Csernák Árpád: Isten ajándéka

Hányszor elhatároztam már; mint amikor a bíróságon megfo-gadtatják az emberrel, hogy csakis az igazat vallja, úgy vallom meg én is az igazat, és csakis az igazat, Isten előtt, tettben, kimondott és leírt szóban. Semmi értelme a hazugságnak sem a min-dennapi életben, sem az ún. irodalomban. Fölösleges a kitaláció; kár helyszíneken töprengeni, időpontokon és neveken, az igazat kell meg-vallani; úgy ahogy megtörtént, ahogy és ahol, akivel megéltük, átéltük, akár az álmokban, akár az álmokon kívül. Ha már írni kell – és nekem, úgy látszik, néha kell –: őszintén, sőt akár nyersen, ahogy megszületik a szó. Vagy nem kell írni! Ez is sokszor eszembe jutott. Aztán mégis mindig újra és újra hozzáfogok, és megint neveken töröm a fejem, és új helyszíneken, bármennyire is valóságos a mag. Most ezt nem szabad. Amiről most szeretnék írni, az őszinteséget követel az élveboncolás szintjén. Ez vallomás. Életem legmeghatározóbb élménysorozata, így is fogalmazhatnék: megvilágosodásom története. Istenem adj erőt, hogy meg tudjam írni, hogy fel tudjam idézni!Több mint nyolc éve történt. Azóta él bennem kitörölhetetlenül, azóta gondolok rá, hogy le kéne jegyeznem, de eddig nem tudtam rászánni magam; túl közelinek éreztem, és magamat túlságosan gyengének. Igaz, néhány írásomban felbukkan a történet egy-egy láncszeme, de az egészet, elejétől végig, most próbálom először lejegyezni.

Fonyód-Bélatelep, 1979. július 6., éjjel 2 óra.

Erre a nyárra azt tűztem ki célul, hogy visszatérek Istenhez, visszatérek önmagamhoz; elfelejtem „alakoskodásaimat” és megvizsgálom: va-gyok–e még egyáltalán? Bíztam benne: Isten nem hagy elveszni, de azt álmomban sem gondoltam, hogy egy Krisna-hívő, öreg hindu vezérel majd vissza Hozzá. Nem azért, mert az ő szavai olyan szentek, hanem mert ráébresztett, Krisztus szavai mennyivel szentebbek. Jó volt „beszél-getni” az öreg hinduval, de annál jobb volt visszatérni Krisztushoz. Ez ad erőt, hogy most hozzáfogjak ehhez a munkához, hogy föl merjem idézni életem legszörnyűbb, de egyben legcsodálatosabb történetét, hiszen Vele is találkoztam akkor. Nem, nem jól mondom, többről volt szó; Ő mentett meg minket, Ő adta vissza Máté fiam életét.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Kharon ladikjában

Összehúzom magamon a kardigánt, reszketek. A fertőtlenítő szaga, a műszerek fémes csengése hullámzik a műtő kinyíló ajtaján. A lány az asztalon már az alvással és az ébrenléttel küzd. Letelt a műszakom. Nem tudok hazamenni. Megvárom. Senkije sincs. A barátja elhagyta, amikor megtudta, hogy rákos. A smink nélküli arc, a zöld szemek, a huszonkét éve és a gyilkos kór kontrasztja fojtogatja a torkomat. Várok. Sokat. Bámulok ki az ablakon. Az emberek sietnek, a gyerekek lökdösődve, viháncolva iskolába mennek. Végre nyílik az ajtó.
– Maga még itt van? – kérdezi a sebész. Kérdőn nézek fáradt szemeibe. Alig láthatóan nemet int. A remény gúnyosan, kárörvendőn az arcunkba nevet. A lány menthetetlen. Észre sem veszem, folynak a könnyeim. Elindulok haza. Mielőtt felteszem a bukómat, visszanézek. Félelmetes kontraszt, nyüzsög az élet a falak között, pedig egy fiatal lány a semmibe vezető útra lép.
Két nap múlva jobban lett. A szobatársak örülnek. Boldogan mesélik, vacsorájából is evett valamennyit, én azonban tudom, ez mit jelent. Az utolsó napokban szinte mindenki „jobban” lesz. Éjfél után végigjárom a kórtermeket, a rideg, kék vészvilágítást soha nem fogom megszokni. Látom, ébren van, leülök az ágyára.
– Hogy van?
– Gondolkodom.
– Min?
– Mi a bűnöm? Miért büntet Isten? Nem ártottam senkinek.
Megsimogatom a homlokát. Mit mondhatnék? Isten néha háttal ül. Nyirkos kezével váratlanul megfogja a kezemet.
– Milyen lesz odaát? – Most látom először a mérhetetlen rettegést a szemében.
– Nem tudom, de nagyanyám szerint megszűnik a fájdalom és mindenki boldog lesz.
Sokáig simogatom a kezét. Még mozdul a szája, mosolyogna, talán már látja Kharon ladikját, talán arra gondol, milyen jó lesz ringatózni a fekete vízen. Aztán ujjaiból lassan elszökik az erő.
Felállok. Ez a legrosszabb, amikor nem érzek semmit. Hibernált állapot. A fájdalom, az őrjöngésig fokozódó düh később majd belém mar, mint a villámgyors kobra. Teszem, amit kell. A halottal kapcsolatos protokoll szigorú szabályainak megfelelően járok el. Még utoljára ránézek. Amikor letakarom, melléteszem lelkem egy darabját.

Csernák Árpád: A téli légy

...megnézem a legyemet, még mindig ott alszik a cukros tálka szélén, tegnap tettem oda a poros ablakpárkányról. A légy nedvekkel táplálkozik, nedvekkel, verejtékkel, vérrel. Kis tálkába kristálycukrot tettem, a cukorra vizet cseppentettem, épp csak annyit, hogy nedves legyen, tudjon mit kiszívni, de ne ragadjon bele a légy. Ez tegnap történt, és még most is ott van. Tegnap egyszer már leesett a tányér szélérõl, hanyatt feküdt és nem mozdult, azt hittem vége, de nem, talpára fordítottam egy száraz kenyérhéj darabkával, és akkor láttam, hogy még mozog. A cukros tálkába tettem, kimászott a tálka szélére és két fekete cérnaszál darabkára emlékeztetõ mellsõ lábát hihetetlen gyorsasággal összedörgölte, a fejét tisztogatta akár egy kismacska, aztán mozdulatlanul ült a tálka szélén, és még most is ott ül...
...ha decemberben, ádvent idején van egy légy a cellámban, azt megbecsülöm, sõt: egyenesen tisztelem... mennyi csapdát, csapót, mérget kikerült, mennyi veszély elõl menekült, és ide menekült éppen az én cellámba, már nem röpköd, nem támad, nem zümmög, csak él, talán ez a titka... ez a titok: nem kell nyüzsögni, fontoskodni, zizegni...
...voltak idõk, amikor magával ragadt egy hangulat, egy kép, a táj, egy tárgy, egy szín, egy érzés... (akkor még voltak érzéseim, úgy hittem; akkor még volt hitem, úgy éreztem) ...és ömlött belõlem a szó, szinte meggondolatlanul, szenvedéllyel, mintha már meggondolta volna helyettem más, és nekem nem lenne más dolgom, mint kimondani, mondani... most már nincsenek itt, és én sem vagyok ott, de ha ott lennék, akkor sem mondanék semmit, mert már nem súg az a másik, nincs már meggondolt gondolat...

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: A falu bolondja

Pár nap szabi. Kirándulni megyünk. Rakosgatom a táskába amit kell. Hirtelen eszembe jut egy pár évvel ezelőtti nyaralás. Még ma is megrendít a véletlen találkozás egy különleges asszonnyal.
A barátaimmal egy hétre nyaralni mentünk. Az eldugott falu végén kis horgásztó, nádas. Amíg a fiúk felverték a sátrakat, mi lányok beugrottunk a faluba. Vásároltunk ezt-azt. Gyorsabban végeztem, mint a többiek, kimentem a boltból. Ültem a mocimon, vártam, nézelődtem.
Egy férfi sétált felém. Nagydarab maci, apró, kíváncsi szemekkel. Ötven körüli lehetett. Pár lépéssel előttem megállt, karba fonta a kezeit. Bizalmatlanul méregetett.
- Te ki vagy? - nem ismerlek.
- TE ki vagy? - mosolygok rá.
- Én Dodi! - bökdös a mellére.
- Én pedig Anna - állok fel. Látom, hogy sérült, de kedvesen kíváncsi, mint egy gyerek, lelkesen beszélni kezd.
- Anyuval jöttünk, mert vesz nekem csokit. Segítettem neki takarítani. Porszívózni is tudok, csak anya kapcsolja be, mert én ügyetlen vagyok. Tudod, hogy hívják anyukámat? Ilonka néni. Ezt is tudom, mert anya azt mondja, én vagyok az ő okos kisfia.
- Te be tudod kapcsolni? - ráncolja a homlokát.
- Én be. Nevetünk. Tapsikol. Csaponganak a gondolatai, tényleg olyan, mint egy gyerek.
Még beszélgetne, de valaki a nevét kiabálja. - Ott van anya - mutat egy pici törékeny, hetven körüli asszonyra, aki láthatóan nehéz szatyrokat cipel. Hirtelen megfogja a kezem és húz magával. Már csak pár lépésre vagyunk, mikor az asszony mentegetőzni kezd.

szozattovabbacikkhez

Szele Anna: Brencsók bácsi időutazása

Brencsók bácsi - akit falubelimként régről ismerek - útnak indul a fővárosba. Én is oda tartok.
Meg is érkezünk szépen, rendben, ahogyan kell. Dugig megpakolt táskájával óvatosan lekászálódik előttem a vonatlépcsőn, ügyel, nehogy a peronon túlságosan közel kerüljön bárkihez. Gumikesztyűt visel, az arcán zöld műtősmaszk. Nehezen szedi a levegőt, talán meg is szédül a harminckilenc fokban, azt hiszem egy pillanatra kimegy a fejéből az elmúlt nyolcvan-valahány éve, mert felemelt kézzel, bambán végigmustrál amint lassítok mellette, majd kissé kásás hangon rám rivall: “Legalább szikét adjon, az áldóját, doki, ha magának már annyira nehezére esik a bemosakodás!”
Ezt már nem hagyhatom annyiban, és... Kitör belőlem a röhögés, amivel minden óvintézkedés ellenére megfertőzőm őt is; immár együtt hahotázunk. “Este a Vadnyúlban a vendégem egy szíverősítőre, Brencsókbá, elvárom!”, mondom neki mielőtt beleolvadok a pesti aszfalt- és emberdzsungelbe.
Rovom az utcákat, közben elgondolkodom az öregen. Hm... Jó lesz az a kisüsti este, érezni vélem a nyelvem hegyén és torkom mélyén a tüzes nedűt. Csak ne érje semmi baj ezt a Brencsókot.
Később, amikor - keresve valamit - végigtapogatom a ruházatomat, a kezembe akad egy maszk, amit induláskor a feleségem süllyesztett a zsebembe. Megszégyenülve teszem fel.

Csernák Árpád: heg(esed)ek

1. ...rideg, nem nyújtható, nem sajtolható..
2. ...amikor elveszti ridegségét, jól megdolgozható, lemezekké nyújtható, dróttá húzható...
3. ...ismét rideggé lesz, porrá törhetõ...
4. ...megolvad, forr, illékonnyá válik... bár erõsen pozitív jellemû, a levegõvel szemben igen ellenálló, fényét ugyan elveszti, de a felületén összefüggõ védõréteg keletkezik...
5. ...meggyullad, erõsen világító kékeszöld lánggal elég...
_ (Cink (Zn)Horgany)

...az ember átesik mûtéteken... az ember — örökösen — mûtéteken esik át... vágások a torkon, a mellkason, a hasfalon... aztán sebek, varratok, hegek... a torkon, a mellkason, a hasfalon... és ki tudja még hol... (talán) ...a lelken is... mert van lélek, ez vitathatatlan... és ami van, az sérül, és ami sérül, azt megmûtik vagy magától begyógyul, és amit megmûtenek, vagy ami magától begyógyul, az hegesedik... egészen szépek a hegek, mondja a sebész... szép hegek, mondom én is... kell az a „jófajta durvalelkûség”, kell, de ki dönti el, hogy meddig jófajta?... amikor Medve azt „mondta, vagy inkább mesélte” Bianka nevû nagymamájának: „Mindenki le van szarva”, Bianka azt kérdezte: „Én is?” „Medve kicsit hátrahõkölt. Rázta a fejét — nem, nem.” „Akkor nem mindenki. Fontold meg!...” meg kell fontolni... de ezután is mi marad?... elõször talán sírnod kell, elõször talán felfogod a jelenet... a jelenés szépségét...

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Kódhiba

Magdi bekukkant a kórterembe.

– Menj a nővérpultba telefonod van – hadarja és siet tovább.

Pont befejeztem az ágyazást, megyek. Egy nővér hív, az ország másik végéből egy hospice házból. Anyám haldoklik, engem akar látni.

– Siessen – mondja a nővér, nincs sok idő! Leteszem a telefont. Picit befelé figyelek, várok valami érzést. Nem érzek semmit, vagyis mást, mint amit normális esetben kéne! Arra gondolok, még ezt sem tudja méltósággal végigcsinálni, csendben, meghalni? Mit akar tőlem? Ő egy nő a több millióból, csak egy arc a tömegből. Nem akarom látni! Nehezen telik a nap. Végre otthon.

Ülök a fotelban magam alá húzom a lábam. Strucc fejemet kiemelem a homokból. Önvédelem, hogy nem akarok rá gondolni, de most elég volt egy telefon, és újra szembe kell néznem valamivel, ami soha nem múlt el fájni. Az igazi nagybetűs anya hiányával, ami gyilkos érzés!

Csak egy baleset voltam. Nem várt gyerek. Anyám hosszas rábeszélésre tartott csak meg. Mivel nagyszüleimmel éltek ők megígérték segítenek mindenben a gyerek körül. Anyám behajtotta az ígéretet. Egész nap feküdt, olvasott, aludt. A tejet lefejte és ha éjszaka éhesen sírtam elvárta, hogy apám, vagy nagyanyám keljen fel hozzám, és megetessen.

szozattovabbacikkhez

Pelesz Alexandra: Vajúdás

A lány belemarkolt az ágy szélébe, fogait összeszorította, és csak befelé ordított a fájdalomtól. Hatalmas hasa kőkemény volt, a dereka mintha valami prés alatt szilánkokra akart volna hasadni. Már két percenként jöttek a fájások. Minden újabb összehúzódásra megkeményedett a szíve is a méhével együtt.
Végre enyhült a kín, mély levegőket vett, és próbált felkészülni az újabb elviselhetetlen fájdalomhullámra.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – lépett be egy idős, mosolygós nővér a kis szülőszobába.
A lány nem válaszolt. Tudta, hogy hamis a mosoly. Mindenkinek az arcán hamis a mosoly.
– Nem lett volna jobb, ha valaki itt van veled ezekben az órákban? – tette fel az újabb kérdést a nővér, de a lány most sem válaszolt. Már érezte is az újabb összehúzódás kezdetét. Összeszorította a fogait és a szemét, és lábait felhúzta, ujjai úgy szorították az ágy peremét, hogy minden ujjbegye hófehérré vált. Egy halk nyögés hagyta el a torkát, fájdalmas, reszelős, hiába próbálta visszatartani.
– Legalább anyukád bejöhetett volna veled. Olyan fiatal vagy még ehhez – hallotta valahonnan messziről újra a nővér hangját, de már alig volt magánál. A fájdalom valahová máshová repítette, talán egy másik dimenzióba, vagy csak a tudata kezdett kikapcsolni, hogy elviselhetőbb legyen a valóság. Hogy elviselhetőbb legyen minden. A világ.

szozattovabbacikkhez

Baráth Zoltán: Éjszaka a Metróban

Elaludt a metrón, olyan fáradt volt. Nem csoda. Az egész napos nehéz fizikai munka kiszívott belőle minden energiát. A szerelvény befutott a Szent Gellért téri megállóba. Ott megállt, és nem mozdult tovább. A hangos-bemondó megszólalt:
„ - Szent Gellért tér. Végállomás. A szerelvény nem közlekedik tovább.”
Ő nem hallotta, hiszen még mindig mélyen aludt. Kis idő múlva belső órája ébresztette. Valami nem stimmelt. Talán a túl sok, nyugalomban töltött idő kezdett gyanússá válni a rázkódáshoz hozzá szokott testének. Kinyújtóztatta elgyötört tagjait. Letörölte álláról az édes alvástól megindult nyálképződés maradványát, majd lassan felkászálódott. Egyedül ő tartózkodott a kocsiban. Odabotorkált az ajtóhoz, mely nem nyílt ki magától. Megnyomta a gombot. Erre kinyílt. Kilépett az ürességtől ásító peronra. A mozgó-lépcsők már nem jártak, így jó sokat kellett gyalogolnia felfelé. Hiába. A kijáratot rács fedte. Erre teljesen felébredt, és némi pánik kezdett felgyülemleni benne.
- Mi a…? – kezdte megformálni a mondandóját, de aztán megragadta a rácsot, és minden erejét megfeszítve húzni kezdte felfelé. Nem engedett egy millimétert sem.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Ébredés

„A  csönd  azt  jelenti: ki-ki, midőn  befejezte  már  küldetését, minden  próbatételben  eljutott  már  erőfeszítése  legfelső  csúcsára, túljutott  már  minden  hőstetten, nem küzd  tovább, nem kiabál  többé; feloldhatatlan  csöndben,  örökkévalóan  érlelődik  együtt  a  mindenséggel.”

( N. Kazantzakisz;; Papp Árpád fordítása)

     

Nem tudom mikor kerültem abba a sötét alagútba és mikor kezdtem el a rohanást. Idővel nem mérhető, kilóméterekben nem számlálható út állt mögöttem, mégis úgy éreztem, mintha egyhelyben topognék.

    Csattog az aszfalt a talpam alatt, egyre fáradtabb vagyok, mégis rohanok, mert egyszerűen nem tehetek mást. Cipőmön a vastag, merev műanyagtalp, lábamon  a műszálas zokni is nehezíti a futást... izzik a lábfejem, de nincs megállás, rohanni kell... egyszer elkezdtem, magam sem tudom mikor, magam sem tudom miért, de aki egyszer belekerült ebbe az alagútba, annak rohannia kell...

szozattovabbacikkhez

Nagy Horváth Ilona: Hogy

Magas, szép férfi volt. Az az igazi északi típus. Szemmel láthatóan szintén túl a negyvenen. Csípőre tett kézzel várta, hogy beljebb érjen. Sötétzöldnek tetsző, felgyűrt ujjú, olajos kezeslábast viselt. Gyanakodva méregették egymást már messziről. Tisztes távolban állt meg tőle, úgy mondta el neki, mit akar. Próbált magabiztosnak látszani, kevés sikerrel. Hol egy mozdulat árulkodott, hol a hanglejtés nem alakult a tervek szerint, minden szóval egyre félszegebb lett. A pasas pedig egyáltalán nem volt készséges, épp csak nem küldte el, de nem küldte el. Mielőtt kiért a kapun, még visszanézett, hogy lássa elégedetlen tartással befordulni a műhelyajtón.

Otthon igyekezett nem gondolni az egészre, de folyton előkúszott emlékezetéből, ahogy hiába véli megtalálni a helyénvaló szavakat, valahogy minden olyan sután hangzik. Semmi baj. Mondta magának. Semmi baj, semmi baj… Csak most az egyszer. Aztán kifizeti, és soha többet nem kell visszamennie. Harmadosztályú szerzők írásaival szöszölt, jobbnak látta fel sem nézni a monitorból. Néha szórakozottan maga elé súgta, semmi baj.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: VÉNEK VÁROSA

Szabó Vladimír emlékére

A nagy robbanás

A nagy robbanás elõtti pillanatban a kertünkben álló eperfa tetején ültem és jóízûen faltam az apró, édes gyümölcsöket. Meglepetést okozott az a hatalmas robaj, amely a föld mélyérõl jött, de különös módon, nem keltett bennem félelmet. Inkább varázslatos, álomszerû volt és valószínûleg eltátottam a számat. A fa, amin ültem, megremegett, a közeli erdõbõl madarak ezrei röppentek fel, morajlás közeledett a föld mélyérõl, aztán, mintha rettenetes rab erõk szabadulnának föl, közvetlenül a kertünk mellett meghasadt a föld, és ahol ezelõtt az a vájt út volt, ami a homokbányához vezetett, füstgomoly tört az ég felé. Leestem a fáról. Sokáig ott maradtam mozdulatlanul a magas fûben, hallgatva a sistergést és morajlást. Akkor, kilenc éves gyerekfejjel arra gondoltam: hascsikarása van a földnek. És valóban olyan volt, mintha korogna, fortyogna egy hatalmas bendõ, aztán a feszítõ gázok, jobb híján szétrepesztenék. Amikor feltápászkodtam és a kerítéshez mentem, döbbenetes látvány tárult elém: ahol azelõtt az út húzódott, és távolabb, ahol a sánta ács lakott, aki mindig láncon tartotta a kutyáját, és még távolabb, ahol az a ronda ágyú állt a második világháború, vagy már nem is emlékszem pontosan, hogy minek az emlékére, most mindezek helyén irdatlan mélység tátongott, és a mélység alján, valahol nagyon-nagyon messze víz hullámzott csendesen, mintha mi sem történt volna, mintha öröktõl fogva ott lenne a helye.

szozattovabbacikkhez

Veres Roland: Misebor

A vonat halkan búg, de, csak mert IC-én utazok. Egy nő krákogva köhögi fel, ami emészti. Egy kisgyerek percenként megkérdezi, hány óra múlva érünk már oda?
Kiveszem a táskámból a Bukowski kötet mellől a sörömet. Nem tudom Bukowski ezt pártolná-e, vagy felháborodna, hogy nem őt választom inkább. Valószínűleg a kettőt együtt tartaná előnyösnek.
Felpattintom a sört. Ha nem is az élet sava-borsa, de a habja az ujjamra szökik.
– Az alkohol a világ megrontója, fiatalember – mondja egy öreg hölgy velem szemben, a másik oldalon. – Inkább ahelyett, hogy megissza azt a sört, menne templomba, hallgatni az Úr igéjét.
Látom, húzza az Úr igáját.
– Ne haragudjon, de a templomban Jézus vére mi? – kérdezem. – Jézus a tanítványaival mit ivott az utolsó vacsorán?
– De az más, az szent – mondja.
A söröm is. Ha nem is sérthetetlen.
Évekkel ez előttről egy keresztelő jut eszembe.
A családi ebédre meghívták a lelkésznőt, aki tartotta a szertartást, és a férjét is, aki szintén lelkész.
Az asztalnál ültünk, amin a terítőn már morzsák és borcseppek pihentek, ahogy mi az ebéd után, és megkérdeztem a lelkészeket, hogy lehet az, hogy a keresztények ötszázötvennégyig a reinkarnációban hittek, utána meg a mennyben és a pokolban?
Anyám oldalba bökött, fülembe súgta, ne igyál már többet.

szozattovabbacikkhez

Botz Domonkos: Örök talány

Csak csipog. Mintha csak valami láthatatlan gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, miközben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttes gumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat, a testtartás, az egyenes hát, hiszen tisztában van vele, hogy már pusztán aranyló hajzuhatagával is képes magára irányítani környezete figyelmét. Számolatlanul érkeznek a bókok, a hízelgő megjegyzések, de neki ez nem elég, ennél többre vágyik, valami sikerre, némi elismerésre. Örökké nyughatatlan, izeg-mozog, még azt is megválasztja, ki mellé üljön le, mert az eredmény szempontjából az sem mellékes.
     Persze dőreség lenne azt hinni, hogy csupán egy kis butuska szőke, mert bizony oda kell figyelni arra, amit mond, de azért ő sem hibátlan. Olykor társaságára fittyet hányva oldalra fordul, tükör híján belebámul a sötéten ásító ablaküvegbe, elidőzik saját arcán, a visszaköszönő képen, és ilyenkor, még ha csak pillanatokra is, eltűnnek orra körül apró szeplőcskéi, amelyek egyre jobban zavarták az utóbbi időben.
Ezek azok a pillanatok, amikor kiesik a szerepéből, elveszíti a fonalat, de valami kiváló ritmusérzékkel azonnal témát vált és minden igyekezetével azon van, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljön, mert minden bizonnyal úgy érzi, az neki kijár.
    Aztán csak kérdez, és újra kérdez, de nem tudni, hogy valóban kíváncsi-e a válaszra, vagy ezzel is pusztán csak hallgatóságának éberségét kívánja tesztelni, vagy inkább fenntartani.
    Örök talány, kiismerhetetlen, megfejthetetlen titok, olykor határozott, máskor esendő és végtelenül kiszolgáltatott. Nem tudni mikor adja önmagát és mikor játszik szerepet. Ízig-vérig nő! Mit nő? Született színésznő. Tökéletesen ismeri az arcizmok nyújtotta lehetőségeket, grimaszol, felhúzza a szemöldökét, tekintete kutat, matat, szinte lyukat fúr a másik emberbe. Szavak nélkül is kommunikál. Még a mozdulatai is beszélnek, mintha csak mondandójának akarna nyomatékot adni vele.

 szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: A túlélés stációi

I.

Amikor beért a faluba, futni kezdett. Pedig akkor még nem hallotta sem a libák jajveszékelését, sem a dzsip zúgását. De hamarosan meghallotta. A falhoz lapult, elõvette revolverét. Porfelhõt kavarva közeledett a dzsip. Célzott. Ekkor észrevette, hogy a tiszt mellett egy gyermek ül. Leengedte a kezét A dzsip tovább robogott. A katona meg-megállva, a falakhoz, a kerítésekhez lapulva haladt elõre.
Aztán hirtelen ismét felbukkant a dzsip; õrjöngve kavargott a por, jajveszékelve rebbentek szét a libák, a tyúkok. A tiszt a menekülõ katonára fogta fegyverét. Az felüvöltött: Neee! s mint mikor a gyerekek katonásdit játszanak: Nem ér! Én sem lõttem az elõbb! De a tiszt merev, kemény arccal célzott és lõtt. A szökevény maradék erejével átdobta magát egy kerítésen. Csend. Sokáig várt mozdulatlanul. Füle a földre lapult. Érezte, hogy meleg tócsában összegyûlik alatta a vér. Hallgatta a tücsköket, aztán elájult.Egy cipész lakott ott. Rátalált a sebesültre, és a mûhelybe vonszolta. Kioperálta belõle a golyókat, és bekötözte. Hetekig bújtatta, civil ruhát adott neki. Amikor a fiatalember lábra tudott állni, elindult haza.

II.

A sötétedõ erdõn át ment kisfiával és kutyájával. Az egyik bokor alján foltos dog ült. A gyerek így szólt az apjához: Kössük meg a Buksit.
Á! Kutyáktól nem kell félteni. Legföljebb veszekednek egy kicsit... kezdte a férfi, de be sem fejezhette a mondatot, az idegen kutya ott termett, fémesen csillogó szerkezet villant a pofáján, egy vakkantás, egy hördülés és Buksi már a földön feküdt átharapott torokkal.
Néhány pillanatig még zaklatottan pihegett, aztán teljesen mozdulatlanná vált. A gyilkos kutya elõtte ült, a férfi és a gyerek felé fordulva. Õket nézte. A gyerek sírva fakadt. Hazaérve, a felesége azzal fogadta a férfit, hogy két bõrkabátos ember kereste.

