogytak a szavak, útközben szétszórtam őket, mint Juliska a morzsát; mindhiába, hisz végül ő sem lelte meg a hazavezető utat.

szozattovabbacikkhez

Bene Zoltán: Az ismeretlen határán

    …a szomszéd asztalnál két alak ül.

    − Faulkner szerint republikánus az az ember, aki maga szerezte a vagyonát; liberális az, aki örökölte; demokrata az olyan liberális, aki mezítláb vesz részt egy mezei futóversenyen; konzervatív meg az olyan republikánus, aki megtanult írni-olvasni – magyarázza rezignáltan az egyik. A másik a ceruzája végét rágcsálja (nem lehet túlságosan jó ízű, a ceruza végére radírt applikált a gyártó)

    – És bár ez a megállapítás a sajátos amerikai demokráciára vonatkozik – folytatja az egyik −, amire Tocqueville elég rendesen ráhúzta a vizes lepedőt, azért érdemes elmélázni rajta itt és most, a mai Európában is. Azt most ne firtassuk, hogy azon belül a szélén vagy a közepén. Tocqueville szerint az amerikai demokrácia voltaképpen bizonyos értelemben diktatúra. Mindenesetre kis bátorsággal értelmezhetjük úgy is mindazt, amit leírt. Nem tetszett neki például, hogy egy nép többsége bármit megtehet pusztán a többség jogán, mert úgy vélte, a teljhatalom önmagában véve rossz és veszélyes dolog. Ami pedig a leginkább zavarta Amerikában, az nem az ott uralkodó túlzott szabadság, hanem éppen a zsarnokság elleni biztosítékok csekély száma volt. Mivel szerinte abban a demokráciában semmiféle biztosíték nincs az önkény ellen. Afféle kijelentéseket is tett, hogy nem ismer országot, ahol általánosságban véve kisebb lenne a szellemi függetlenség és korlátozottabb az igaz véleményszabadság, mint Amerikában, mert ott a többség a szüntelen önimádat állapotában él és nincs szellemi szabadság.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Kertváros

„Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.”

         (Pilinszky János: Intelem)

     

    ...csúszkáltam a sárban. Rossz párákat lehelt a föld. A temető szélén rothadó virághalmok. A nyugdíjas labancok kertjeiben agyonvegyszerezett gyümölcsfák. Az út szélén lenyakazott platánok. Köd és homály, köd és homály...

    ...kitágul a pupillám... izzó fejem a ragacsos levegőben...

    ...szikkadt fájú spinéteken játszottak a nyugdíjas spionok. Önnön tüskéikkel nyuvasztották a vén hangszerek poros húrjait. A spinétek oldalán pergett a fekete festék. Versenyt vonyítottak velük a láncra fűzött kutyák. A spionok vénasszonyarcába, ráncos, papírvékony bőrükre pókhálók ragadtak. Nem kellett a múlton rágódniuk, mert spinéteztek. A spinétek őrjítő hangja vinnyogásra késztette a kutyákat, de a spionok nem hallották a kutyák vinnyogásától. Ez volt a metódus. Így jött létre a koncert... és látszólag rend és béke volt, és virult a művészet... de az arra sétáló hallotta a kutyákat is meg a spinéteket is, és végigfutott a hátán a hideg. Hallotta, hogy a hangászok nem értői sem a hangszereknek, sem a kutyáknak...

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf