Csernák Árpád: Kártyavárak

Megpróbáltam. Én megpróbáltam. Senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg. Tizenhat évig folyamatosan iskolába jártam, családban élek, fiaim vannak, unokám. De a kezdeteknél túl nagy volt a vérveszteség. Nem számíthattam senkire. Családban éltem akkor is, mint gyerek, de micsoda különbség! Mennyi álság, mennyi hazugság! Csak a gyanakvás, a hálára és alázatra nevelés, álszenteskedés, feszültség, félelmek, irigység... elorozni tőlem, ami csak az enyém... ezt nehéz feldolgozni... ehhez valóban bölcsnek kellene lenni...
    Gondolj a mackóra! „Deus est anima brutorum.” Így van ez? „Isten az állatok lelke.” A lényeg ez! Kerouacnal kétbalkezes mackó, Milnénél Winnie the Pooh, Karinthy fordításában: Micimackó, és Kerouacnál Bartos Tibor fordításában: „...nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó?” Hát nem gyönyörű!? Karinthy közbenjárásával így fog kezet az ókor Kerouackal... az évezredeken át... idő nincs!

Hajdu Imre: Árvalét

Gépiesek a mozdulataid. Évről-évre ugyanúgy ismétlődnek. A kóróvá száradt virágokat egymás után húzod ki a kemény talajból, viszed a közeli szemétgyűjtőhöz. Majd felgereblyézed a kiszaggatott gyökerektől felszakadt földet, s fenyőgallyakkal takarod be. Közéjük pedig apró fehér krizantém fejeket tűzöl. Még az alkonyban is úgy fehérlenek, mint égen a csillagok.
    Évről-évre ilyentájt ünneplőbe öltözteted az emlékezést.
    S mikor végzel mindennel, tekinteted az ég felé fordítod, oda, ahol hidegen szikráznak az igazi csillagok. Mert őket keresed ott a csillagok között, őket, kik talán ma már angyalok odaát. Egyes-egyedül ebben reménykedsz csak, ebben hiszel csupán, hited, reményed vékony fonál.
    Állsz némán és görnyedten, az este bársony palástjával pedig betakar. Nehéz, rideg palást az övé, remegsz is alatta, s tested-lelked elgémberedik.

Baráth Zoltán: „Megújulás”

/Philip K. Dick emlékének ajánlva/

A Professzor pont úgy nézett ki, ahogy a férfi elképzelte. Középtermetű, átlagos testalkatú, ősz haj, kecskeszakáll és aranykeretes, körlencsés szemüveg. A férfi számára ismerősnek tűnt valahonnan. Kutatott egy kicsit a beépített adattárban és elé is ugrott egy kb. háromszáz éve élt pszichológus, Dr. Sigmund Freud arcképe és a hozzátartozó fülszöveg. Ez a folyamat a másodperc tört része alatt ment végbe az elméjében. Nem szakavatott személy észre sem vette volna azt a parányi lefagyást, amit a keresés okozott.
- Jó napot! Fáradjon be!  - mondta a professzor. – Ön az öt órára előjegyzett kliens, ugye? Szabad a nevét?
- Igen. Persze! Zlotan Brahat, azonosító szám: ZB-365.
- Üljön le, vagy feküdjön le, ahogy önnek kényelmesebb!
   ZB-365 az ülést választotta.
- Hallgatom! Mi a probléma, amely idehozta? Feltételezem, valamely paradoxon-csomó, mely összeütközésbe került a beültetett programmal!
- Nos, valóban! – válaszolta a férfi, miközben a látóidegi kamerával lepásztázta a szobát. Maga az épület, melyben a Professzor rendelője volt, egy átlag, high-tech fúziós, kívülről egy megdöntött paralelogrammára hasonlító épület-együttes egyik szárnya volt. Ám a Professzor szobája anakronisztikusan régi stílusú bútorokkal volt berendezve és a szoba így a Professzor kinézetéhez hasonló, Dr. Freud-korabeli hangulatot tükrözte. Kandalló, könyvespolcok, fektetett dívány, állólámpa és egy terebélyes tölgyfa-íróasztal. Maga a Professzor fehér köpenyben ült a dívány mellé helyezett fotelben, mely köpeny felső zsebéből egy toll-szár kandikált ki.

Csernák Árpád: A VADŐR

Esténként ott ültünk a kórház májszínű csempével kirakott klór- és jódszagú folyosójának sötét végében, két csővázas, szakadt fekete műbőrhuzatú karosszékben, meg a kórtermekből kihozott kis fehérre mázolt vasszékeken: az idős, sváb parasztasszony, az öreg zsidó úriasszony, a frissen műtött nyugdíjas kárpitos, én és ő. M.G. a vadőr. Vérsüllyedéssel került be, aztán a vizsgálatok során kiderült, hogy három ciszta van a bal veséjében, és valószínűleg ki kell venni. Örökké izzadt, néha nyelési problémái voltak. Ilyenkor fuldokló köhögő-roham jött rá. Naponta négy-öt liter szénsavas üdítő italt megivott. Gyakran mondogatta: „Hej, de szerettem kint lenni!” Úgy járt, úgy is nézett, kissé összehúzott szemekkel, merev nyakkal, csontos arcát előretartva, mint aki örökké lesen van. Néhány évvel ezelőtt eltörött a lába, a csontokat rosszul illesztették össze, ezért az egyik lába kissé merevebb, a térde nem hajlik rendesen. Ezzel a lábával minden lépésnél kis kaszáló mozdulatot tesz.
    „A téeszt 1970-ben egyesítették. Na most, hogy az egyesített téesz Gy.-be került, ezáltal engemet megismertek kint a vadászok, és mivel jártam az erdőt, meg ugye este is a területet, így hívtak el ők engem vadőrnek...” Sokat beszélt, és mindig erről, hogy hogyan lett vadőr harmincnyolc éves korában, és hogy ettől fogva mennyire megváltozott az élete. Félt a műtéttől. Állandóan izzadt, sokszor kiszáradt a torka, de ha a vaddisznókról, a lesről, a szarvasokról, a hajtásról beszélt: derűsebb lett és nyugodtabb, elfeledkezett a betegségéről.
    Egyik este, amikor ott üldögéltünk a homályos folyosó végén berendezett „klubban”, mesélni kezdett. Közben behoztak egy gyomorvérzéses asszonyt, s miközben M.G. az életéről beszélt, ez az asszony egyfolytában jajgatott.

Jankovics Zoltán: A visszajáró kocsmáros esete

AZ ÉJSZAKA levegője friss volt ugyan, de mégis balzsamos. A folyó felől iszapszagot hozott a szél, és vele az ártéri erdő jól ismert neszei is megérkeztek. Lidérc, a vén kuvasz a tornác előtt hevert, és mancsain nyugtatva bozontos fejét régi időkről álmodott. Nagy marakodásokról a falu kötekedő kutyáival, kalandos tolvajkergetésekről és véres küzdelmekről, amiket nem is ő, hanem nagyapái és dédapái vívtak valahol a havasi esztenákon farkasok és medvék ellen, szöges nyakörvben, falkába verődve, életre-halálra. Távoli harcok voltak ezek, ám mégis oly tisztán és képszerűen éltek minden porcikájában és zsigerében, mintha csak vele estek volna meg, és még a dúvadak szagát is érezni vélte. Ínye meg-megrándult, orrlikai kitágultak, néha fel is nyögött vagy mordult, ha az álombéli események éppen úgy kívánták.
Régi veterán volt, tisztességben és becsületben megvénült, valaha félelmetes őrkutya. Izmai mostanra megpetyhüdtek, ízületei egyre gyakrabban hagyták cserben, néha meg is kínozták, és az érzékszervei sem működtek már úgy, mint egykoron, de épeszű ember ma sem merte lábát az ő területére betenni, és még a keménynek mondott kutyák is csak a kerítés túloldaláról, tisztes távolból ugatták meg. Lidérc úgy hevert a bejárat közelében, mint a hűség, a bátorság és a megvesztegethetetlenség csontszínű márványból megmintázott szobra. Ösztönei szerint helyezkedett el. Aki a házba kívánkozott, az csak a testén keresztül juthatott oda. Feje az udvar és a kert felé fordult, pillanatnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy pórul jár mindenki, aki rosszban sántikál.

Baráth Zoltán: Üzenetek

Azt mondják, hetvennégy éves vagyok. Nem tudom. Sajnos, nem emlékszem. Valószínűleg így van, mert ez áll a papír-cetlin, amit valaki a hűtőszekrényre erősített egy mágnessel.

„Sok Boldog Hetvennegyediket, Apa! A torta maradéka a hűtőben! Az új ápolónő 11-re ér hozzád! Lányod, Margaret!”

Ezek szerint van egy lányom. Jó tudni! Bár úgy is elfelejtem, nem kell hozzá egy óra sem! Azért ezek az üzenetek sokat segítenek. Felgyújtanak egy kis lámpást az agyamban, és egy darabig szétoszlik a homály. Egy fél órácskára ismét tudom, ki vagyok, hol vagyok, és mi van velem. Aztán az Alzheimer-kór, amivel diagnosztizáltak nagyjából egy éve, ismét sötét homályba borítja az elmém és magával viszi az összes emlékem. Tabula Rasa. Csengetnek. Ki lehet? Nyissak ajtót, vagy ne? Tétován ácsorgok a konyhában. A hűtőre nézek. Rajta egy papír a következő felirattal:

„Sok Boldog Hetvennegyediket, Apa! A torta maradéka a hűtőben! Az új ápolónő 11-re ér hozzád! Lányod, Margaret!”

Ezek szerint van egy lányom. Aki most a nyakamra küldött egy új ápolónőt. Muszáj beengednem? Muszáj! Valakinek gondoskodnia kell rólam. A múltkori „baleset” után be kellett látnom, hogy magamról már nem tudok. A város széléről hoztak vissza a rendőrök. Valamiért elindultam, de útközben kiesett az agyamból, hogy miért is. Rendben, most megint tiszta a kép. Ajtót nyitok.

Csernák Árpád: Emberi dolgok

Október eleji borongós idő. Az elszíneződött lombok sötéten hajbókolnak a hematitszürke ég alatt. Kerékpár-kerekek surrognak a vizes aszfalton. Fiúk kerékpároznak meggondolatlan, lázas lendülettel. Ezüstkörökké olvadnak össze a küllők.

   A nagyobbak kipirult arccal, előre meredve csak arra összpontosítanak, hogy egymást lehagyják. Egy-egy artikulálatlan csatakiáltás harsan száguldás közben...

     A legkisebb lemarad. Ő is kisebb a többinél, a kerékpárja is. Igyekszik, de igyekezete hiábavaló. Megcsúszik a kanyarban, elesik. Sír.

A nagyobbak közül az egyik fiú lefékez, megáll, visszafordul. Arcán átfut a győzelemről való lemondás józansága. A kicsire néz. „Fáj?” — kérdezi. A kicsi abbahagyja a sírást. Ahogy felkászálódik, látszik a sérülése, látszik rajta, hogy fáj, de nem mondja. Száját összeszorítva felül a biciklijére és tovább teker.

2.

Korareggel. Friss pékárúkat kínáló mozgóárus. Szépséges óriáskiflik, piroshátú briósok, perecek, forró kenyerek halmai. Fiatalember kínálja őket csíkos trikóban, fehér köpenyben. Idős ősz úr áll a kerekes, üveges pult előtt, mellette szőke kisfiú.

Hajdu Imre: Lugasban

Ha tényleg színház az egész világ – s miért ne lenne az? –, akkor benne egy lugas sajátos kamaraszínpada, intim játéktere életünknek. Már csak azért is, mert monodrámára, illetve kétszereplős darab eljátszására ez a leginkább megfelelő színtér. Ráadásul csak nyári színházi előadásokra alkalmas, akkor viszont a lehető legmegfelelőbb miliőt és díszleteket szolgáltatja. Nem csoda, hogy az ilyen környezetből könnyedség, intimitás, érzéki túlfűtöttség, s valami különleges báj árad.

    Nem tévedek, ha azt mondom: mindannyian őrzünk emlékezetes, lugasbéli színházi emlékeket. Gyermekkorunkból például a szomszéd lány meglesett szerelmi légyottját, melyet idétlenül végigvihogtunk, de közben azért bizony csurgott a nyálunk. Vagy az elcsent Izabella szőlő körüli izgalmat, hogy Borbély bácsi észreveszi-e, s ha igen, elég ügyesek leszünk-e a kerítés átugrásában. Egyszer szegény B. Laci megjárta, mert rajtakapták, s amint menekült, a vaskerítés lándzsás hegyébe beakadt a … szóval a „zacskója”, s össze kellett varrni neki, mire mi cukkoltuk szegényt, hogy közben nyilván a golyói is elvesztek, s „pótlással” biztosan vasgolyókat raktak be neki.

Jankovics Zoltán: A harmadik szem

Jólesőnek éppen nem nevezhető álmomból a telefon fülsértő rikoltozása riasztott fel. (Ideje lenne csengőhangot cserélnem.) Kellett egy kis idő, mire visszaszivárgott az öntudatom, és kótyagos fejjel eljutottam az asztalig, ahol a mobilom mellett még ott állt egy gusztustalan, barnásra cserepesedett csészében a révülős teám maradéka. A jelek szerint kissé túladagoltam a főzetet. Nem először fordul elő, amióta öcsém az ukránoktól szerzi be a gyógyfüveket. Talán át kellene állnom öngyújtógázra, ennél a pokoli émelygésnél még az is jobb. Vagy inkább felhagyni az egész spiri-pop biznisszel a fenébe. Csak hát enni-inni, ruházkodni akkor is kell, ha az embernek történetesen hónapok óta nincs munkája. A hiszékenység pedig még mindig jó üzlet. Nagyon jó.
A készülék közben elhallgatott, majd kisvártatva újra csengeni kezdett.
- Tessék, Harmadik szem Kft., révülés, jövőbe látás, paranormális érzékelés. Miben segíthetek?
- Te idióta!
- Önnek is szép napot uram. Ha bemutatkozna, és kicsit pontosabban megfogalmazná, hogy mit szeretne...

Molnár Dávid: Vonatút

Hárman utazunk a vonatkabinban. Ez a lány már itt volt, mikor én beléptem. Végignéztem az operációt, ahogy SIM-kártyát cserél a telefonjában. Átjött a határon, na igen, hogy jobban megérje, nyilván azért cserélte ki… Mikor jött a kalauz, pótdíjat kellett fizessen. Valahogy nem ezen a vonaton kellene lennie, legalábbis a jegye alapján. Not my fault – magyarázta, de fizetnie kellett. Jó, végül nem thirty-valamennyi, csak twenty-three Euros. Most zenét hallgat. A velem szemben ülő fiú később szállt föl. A telefonján játszik, ujjaival a kijelzőn tapicskol, mintha lábaival valaki a sárban, a maga örömére. Úgy ülünk hárman a hatüléses kabinban, hogy senki sem ül közvetlenül a másik mellett; ez szinte szabályszerű. Nincs dolgunk egymással. Azért vagyunk itt, mert tartunk valahová. Későre jár. Az ablakból nem látni csak a benti dolgok tükörképét a külső feketeségen. Nem, a vonat nem fog megállni Budapesten. Örökre benne maradunk ebben az egyedüllétbe

Bíró Rudolf: Retúrjegy

Tél volt. Ereszekről lecsüngő jégcsapokba rendeződött az idő. Lassan, de csöpögött egyenesen az üresen kongó lavórba, amíg a kémény a benti szmogtól köhögött.Ez egy másik tél volt, és még gyerek voltam. Karcos volt az ég alja, mint a hang, apám torkán:

    Gyerünk, húzd a cipőd!

    Anya csak állt az ajtóban, mint akit kint felejtett a létmagány. Nem tudtam hová megyünk. De otthon se volt jó. Apám, hátára táskát szögelt, mintha egy keresztet cipelt volna, s csattal feszítette fel rá az indulatokat. Eközben Mária könnyekben állt. Fehér, ártatlan, gyermeki arcra ragasztott tekintetet siratott. Dolgos, hipóviselt keze még mindig puha volt. Megsimított:Szeretlek, fiam...Kora délutánra járt, és mi még is rohantunk valami felé. Üres utcák. Latyakos hóban pangó peremvárosi idill. Lidércvalóság. Mindenki otthon. Ejtőzésekbe dermedt a vasárnapi-csend. S ezen a kietlen Szibérián robogtunk, apa és én, ketten, mint egy gőzmozdony. Menekült emlékeket rejtve belső vagonjainkban.Megérkeztünk. Szájkéményből ömlő fáradt gőz akadt meg a sálamon. Pára csókolt arcon és vele a megdöbbenés; ez egy másik végállomás: Városi strand.Tél volt. Mínusz kettő és fél. Fedett strandra persze nem tellett a városnak. Apámra néztem. Ő, az előttünk összeboruló sorra. Dominók voltak. Várták a mögöttes lökést az életükhöz. De még nem sejtették, hogy pofára eshetnek. Hirtelen, rám nézett apa. Határozatlan vállvonással visszajeleztem. Ösztönös gyermeki reakcióm őszinte volt.

Csernák Árpád: Kék korláton sárga ernyő

MÁJUS 24.-ÉN BOLDOG VOLTAM. Este 10-kor lementem kenyérért. Az utca, ahol máskor utálok (félek) végigmenni, most békés volt, barátságos. Girbe-gurba hamuszürke utca, bársonykék ég néhány csillaggal... és csak az egyik házban, ház körül volt mozgolódás. A második emeleten nyitva voltak az ablakok, bent a szobákban égtek a villanyok, az ablakokban gyerekek lógtak, a ház előtt egy szőke kislány ugra-bugrált és azt kiabálta: Szerenádozzunk! Szerenádozzunk! Akkor jóban voltam a világgal. Megvettem a szép nagy kerek kenyeret, selyempapírba csomagoltam, a mellkasomhoz szorítottam, úgy mentem hazafelé...

    MOST MÁR ŐSZ VAN. TOVÁBBRA IS BIZAKODÓ VAGYOK,  DE csak úgy mint a halálos beteg vagy a háborúból jött...
    Éjszaka esett... Úgy surrogtak a kerekek, mintha kutyák nyüszítettek volna, macskák nyivákoltak volna. Nem lehetett pontosan tudni. Nem lehetett megítélni. Többször kimentem, körülnéztem... kinyitottam a külső ajtót, kiálltam a lépcsőházba és hívtam a macskát. Odáig már eljutottam, hogy a kutyát nem szabad keresnem, nem szabad hívnom, nincs értelme... nincs. Már csaknem egy éve. De a szemközti romház rom-kutyaházai elé kötött kutyák vonyítása-sírása ellen nem tudok védekezni... csak reménykedni lehet, hogy lebontják azt a félházat, és a benne lakók és a kutyák majd kapnak egy másik házat, kerttel... És addig? A macska nem jött, a gumikerekek surrogtak, és a kutyák nyüszítettek szemközt, a félház előtti tákolmányok elé kötve...

Egervári József: Kávé – vörösborral

Már este hét is elmúlt, amikor eszébe jutott, aznap még semmit sem evett. Ült a konyhában, három tojásból rántottát készített, apró kolbász darabokat pirított a pattogó zsírban, aztán szeletelt gombafejeket zúdított rá; kínai gomba, ma már minden kínai, még ő is. Felnevetett. Hétfőn az ablaknál ücsörgött, a sarkon befordult a Halál. Csöpörgött az eső, feje felett hatalmas fekete esernyőt cibált a szél. Vigyorogva integetett neki. Kinyitotta az ablakot, kihajolt a párkányon.

    – Mikorra jövök, főzz egy kávét nekem. Erőset, ha kérhetem.

    – Mikor jössz?

    – Majd.

    Szelt egy vékony szelet friss fehér kenyeret, s nekilátott az evésnek. Nem volt étvágya. Már húsz éve. Ahogy végigcsorog az idő az egyforma napokon, szürke mázzal vonja be, elsápadnak a színek, lassúbb lesz a lélegzet, durva lesz a bőr, elmegy az étvágy, halkabb a szó. Nehezen letuszkolta az utolsó falatot is. Enni kell. Élni kell. Mindig ezt mondogatta, de már maga sem értette okát.

Hajdu Imre: Fogy a nyár

Minden nyáron, amikor a katáng egyébként gyönyörű kék szirmait először meglátom, az esztétikai kellem érzete mellett – igaz, csupán egyetlen pillanat erejéig -, enyhe borzongást is érzek. Olyasfélét, mint akkor, amikor egy hirtelen támadt hidegfront hajszálnyival a kellem-optimum alá hűti a tomboló kánikulát. Ettől még nem fázik az ember, s nem nyúl kiskabát vagy kardigán után. De ezt az enyhe, libabőrt előidéző jelzést mindazok, akikben finom, érzékeny műszer ketyeg, már  felfogják, és alig hallható sóhajjal konstatálják: a nyárba – ebbe a nyárba is – beszökött az ősz. Olyan észrevétlen jelzés ez, mint a szív egyik pillanatról a másikra történő, kalimpáló dobbanása. Mire ráfigyelnénk a furcsára, az eltérőre, minden visszaáll az eredeti állapotába. A szív halkan és egyenletesen veri tovább a ritmust, s a nyár is olyan változatlan hevességgel, kitartással szórja fényét és sugarát, mintha sohasem akarna véget érni.
    A katáng idén nyáron – minden más virághoz hasonlóan – a szokottnál is korábban bontotta ki halványkék szirmait. Már több mint egy hónapja látom e kedves szirmocskákat az árokparton, az utak mentén, ahol esténként, ha néhány percre megáll az ember virágot csodálni (megáll-e mostanság?), a látvány tücsökmuzsika teszi teljesebbé.

Csernák Árpád: LESZÁMOLÁS

    A szoba

    Nyitott ablak. A lehúzott redőny műanyagléceinek érintkezésénél apró lyukak: fénylő pontok. Kint tomboló nyár, bent hűvös homály. A hosszúnyakú fekete ventillátor forgó feje halkan duruzsol, kavarja, megmozgatja a levegőt, néha belelapoz a parasztbarokk íróasztalon álló folyóiratköteg legfelső példányába. Mellette egy gondolkodó szék, macskaszőrös ülőpárnával.
Az ágyon gyűrött vánkos, gyűrött lepedő, gyűrött, a falhoz szorított paplan. A gyűrődések formájából kirajzolódik a hiányzó test alakja. Ha a paplan gipsznegatív volna, ki lehetne önteni a nemrégiben még itt alvó-fetrengő test torzóját: középmagas, korosodó testet mutatna az öntvény embrió pózban.
Az ágy mellett éjeliszekrény, az éjjeliszekrény fekete márványlapján szemüvegtokok, könyvek, papírzsebkendők, szemcseppek, egy karóra, tollak, egy ceruza. Az ágy előtt kis polcos bútordarab, amit eredetileg tévéállványnak szántak, de itt teljesen más a feladata. A tetején gyógyszeres dobozok, tégelyek, egy palack víz, egy pohár, egy olló és egy csukott zsebkés. Polcain újságok, folyóiratok, dossziék.
A szobában, az íróasztalon, az ágyon, a két éjjeliszekrényen és a ventillátoron kívül nincs más, csak egy szék és polcok, polcok körbe-körbe, a padlótól a mennyezetig, és a polcokon könyvek, folyóiratok. Feltűnő, hogy sok azonos című folyóirat látható az egyik polcon, ráadásul az egyes számokból több; egy másik polcon meg nem gerincükkel kifelé, állítva vannak a könyvek, hanem fekve, és az egyes stócokban ugyanazok a könyvek, és a borítójukon ugyanaz a név.

Jánoska Mátyás: Az én földem

A „legszentebb” szavakkal sem tudnám kifejezni, miért ragaszkodom eme helyhez, hogy mi is itt tulajdonképpen a feladatom, a küldetésem. Nem is juthat minden eszembe, amilyért ostoroznom kell(ene) magam, de nem is tehetek róla. Micsoda paradoxon.
   A szülőföldemről beszélek, ahol eddigi életem boldog napjait, fájdalmas, szomorú óráit éltem meg. Itt tanultam meg a köszönetet, az örömöt, a szépnek a meglátását, itt ért minden csodálat és csalódás egyaránt.
   Itt neveltek és nevelnek szüleim, eme helyen mesélt nékem nagymamám a régmúltról, a faluról, itt lettem én is Isten gyermekévé, a tájon vehettem magamhoz a szentségeket.
   Kisgyermekként itt fedezhettem fel az élet apró titakait, a mozzanatos, de olykor szürke hétköznapokat, a tanulás és tanítás bölcsességét, melyet nem mindig fogadtam meg, tanultam a hibáimból, de még mindig nem eleget. Az emberi gyarlóság, tulajdonság olyan, mint a történelem: mindig megismétlődik.
   Még fiatal vagyok, a nagybetűs élet kapuja előttem nyitva áll. A kapun még nem léptem át. Bevallom, félek is átlépni, mert nem akarok elszakadni e helytől. Nem szeretném leélni külföldön az életemet, szeretnék itt maradni. Minden szál ideköt, ehhez a helyhez, ahol valójában nincsen nagy munkalehetőség, nincsen semmi látnivaló, semmi a faluban, semmi szórakozás meg miegyéb. Persze, első kiszólalásom hirtelen ez, én is ezt mondom a helyre, mint sok más „idegen” (távoli nagyvárosból, külföldről), aki betérne a falumba.

Kisslaki László: Este a konyhában

Drága dolog a petróleum. A boltba vitt az ember egy üveget, és abba mérték pénzér'. Nagymama csak későn gyújtotta meg – az üvegcilindert leemelve – a lámpabelet, mikor már alig láttam nagypapa lábát a lavórban. Azt minden este megmostam, ahogy az Úr a Tizenkettőét. (Azt a plébános úr mesélte a múltkor.)

    A sparhelt vasszáján keresztül kiviláglott néha a maradék tűz lángja, ha lobot vetett még egy-egy lapuló ágdarab. Egy malac aludt ott a melegben előkelően, mert kicsi volt, és köhögött. Vicces volt, mikor néha egy-egy szikra kipattant, és éppen a rózsaszínű hasára esett. Erre mindig riadtan felhorkant, és méltatlankodva körülpislogott malacszemével, mintha azt kérdezné:

    – Mi volt ez kérem szépen? – aztán visszaaludt a következő szikráig.

    Milu, a hatalmas fekete kandúr, válaszra se méltatta a malacot. Mélyen lenézte az ilyen alakokat. Na! A mi macskánknak fene nagy híre volt a faluvégen. Verekedő, vérmes volta miatt társai, ha tehették, nagy ívben kikerülték. Még az arra tévedt nagyobb kutyákat is elkapta és megerőszakolta. Neki mindegy volt, hogy lány, vagy fiúkutya-e az illető. A két első lábaival hátulról lefogta áldozatát, aztán adj neki! Ilyen megesett kutyának aztán nem volt maradása a faluban. Akár elhiszik nekem, akár nem, de tényleg így volt. Magam is láttam, mikor a keresztapám jött hozzánk borér'.

Székely-Máté László: Csompos vadócok

    1.

    – Miért tapostad el?

    – Mi van? Csak egy bogár volt.

    – Honnan tudod? Kis hülye...

    – Tanultam másodikban.

    Felpillantott a gesztenyefára, szemébe sütött a nap, hunyorgott. Nem akart a testvérére nézni, belerúgott egy kőbe, az elgurult. Megfájdult a lába. A kő nehezebb volt, mint gondolta. Kigombolta terepszínű kabátját, megdörzsölte merev csuklóját.

    – Mikor megyünk haza?

    Nyafogó hang, már unta. A tanárnéni megmondta, hogy határozottnak kell lenni. Nem értette, de csöndben maradt az óra végéig. Örült, hogy végre kimehet.

    – Láttad a csompos filmet? – kiáltott fel hirtelen. Egy galamb felszállt az iskolakerítés mellől, próbálta elkapni, nem sikerült, majdnem elesett.

    – Anyu azt mondta, nem szabad bántani őket. Apu meg azt, hogy kit érdekel.

    Szép idő volt, nem akart hazamenni egyikük sem. Bolond szarkák rikoltoztak a kerítésen, egy sólyom figyelt a töltés felett. Lassan vitorlázott, de nem volt esélye, hogy nappal patkányt, vagy vakondot kapjon el.

Csernák Árpád: Visszatérni

„Az emberi tehetetlenséget az indulatok mérséklésében és megfékezésében szolgaságnak nevezem. Az indulatoknak alávetett ember ugyanis nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira hatalmában van, hogy gyakran, noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen követni.”

Spinoza: Etika (Szemere Samu fordítása)

1.

Kopogtattak. Dr. Werth felállt, otthagyta a sakkasztalt és átült az íróasztalához.

– Tessék! – mondta.

Az egyik ápoló lépett be. Egy pillantást vetett a függõjátszmára.

– Hogy’ áll, fõorvos úr? – kérdezte cinkos mosollyal az arcán.

– Vesztésre... mindig vesztésre... de csak így gyõzhetek – mondta Dr. Werth, aki többnyire önmagával játszott – No, mi újság, Géza? – kérdezte.

– Új beteg érkezett... Megnézi, fõorvos úr?

– Vendég... mondjunk inkább vendéget... Mi a tippje?

– Nagyon lerobbant állapotban van... Játékszenvedély... depresszió... talán öngyilkossági kísérlet... – mondta az ápoló, majd kis szünet után hozzátette: – altatóval...

Dr. Werth ezt a betegségfajtát személyesen is megtapasztalta. A kutyái mentették meg... a kutyái meg a sakk... Azóta csak sakkozik és kártyázik. Sakk és kártya mindig van nála. A tévében kizárólag vetélkedõket és sportmûsorokat néz. Néha egy-egy filmet, de csak olyat, ahol a jó gyõz.

Hajdu Imre: Üzenet

Odakint, az ablakon túl, a szemközti akácfa levelei között lustán csordogál a napsugár. Mintha mézzel öntötték volna le az ágakat! Bár színében kissé eltér, nem megszokott aranyló, inkább pasztelles ez a fény. Gyanítható, hogy a természet színszűrőt rakott fel az optikájára, s ettől egy kicsit minden olyan más lett. A máskor harsányan tobzódó május szelíden simogató ezen a szombat délelőttön.
    A nap tüze nem heves, mint volt az elmúlt napokban. Inkább csak parázsló. Ez az az állapot, amikor az embert nem zavarja a hőmérséklet. Ellenkezőleg! Minden így tökéletes. Nem fázunk, s melegünk sincs.
    Olyan ez, mint amikor az egészséges ember nem érzi, nem tudja, nem is gondol rá!, hogy a szívét fájdalom is szoríthatja. Például egy infarktus. Vagy keserű szerelem, esetleg boldogtalanság.
    Ez az a pillanat, amikor egyszerűen nem kell figyelned magadra, s nem vonják el figyelmedet zavaró külső körülmények. Ritka szerencsés pillanat ez, sterilizált körülmények között vizsgálhatod a világot.
    Kicsit borul, délutánra talán a várva várt csapadék is megérkezik. De ebben a pillanatban a frissítő eső helyét még a békésen elringató melankólia foglalja el. Lám, a nyitott ablakodon át akácvirágillat szökik be a szobádba, sőt, egy, a szívedet érzéki finomsággal megdobogtató dallam is: gaudeamus igitur…
    Látom, behunyod a szemed, s magad elé képzeled a ballagó diákságot onnan a szomszédos középiskola, a gépipari udvaráról. Lelki szemeiddel látod, ahogyan ott vonulnak méltóságteljesen, büszkén és meghatottan. S karjukon ott a virág…