szozattovabbacikkhez

Édes Anna: Hogy beragyogja őket

Kinyitom a szemem. A konyhából kávéillat, beszédfoszlányok szűrödnek felém a résnyire nyitott ajtón át. Nevetnek. Egy huszonhat és egy hatéves. A férfi hangja újra felidézi az éjszakát. A szenvedélyes, érzéki, észbontó ölelését, amely megint végighullámzik a testemen. A hatéves hangja mosolyra késztet. Szinte látom, ahogy ragyogó égszínkék szemeit lehunyva, fejét hátrahajtva szívből nevet, ahogy csak ő tud! Halkan felkelek. Az ajtóhoz lopakodom. Kukucskálok A kicsi rajzol. Megint nevetni kezd.
– Tényleg elég béna ez a nyúl – mondja.
– Rajzolj virágot, anya szereti.
– Húsvét van, csakis nyúl lehet – jelenti ki és homlokát ráncolva bőszen radírozni kezd.
Belépek a konyhába.
– Helló mindenki – köszönök. A gyerek hirtelen megfordítja a rajzlapot.
– Szia, anya !
– Szia, édes!
– Mit dugdosol? – kérdezem és adok egy puszit a fejére
– Ezt nem láthatod! – feleli komolyan. – Ez meglepi, neked.
– Szülinapom van?
– Jaj, még ezt sem tudod? Húsvét van, rajzolok neked valamit, de nem mondhatom meg, mi az.
– Légysziiiii – mondom és kérlelő szemekkel nézek rá.
– Nem lehet – rázza a fejét. – Még nincs kész .– Nevetésétől,mint egy rock koncerten, dübörögni kezd a szívem.
Leülök az asztalhoz. Kapok egy forró kávét és egy csókot.
Hirtelen felébredek. Csurom víz vagyok. Az éjszaka sötét örvénye elnyeli a képeket. Az életemet. Fülemben a Nightwis dala: Egyedül járok. Nem óvhat senki...
Imádtam őket.
Ezer éve már.
Kiülök lelkem sziklájára és festek nekik egy Napot.
Hogy világos legyen, hogy beragyogja őket. Hogy melegedjenek.

Pelesz Alexandra: Gyíkok

gyíkPer pillanat irigylem a gyíkokat.
Ahogy itt ülök, és törölgetem a konyhakésről a vércseppeket, csak erre tudok gondolni. Még egyszer végigsimítom a pengét a nedves, mosogatószeres ronggyal. Egészen tiszta lett. Hátradőlök a széken, próbálok nem tudomást venni róla, hogy mindenem sajog. Majd elmúlik. Most már el kell, hogy múljon. Behegednek a sebek, és minden a régi lesz. Hiszen kiöltem magamból.
Először a szívemből metszettem ki azt a darabkát, amiben lakott. Kicsit furcsán ver azóta, meg-megbicsaklik a ritmus, de működik. Élek. Aztán kifeszítettem a lelkemet, megkerestem rajta azokat a részeket, amelyeket valaha megérintett. Kivagdostam őket, szépen, egymás után. Azt hittem, ezzel végeztem is, de tévedtem. Éreztem még magamban így is. Kutakodni kezdtem, és sejteket találtam, amelyek őrizték a lenyomatát. Emlékeztek rá. Egyesével szabadultam meg tőlük, órákig tartott. Az agyamban is körbenéztem, de érdekes módon onnan eltűnt magától. Végül még az erek faláról kellett lekapargatnom a nyomokat, türelmesen, gondosan, az egész testemben.
Most a lábam előtt hever egy nagy kupac szív-, és lélekdarabka, sejtek, emléklenyomatok, érzések. Fogalmam sincs, mit kezdjek velük. Mindegy is, majd kitalálom.
Egyelőre annyit teszek, hogy irigylem a gyíkokat. Ők vissza tudják növeszteni a… farkukat. Igaz, csak a farkukat, de legalább azt igen.
Én így maradok, megcsonkítva.

Bene Zoltán: Sövényember

Kezdettől fogva ismerős volt; nem is a vonásai, inkább a mozdulat, ahogyan a szemét dörzsölte. Tompa végű ujjai alatt szinte megpattantak a szemgolyók, még a ropogást is hallani véltem, holott mikrofonokat nem helyeztem el a váróban, csak kamerát. Az arcán úgy csüngött a bőr, mint a shar pei fajtájú kínai harci kutyák pofáján. Minden valószínűség szerint hirtelen fogyhatott le, az eredményez ilyesmit. Bele se mertem gondolni, miként nézhet ki mezítelenül: mintha valaki más, egy nálánál jóval termetesebb ember irhájába varrták volna. Amíg várakozott, többször megdörzsölte a szemét, s mindannyiszor olyan vehemensen, hogy csaknem rosszul lettem a látványtól. Mégis kitartóan figyeltem. Nem izgult, nem türelmetlenkedett. Látszólag hidegen hagyta az idő múlása. Kicsit izzadt, ez azonban nem lehetett lappangó feszültség jele, inkább természetes volt, a radiátorok ugyanis fékezhetetlenül árasztották a forróságot. Olvasni kezdtem, de majdnem minden mondat után rápillantottam a monitorra, mintha attól tartottam volna, elveszítem az emberemet.

