Csernák Árpád: Társasjátékok
Appel
Hatalmas zárt térségben álltunk. Innen ki lehetett jutni meg beljebb lehetett jutni; az egyik ajtón át a gyakorlótérre, a másikon a fürdőbe. Két rozsdás lengőajtó. Amikor meglendültek; kétes értelmű jelenetek töredékei villantak fel kintről is, bentről is. A terem ablaktalan betonfalakból és sötétszürke cementpadlóból állt. Vizesek voltak a falak és vizes volt a padló is. Itt-ott vér és olajfoltok. Néhány csupaszon alácsüngő villanykörte világított.
Sokan voltunk; férfiak, nők, gyerekek és öregek. Az őrmester fel-alá járkált és üvöltött. Apám vállára dobott véres zubbonyban állt félig a fal felé fordulva. Fiam is a tömegben. Felüvöltöttem: Ne akarjatok katonák lenni! - Ahogy kimondtam; tudtam, hogy semmi értelme. Azt is tudtam; sorsom egyszer s mindenkorra megpecsételődött. Csak egy ütést éreztem a nyakamon, egy rúgást az ágyékomban, és tudtam, hogy mit kell tennem; kezemet föltartottam és a fal felé fordultam. Az őrmester hangja mézes-mázosra váltott. A fiamhoz beszélt: "Ha idejössz és adsz egy puszit; teljes fölszerelést kapsz. Sisakot, géppuskát, pisztolyt, pisztolytáskát..., mindent."
Csak magamban rimánkodtam: "Ne! Ne tedd meg! Kicsi fiam, ne tedd meg!"
A próba
Véget ért a háború. Színházat akartunk csinálni. Pipaszár lábunkon rongyos nadrág. Játszani akartunk. A rendező kiszemelt egy házat. Nem is volt ház, csak por-kupacok, törött-zúzott téglarakások. Nagy összevisszaság: civilek, profik, amatőrök rohangáltak: "A legtökéletesebb szereposztást kell kihozni!"