Olga asszony gondosan kirúzsozta a száját. Utána az alsó és a felső ajkát hosszasan egymáshoz dörzsölte. Belecsücsörített a tükörbe, elmosolyodott. Elővillant a fogsora, elszáradt ínye. Felszisszent. Metszőfogairól bosszúsan, ám annál gondosabban törölgette a rúzst. Mikor úgy érezte, a foga újra kellőképpen fehér, nekilátott kifesteni magát. Nagy odafigyeléssel zöldre pingálta a szemhéjait. A körvonalakat feketével húzta ki. Szemöldöke helyén tetovált csík húzódott, kissé magasabban, mint kellene, s ez némiképp csodálkozó arckifejezést kölcsönzött neki. A homloka fényesen csillogott a kencéktől. Hosszasan gyönyörködött a tükörképében, alkalmasint elégedett volt magával.

szozattovabbacikkhez

Csernák Árpád: Szereposztás

    Amikor belépett hozzám az ismeretlen; az asztalnál ültem, előttem üres papír. Sötétkék függönyöm félig elhúzva; a kert ázott, üres. Az ingaóra egyenletesen üt.

    Nem ugatott a kutya és ajtónyitódást sem hallottam, mégsem lepődtem meg a vendég érkezésén. Hellyel kínáltam, s kissé felé fordultam székestül. Márvány arca, tar koponyája fénylett, szeme szigorú, de tiszta és gyermeki. Leült velem szemközt a gondolkodószékbe. Néztük egymást.

    - Mivel foglalkozol mostanában? - kérdezte a vendég. Hangjában nem volt semmi számonkérés. Tárgyilagos volt, rideg, mint aki felmérést végez, leltárt vagy grafikont készít.

    Ládámhoz léptem, elővettem néhány képet és egyenként felmutattam.    

     

    1. kép    

    Vízfejű törpék masíroznak fehér harisnyában, lábukon több számmal nagyobb cipővel. Tulajdonképpen csak fehér harisnyás, enyhén görbe és vékony lábukat lehet látni, testük már csak árnyék, és a fejük (amelyekről pontosan lehet tudni, hogy vízfejek): teljesen ködbe vész.

    Ha megkísérelnénk megszámlálni őket; ötöt számolnánk, de nem biztos, hogy számításaink igaznak bizonyulnának. Bár tíz láb nyilvánvaló, de néha mintha több lenne, néha mintha kevesebb, s amíg ez a tíz láb masíroz, mintha még több láb is masírozna.

    Elrejtésre méltó, vékony, görbe lábak, nagy fejek, nagy fülek, felnőtt cipők. - Mi várható még? Mintha újabb lábak lépkednének. Uram irgalmazz! Mi várható még?! Ki várható még?! Most lóra szállnak...

    Kimegyek a kertbe; megnézem a diófát: nőtt-e tegnap óta?

szozattovabbacikkhez

Veres Roland: Hanna Barbara

Hanna Barbara meghalt. Reggel, mikor másnaposan felkeltem a tegnap esti koncertek után, a tévében a Cartoon Networkön „Űrszellem és a Galaxis Trió” és „Birdman” nosztalgia matiné ment. Az jár a fejemben, mindkét sorozatot megszüntették, mert akkoriban túl erőszakosnak tartották a szülők. És most itt állok a bandával Hanna felismerhetetlenségig szétmarcangolt holtteste felett. A fűben vöröslő és feketéllő vér, akárha szurok lenne.
Pajti szűkölve bújik a lábamhoz. Reszkető kézzel simogatom. Diána sírva temeti fejét Alfi mellkasába. Vilma levette szemüvegét. Mereven bámul maga elé. Hányszor hallottuk tőle, ha leesett a szemüvege:
– Adjátok vissza, a szemüvegem nélkül semmit sem látok.
Most nem is akar látni.
Megérkeznek a rendőrök. Az esti zivatartól terhesen hajlonganak a fák. Érzem, valami végérvényesen megváltozott bennünk. Egy korszak véget ért.
A hétvége jól indult. Egy koncertre jöttünk ebbe a tó melletti kisvárosba meghallgatni barátainkat, a Joli és a Vadmacskákat. Hamar egymásra találtunk Csabával, aki a mai szakálldivatról és divatszakállról tartott egy kiselőadást. Nappal fénymásoló fiúként dolgozott egy cégnél, de éjszaka ő volt az Ősember kapitány és a Tini Angyalok frontembere. Azt mondta, jó úton haladok, csak nem kéne megállnom félúton a szakáll felé. Végigsimítottam többnapos borostámon, amiről a becenevemet is kaptam.
– Túl sok macera – mondtam.
– Nő az magától, nem kell mindent túlagyalni – mondta.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf