Demjén Ferenc: Bundás

Bundás, házőrző volt s a fáskamra ajtajához láncoltan élt. Öreg volt már – mint a nagyapa az unokákkal teli házban –, de azért nem lehet rá rosszat mondani, mert nem hasonlított nagyapára. Nem volt házsártos, követelődző, nem hallott nagyot és nem panaszkodott reumáról, ischiásról s az unokákra se ordított, ha láb alatt jártak, vagy összetörtek egy játékot, vagy a tűzhelyre tették a radírgumit, hogy „jó szag” legyen. Ő nem bánt semmit. Azonban életunt, soninista, vagy közömbös sem volt, mert, ha egy koldus jött és nem volt ismerős, az meg lett ugatva, ha számlával jöttek a fűszerestől, szintén. Ha ügyvéd jött, vagy végrehajtó, akkor, ha csak tehette, kimentette a fejét a láncból és megszámlálta a csíkokat a pantallókon, minden ugatás nélkül. Kihúzta a fejét, egy ugrás és már laskatészta volt a nadrág lábszártól az ülepig. Testet sohasem harapott, mert azt tudta, hogy talán az életébe kerülhet. A hentesre, tejesre és az udvarban levő szolgálókra nem haragudott soha, mert tudta, hogy nem akarnak rosszat a családnak. Bizonyos fokú szolidaritás élhetett már egyszerű kutyalelkében az öreg Horvát tanító iránt, aki immár az ötödik helyre is magával hozta. Visszaemlékezett arra, hogy mikor a családhoz került, a konyhában aludt egy évig, később, hogy barátkozott a falu kutyaismerőseivel és megszedte magát bogárral, hát az előszobába deportálták. Itt is egy évet élt, csak a harmadik év elején került ki a fáskamra ajtajához egy láncra, mert törvénybe jött le, hogy a kutyákat meg kell kötni és utánuk adót fizetni. Lehet, hogy erről is tudomása volt, mert mikor oltani vitték minden évben egyszer, ugyanakkor a postára is elsétált a gazdájával befizetni a kutyaadót. Ilyenkor mindig becsületesen viselkedett. Különösen az győzte meg gazdája és családja szeretetéről, hogy immár négy falu után az ötödik helyre, a városba is magukkal hozták.

0szozattovabbacikkhez

Fekete István: Csutak

Csutak a vízen érkezett egészen szokatlan módon és erősen fuldokolva. A kiskutya még járni sem tudott, nemhogy úszni, így csak hentergett, hol a víz alatt, hol a víz felett, nyelte a vizet és percei meg voltak számlálva, ámbár szép, piros hajnal volt éppen és verőfényes nap ígérkezett. Ekkor valami erő a partra kormányozta a kiskutyát, majd két hátsó lábánál fogva felemelte, mire Csutak kiadta magából a felesleges vizet, ami nem csoda, hiszen eddig tejhez volt szokva.
- Azt a disznót kellene a víz alá nyomni, aki beledobott – gondolta az öreg Dobai, aki nyugdíjas postás volt, gyógynövénygyűjtő és éppen a vasárnapi ebédjét akarta kihorgászni a patakból, amikor Csutak, akaratán kívül és vízi úton megérkezett, ámbár akkor még senki sem tudta, hogy erre a névre fog hallgatni.
Dobai újságpapírosba csomagolta az eszmélődő kiskutyát és tarisznyába tette, gondolván, ha megmarad, hát megmarad, úgyis kellene egy kutya a házhoz.
És Csutak megmaradt Dobai, Szajkó, bizonyos hatósági közegek, sőt az író érdekében is.
Ezek azonban későbbi dolgok. Ebben a pillanatban csak Csutak és Dobai vannak a színen, a többieket majd az idő hozza meg, amikor szükség lesz rájuk.
Ismételnem kell, hogy szép, piros hajnal volt, talán május vége, amikor illatos még a napsugár is, és a patakparti ligetes erdőben a kakukkok egymás szájából veszik ki a szót, százon felüli éveket jósolva boldog-boldogtalannak. A nádasban a nádirigó kerepel, mondván: – Csek-csek-csek, csik-csik-csik – ami nem nevezhető dalnak, ámbár szomorúan üres lenne a nádas, ha elhallgatna.

0szozattovabbacikkhez

Bölöni Domokos: Az ágasbúza diadala

Mindenféléről álmodoztam kisiskolás koromban, szerettem volna mozdonyvezető lenni, mert tőlünk kissé távol esett a vasút, de a bivalybikaként prüszkölő s fújtató komor mozdony a kocsisor (fegyelmezett marhacsorda) élén rendkívüli hatást tett rám. Szerettem volna pap (is) lenni, ez sem sikerült, pedig irigyeltem a lelkész urat, mert nagy könyvtárából azt olvashatott, amihez éppen kedve kerekedett. Gépkocsit is terveztem titokban, önjáró kerekes bölcsőt, aminőben engem is ringattak –; szóval mindenféle szerettem volna lenni, csak adószedő nem, mert ez és a tanácsi jegyző voltak a falu rettegett ellenségei.
Némely porta felső végén az erdőbe iramló ösvény arra szolgált, hogy vészhelyzetben menekülni tudjon a család... Cséplőgép és traktor nem szerettem volna lenni, mert a szérűn járatos voltam, nyaranta valóságos üresszekér-karavánt vezényeltünk társaimmal a rétszéli cséplőhelyre, két lomha tehén húzta le azon, mi persze a csatláson ülve kormányoztuk a „szekérvonatot”, a kalauz füttyét is utánozva, amint egy-egy kisleány kapuja előtt haladtunk el...
 
De arról nem fantáziáltam, hogy egyszer majd tanító leszek az egykori iskolámban. Katonai szolgálatomból szabadulva majdnem egy tanévet tölthettem a lepusztult, megkopott épületben –, ketten az igazgatóval hat okos ötödikes gyermeket oktattunk, különleges engedéllyel, minden tárgyból...
A szertárban cigizve bukkantam kisiskolás korom elfeledett relikviájára. Miközben csaknem minden egyébnek lába kelt, ezt valamiért nem lopták el... Porosan, szürkén, de érintetlenül árválkodott a tenyérnyi deszkalapon, az elfakult piros szalagok is megvoltak még rajta.

0szozattovabbacikkhez

Bölöni Domokos: Az ördög párnája

A járókeretek külön ritmusra zörögnek, lépésenként csattogva. Öreg mindkettő. Különböző gyártmányúak. Egyikőjük patinásabb. Gazdája választékosabb, mint a társa. Illetve hát nem társak ők, csak ott vannak, a félkör alakú kis udvaron. Egy-egy pad, szemben. Mögöttük négy-négy emeletes társasház. A félkör bejáratánál alacsony betonkerítés parancsol megálljt a pofátlan parkolónak.
Többször-sok éve nyugodt a kis udvar, titkos gazda uralja. Akitől (azelőtt) minden szocialista magánzó óvakodott; a privát harácsolók (manap’) nyíltan félik.
A sokoldalúan rettegett szocialista műhót nem nirvánázta el a tavalyelőtti hűhó. Szellemét a sortűz sem égeté meg. A társadalomban sem vész el a semmi. Csak néha elbágyad. Sápadt lámpása ott vöröslik a koraesti álhomályban.
Mindenki retteg a szellemektől. Mert rosszak. Jó szellemet errefelé senki sem látott. A rossz, az szemérmetlenül palástolja inkognitóját.

A kevésbé elegáns, primitívebb járókeret gazdája szakadtabb, szürkébb, pedig annyi a diplomája, mint az agyféltekéi.
Az elegánsabb járókeretnek zöld a szeme, a kezdetlegesebbé savószínű.
Zöldi és Savó, társalognak hang nélkül.
Ordas betörő, házaló szélhámos nem zavarhatja a békét.
A társasházak ablakából többnyire egymást nézik a vegetálók. Mindent tudnak, ami itt történik, de egy szem infó. Se be,se ki.

Zárt terület, kábé húszpercenként sírósan prünnyög, s replikaként csattogva mordul valami. Úgy emlegetik: Big Trafó.
Biztosan nem is az.
Ahonnan valaha taxival is be lehetett hatolni, rongyos tábla mutatná: régebben Berek volt; a lakóknak csak Dumbráva.
Mosódik a memória, pereg a máz, mint a becsület.
Időnként hordágy viszi a berkeseket a kívül várakozó mentőkocsihoz.
Semmi díszlépés, csak a homoktalan struccparádé.
A nemzedékek serényebbek mint Mózes népe vala a pusztában. A szabadságban születettek szorgosan öröklik és örökítik a progresszív rabságot.

A járókeretek szocializálódva hátrább vonszolódnak, szemtől szembe.
Trikolórban a padok. Mindketten a sárgára. Előnyösen emeli ki a képből Zöldit, a választékost. Kevésbé Savót, a szürkét.
Mindig náthásak, de például Savó, a primitív, nem mer tüsszenteni. Nehogy megcsikkanjon valamelyik diplomája.

A berekről jut eszébe Savónak egy bánat. Elmondaná, de Zöldi szeretné learatni előle a lelkesedés szuperlatívuszát.
Senkinek sem könnyű. Emlékszem, mintha ma volna, a nagy szárazság miatt ragályos betegség lépett fel, és huszonöten haltak meg. A rémült és tudatlan nép pánikba esett. Nem értették az egészet.

Rendszerint értelmes pandémiákat vizionál a Glóbusz, szúrja közbe Zöldi.

Egy élelmes asszony avval áll elő, hogy álmában megjelent valami, és azt súgta, hogy a Gonosz beköltözött a Gardonyos Józsi testébe. Ez a Józsi utolsó a huszonöt közül. A téesz (Temető Szelleme) azt mondta a guruzsmásnak, hogy a lelkébe szállva jár haza éjfélesen a Gonosz, és addig nem áll el a halál sora, míg Gardonyos testéből ki nem lesz operálva a kórság.
Az éjszaka setétjében hét erős és bátor ember kibontja Gardonyos Józsi hantját. Feltörik a koporsót, a romló mellkasból kitépik a szívét. Ugyé, abban lehet a lelke.
Hét szűz gyertya világánál apróra vagdaljták, kockás takaróruhában hazaviszik.
A betegek bedörzsölik testüket, így kerülik el a pusztulást.

Hullagyalázás, suttogja választékosan Zöldi. Hiába fókuszál rájuk a B kettes ház erkélye széléről az új besúgó, akinek kamerája is van már, semmi sem hallatszik.

Be is bezárják a hét erős parasztot; viszont az álomlátó szipirtyót nem lelik sehol. Elkámforodott.

Hat-hat évet kapnak. Persze fellebeznek, a büntetést leszállítják egy-egy hónapi fogházra. Az otthon maradottak eladják teheneiket. Az emberek hazajöhetnek…
Jó a marha a háznál. Mindig is valuta volt.

Szóhoz jut Zöldi. Khm. Neki is a berekből ugrik elő. A román húsvét második napján a főváros közelében levő úgynevezett református berekben egy nő felakasztott hullájára bukkannak.
A nyomozás megállapítja, hogy a test bizonyos Ká Em nevű tizenhét éves napszámos leánnyal azonos. Pár héttel korábban nem engedték haza a magyar húsvétra, ezért már akkor marólúgot ivott.
A kórházban talpra állították.
De most aztán megtette.
Az orvos döbbenten konstatálja: az akasztott hulla lábai a földre érnek…Ennek ellenére a fulladás rövid idő alatt beállott. Irtózatos lelki erőnek kellett lennie a szegény napszámos leányban: hogy fel tudja húzni a lábait mindaddig, amíg a halál megváltja szenvedéseitől.

Savó a fejét ingatja. Mi van, kérdi Zöldi.
Valami hibádzik, mondja Savó, a primitív; de a kamera ezúttal sem veszi a hangot.
Sőt kép sincs.

Hát az, hogy az én szeretőm volt, vagyis a jegyesem, motyogja Savó, a szürke. És én azt hittem, azért nem jön haza, mert felcsinálták.
Haragudtam rá, de nagyon. A virrasztására se mentem el, mikor hazahozták.

Nekem a Gardonyos Józsi a keresztapám volt, vallja be Zöldi, a választékos. Ahogy hozták a szívét feltrancsérozva, egy darabot elloptam Nyekulás Pista bától.

Aztán titokban megsúroltad Szabinát, a kecskéteket, röhögi a primitív Savó.
Te kecskebuzgó. Te mindig is nagy lódító voltál.
Nem is vagy falusi. Se nem is vagy székely.

Megengedem, hajol meg Zöldi. Csak blöffölök itt né.
A leányt felboncolták-é ott Bukurestiben?

Fel, bólint Savó.
És.
És igen.
Ettől mindketten szomorúságot tartnak.

A leseskedők szemből innen s szemből onnan annyit sem látnak, hogy nyiksz.
Pedig ezek nyújtózkodva felállnak a padról, Zöldi tapsol, Savó sípol, egy-kettőzve, háromozva végigfutják a patkónyi udvarocskát, kereken háromszor –, és egyőjük sem liheg vagy valami.

Odafent a kamerás újbesúgó halkan káromkod’; a lakók báván pillogatnak a nagy kákó mákóra.

Ezt azért el lehet forgatni. A világirodalom is képzelődik.

A két vén szivarok nyögdécselve odanyergelik magukat a segélő szerkezethez.
Zöldi, a választékos, becézgeti: édes Trotinétám.
A kedves gyalogjárgány már-már patinásan csillog, csábítóan pattogtatja rózsás rozsdafoltjait.
Savó és az ő sánta Trabija sokatmondóan hallgat.
Sóhajosra szelídült csattogással, érzékenyített csettegéssel indulnak vissza.
Földszinti lakásaikba.
Zöldi a bénégybe, Savó is bé a háromba.
Mindenben páratlanok.
Ott hátul valahol nagyot böffent a BigTrafó.
Vajon mit ebédelhetett.
A patkó-udvarkára rálaposodik a préselt történelem.
Néha kibontja magát, tavi tündér az életfogytani rab lázálmában.
Ágyéki befogadó, mint magánzárka után a vasnyoszolya.
Üdítő halálunalom.
Az ördög tövissel hímzett párnája.

Bölöni Domokos: A csődör átszervezése

Csöd egy kis tanyabokor Böd közelében, a kettő lakossága olyan volt az évek során, mint az Elek bá lakodalma: változó. Hol Csödön voltak kevesebben, hol Bödön többen; de olyan is volt, hogy Böd többsége egy lakodalom következtében felborult, mivel a menyasszony a felkontyolás során menyecskévé lényegülvén már új minőséget képviselt, s ezzel kissé elbillentette a demográfiát, Csöd javára.
Kemény harc folyt a lányokért, de a konfliktusok valahogy mindig keresztelővel végződtek. Ahol aztán újabb áldásos cselekedetekre nyílt reményteljes kilátás. A lakosság viszont úgy elkomásodott, hogy máig erősítik: róluk szól a népszerű népdalénekes, Széllyes Sándor rímes versezete, az Apám lakodalma.
A csödiek s a gödiek az átkosban is jól megvoltak egymással. Pálinkabűzös kis „irodából” kormányozta őket Csucsu elvtárs, akit titokban s nagyon diszkréten urazni is illett, ha nem hallotta idegen. De amikor megtörtént anno a rendváltás, Csucsu fogta a harmonikaszerűen levegőző...

szozattovabbacikkhez

 

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek országába VIII. részlet

12. A Zorák atyafiság

Zsófia asszonyék négyen voltak testvérek, miként Tóniék is. Voltaképpen csak ebben az egyetlen dologban hasonlítottak egymásra, semmi másban.
Hogy hogyan és miért, arról senki sem akart soha egyetlen szót sem ejteni, de a családtagok által Zsofkának szólított nő egyik idősebb bátyja a vízbe ölte magát, mármint a Tiszába, az egyetlen nővére, Juliska pedig pünkösdistává lett. Halk szavú, bájos jelenség volt, akiből már messziről áradt a jóság. Két gyermeket hozott a világra, Ferencet és Lajost. Ferike még egészen kicsi volt, amikor kiderült, hogy Juliska vérrákos, s egyik pillanatról a másikra megzakkant benne valami, mert öngyilkos lett. Így került aztán Fehérváriékhoz, hogy ott növekedjen férfivá, mert az apjuk, Zorák Bálint csak Lalit vállalta magára.

szozattovabbacikkhez

 

Nagy Horváth Ilona: A róka (fabula)

A róka felült az ágyában. Energikusnak érezte magát, mindössze kétszer nyomott szundit a telefonon, és ez jobb, mint az ötéves átlag. Az ágyneműtartóban ezúttal a párna került felülre. Gondolkodott, hogy történhetett, de végül nem cserélte meg. Kellenek a kalandok. És ezek amúgy is olyan különleges napok. Nem akart különleges napokat pedig.
Átlagos, vadon élő és vadon haló róka akart lenni, teljesen hétköznapi rókanapokkal, amikor a munkahelyéről hazaérve újabb munkákba temetkezik, s ha kimerészkedik a tópartra, észrevétlen surran el mások mellett. Nem ravaszul. Ez általános félreértés. Bizalmatlanul inkább. Ne szóljanak hozzá. Az emberek mindig hazudnak. De még jobb, ha rá se néznek, mert az emberek sokszor már a hallgatásukkal is hazudnak. A rókák ezt nehezen viselik.

szozattovabbacikkhez

 

Bölöni Domonkos: Nagybátyám megmenti Kolozsvárt

Hommage à Bajor Andor

Rejtélyes objektum lebegett napok óta a Kálvária fölött. Nagyrabecsült Nagybátyámat arra intették, hogy a kolozsváriak érdekében ne lője le. Közben a hírek megerősítették: valóban, Kolozsvár légtere fölött napok óta ott dangubázik egy lebegő tárgy. A hírszerzés szerint nem kell pánikba esni, ugyanis csupán bizonyos nem túl barátságos állam kémléggömbjéről lehet szó. Kolozsvár megfigyelői napok óta nyomon követik a feltételezett, nem túl magaslégköri sajátságos objektumot – közölte a katasztrófa-elhárítás szóvivője, majd elmondta: a rejtélyes tárgy egyelőre nem jelent sem katonai, sem fizikai veszélyt a városra, sőt az országra sem. Több jeles bulvárcsatorna egy, a nevét elhallgatni nem akaró magas rangú védelmi főtisztre hivatkozva

szozattovabbacikkhez

 

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába VII. részlet

10. Gyermekkorom lekottázott dallamai

„A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell
adnom a mi életünk homályába egy sugárra
valót...”
(Márai Sándor: A kassai polgárok)

Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.
Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat…

szozattovabbacikkhez

 

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába VI. részlet

9. A Bódulat

Antal házassága nem sikerült valami fényesen. Az ember, ha szerelmes, hamar felejt és mindent megbocsát. Főként akkor, ha a boldogító igen kimondása előtt már kiélte magát. Itt pedig ez történt, hiszen huszonnyolc évesen nősülni az 1960-as években nem igazán volt szokás, mert ekkor már vagy többcsaládos volt egy férfi vagy örökké agglegény maradt, miként a nők is vénlányoknak számítottak már, ha betöltötték a huszonhetedik életévüket. Két különböző rítusokat követő hittel, egy bénával, Zsófia asszony szüleivel, akik nem akartak tudomást venni nem csak a házasságról, hanem két unokájukról, s a nászasszonyukról sem, lehetett boldogan élni, de csak egy darabig.

szozattovabbacikkhez

 

Konyári Mónika: Öt

Ezüst feszületes rózsafa olvasója kicsusszant a kezéből, mikor a bejárat felől érkező zajra felriadt.
-Ki a fene lehet az ilyenkor?
Az üveges ajtó függönyét félrehúzva próbált kileskelődni a verandára. A kora őszi, alkonyati fény épp csak érintette az udvart. Mintha a nap írisze vetült volna a földre, és mint egy kontúr nélküli glória, átölelte volna a kis falusi házat.
- Ki van odaki’? – kiáltott bátortalanul a félhomályba. Az utcai kaput pár éve már éjszakára sem zárta be, ha rosszul lenne, be tudjon jönni a szomszédasszony. Vagy a mentő. Mert néhanap szédülget kicsit, de az orvos csak nevetett, mikor arra kérte, intézzen neki egy pészmékert.
-Hát minek az magának, Julis néni?
-Tudja, doktor úr, mostanába’ érzem a szívemet! Oszt itt a szomszédba', Ilon is kapott ilyen hogyishíjákot. Oszt azóta semmi baja, mert az rendben tartja a szívit.

szozattovabbacikkhez

 

M. Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába V. részlet

7. A Megáldott

„Az igazak emlékezete áldott.”
(Péld 10: 7)

Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke. Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó - a történelem. Dédapám félkarú volt. Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával

szozattovabbacikkhez

 

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába IV. részlet

5. A Perdita

„A földi asszony egyetlen célja a bűbáj, nem tudatosan, szándékosan, ennél sokkal mélyebben: lényege szerint. S ez a végzete.”

(Hamvas Béla: Scientia sacra)

Az öreg Fejérváry három gyermeke közül a középső lány, Mária, túl a százon, de ma is él. A legnagyobb, Erzsébet, mikoron megállapította, hogy tíz évesen árvák maradtak, s egy gyöngyszemű s aranylelkű mostohával gyarapodott a család, mindent elkövetett, hogy iskoláit minél hamarabb befejezhesse. Ezért az első adandó alkalommal férjhez ment.

Az ok végtelenül egyszerű volt: csak ránézett az 1848/49-es eseményekből is ismert Perczel család leszármazottjára, Borbálára, s azonnal tudta, hogy nem lenne képes becsapni ezt a finom teremtést, márpedig neki egyedül csak a

szozattovabbacikkhez

 

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába III. részlet

3. A Szilke

A Zsolnay nefelejcs mintájú csuprok ─ a Ferenc Jóska bögrék és az ezüstkanalak társaságában ─ csak a port fogták a hatalmas szecessziós cseresznyefa tálaló tetején. Néha a porcelánokban altatták a tejet, máskor meg egy-egy Alt Wien kistányérban az egyre szaporodó macskák és kutyák fogyasztották a napszaknak éppen megfelelő eledelüket. Ugyan, kit érdekelt a mitológiai festett jelenettel kipingált tárgyak sorsa, mikor Ámor már teljesítette első küldetését, s 1962-ben megszületett az első gyermek. Lányt vártak, s beteljesült ez az álom. Nem gondolt már ekkor senki sem arra, hogy mindenképpen trón- vagy bármi más örököse legyen a jövevény, mert a szocializmus évei ekkorra már viszonylagos békességet hoztak a hétköznapokba: dolgoztak, éltek, látszólagosan nem figyelte a családot senki sem, s valójában nem is ismerték egymást a szomszédok sem..

szozattovabbacikkhez

 

Bölöni Domokos: Szellő Manci

A ló ott prüszköl az istállóban, de nincs ki megjártassa, szekér elé fogja. Ott a hám is, vadonatúj, s a kötőfék, minden: felbecsülhető értékek. A ló mellett a kövér boci, nem élvezi sokáig a színtiszta demokráciát, mert nem ez van neki megírva. Borjúpörköltté nemesedik, a toron.
Szürkén vetül előre a szomorúság, fekete zászló képében hirdeti az arra haladóknak, hogy meghalt valaki ebben a házban, és a portáról temetési menet indul harangkongatáskor, a dombra, a takaros kis temető irányába, s ott az agyagos föld befogadja a gazdát. Aki is, mire megérte volna, hogy teljesen a maga ura legyen, alárendelődött az egek ura akaratának.

Hogy is volt csak? Hát éppen bontották a kollektív gazdaságot, és azt vitte ki-ki, amit megfoghatott, aminek az istrángja a kezébe akadhatott. Persze-persze volt ott azért rend is: megvan még a nagykönyv, kinek-kinek a belépési vagyonkájával, földben, jószágban, járműben, szerszámban. Csak hát a gyors rohamban egy hoppra fogyott el minden.

szozattovabbacikkhez

 

Privát hangulatok - Bölöni Domokos írása (I.)

Bölöni Domokos: Két régi történet

Levelek között matatott, mit dobjon ki, mit érdemes megőrizni. Néha csodálkozva, máskor megütközve bölngészett köztük. Olvasók írták valaha, több levélnek elkallódott a borítékja, (némileg) a hatalmi helyzetet is tükrözve gyakran már a bevezető sorokban megjegyezte a küldő, hogy álnéven jegyzi a (mégis) közlésre szánt írást.

A szokásos lomtalanításkor nem jut idő áttekinteni az enyészetnek szánt papírokat, üdvözleteket, levelezőlapokat, képeslapokat, fényképeket, üres óráiban igyekezett mégis kimenekíteni az értékesebbnek, érdekesebbnek vélt „anyagokat”; néha sietség miatt csomagnyi összekötözött levélnek is „megkegyelmezett”. Asztala rekeszei évekig rejtegették a fura irattárat, míg végül nyugdíjazásakor az egészet jókora papírzsákokba szuszakolva a szerkesztőségi gépkocsival hazavitette. Ott is a hányódás, hányattatás várt rájuk, míg legutóbbi betegsége tartós szobafogságra nem kényszerítette –, és most tallózgat, lapozgatja ismeretlenek, közülük bizonnyal rég elhunytak kéziratait. Néha felsóhajt, talán megszokásból, talán nem is.

szozattovabbacikkhez

 

Fehérvári Judit: Lepkeszárnyrés - Palackposta Zsófinak a Mennyek Országába II. - részlet

Szétgurult életek, szabadesések, sorsok, halál(ok)

 1. Előhangok

 És akkor elhatároztam, hogy szingli leszek. Ha az embert az apja, a férje, majd az újabb és újabb szerelme is ilyen piszkosul átveri, akkor mit várjon a többi férfitól?

Nem akartam én semmi mást, csak a családban biztonságra találni, s hinni abban, hogy a teremtés koronája majd megoldja helyettem azokat a problémákat, amelyekkel gyenge nőként nem tudok mihez kezdeni, s tartozni valakihez, hazamenni hozzá, hazavárni, ha távol van, s mindent elkövetni azért, hogy boldogan éljünk.

A pakliban nem volt benne a halál, mert fiatalon ki az a bolond, aki megismerkedve valakivel azonnal arra gondol, hogy néhány év múlva intézheti a temetést, s ott állhat egy koporsó mellett testileg lepusztultan, lélekben meggyötörten, anyagilag kifosztottan. És pereskedések végtelen sora, majd bírósági tárgyalások, negatív adósságok kísérik az útját élete legszebb éveiben, s még csak rá sem tud nézni sem az erősebbik nemre, mert megutálja annak minden egyes tagját.

szozattovabbacikkhez

 

Rácsai Róbert - Frank Herbert: Védett nők

What is "Frank Herbert Park?" - Erik HanbergValószínűleg nem mondok túl sok újat azzal, hogy Robert Merle: Védett férfiak című regénye kitűnő mű. Bizonyára nagyon sokan olvasták, értelmezték, elemezték, gondolkoztak el a szereplők jellemein, a hasonló járványok lehetőségén, illetve az író vízióján - az alapvető társadalmi változásokon, az élet átértékelődésén és még számos dolgon.

Ám kevesen tudják, hogy a műnek született egy „ellenpárja”. Frank Herbert, a Dűne című, lassan klasszikusnak számító sci-fi regényfolyamával híressé vált író 1983-ban írta meg a Védett nők című, műfajilag nehezen besorolható könyvét (Regény? Sci-fi? Thriller? Filozófia?). Ha csak a címet nézzük, joggal gondolunk valamiféle „koppintásra” – ám messze nincs erről szó. A mű angolul a „The White Plague” (A fehér pestis) címet kapta, ez lett a magyar fordítás alcíme is (magyar nyelven 1993-ban jelent meg).

szozattovabbacikkhez

 

M. Fehérvári Judit: Bekezdések - A Lepkeszárnyrés című regényem előhangjai

Családregényt általában azok írnak, akiknek van családjuk. Én megfordítottam a dolgokat, mert halottaim vannak. A család képe oly messze kikötőkben jár, ahova csak akkor hajózhatunk el, ha már nem kell többé az emberi létezés olyan furcsa és felesleges kérdéseiről gondolkodnunk, mint a számlák, rezsi, betegségek, lakhatás, amelyek pedig nagyon is befolyással bírnak az egész életünkre. Néha szerenádként boldogítják napjaink, míg máskor a földhöz vágnak, s keressük a kiutakat. Sokféle ember és még több gondolat, sors, életszemlélet, hit létezik ebben a nagy világmindenségben, amelyet Földnek nevezünk.
Mostanában nem írtam semmit sem, a hályogos, háborús idők szemem vakfoltján csapódtak, s messze költözött innen a sárgafolt is. A gondolataim nehezek és szürkék, akár az éjjelek.
Bőrönd kell hozzájuk, és idő a kicsomagolásukhoz…
Felelősséggel kell olvasni. Ajánlom, hogy ne gyorsan és rögtön…
Messziről kezdem, hogy értelmesen tudjak a végére jutni.
Onnan indulok, hogy van egy Égi Gyermekem. Ma egész nap fényképalbumokat nézegettem. Rengeteg van belőlük. És Zsófi sugárzóan szép és fiatal mindegyiken. Ahogyan peregnek a lapok, úgy nyílik ki egy-egy újabb emlék előttem. És be is csukódik, mert nincsen senki, akivel megbeszélhetném, mikor is készültek a fotók…

szozattovabbacikkhez

 

Barkuti Jenő: Hogy rohan az idő

Legalább is a pécsi városi hírek szerkesztői körében gyorsan múlik. Erre a tényre véletlenül jöttem rá. Berta Bulcsú egyik írását kerestem. Reméltem, náluk megtalálom. Ráklikkeltem a pécsi írókra, mert Berta sokáig Pécsen élt és dolgozott. Gondoltam, ott előbb rátalálok a témára, de csalódnom kellett. A pécsi írók oldalának szerkesztői egyszerűen kifelejtették Berta Bulcsút. Mintha soha nem is létezett volna. Nézegettem a szerkesztett kínálatot. Ott volt azon szinte mindenki, aki egykor Pécsen tett valamit az írott szó templomában: Jannus Pannoniuson, Ibrahim Pecsevin, Zelk Zoltánon át Galsai Pongrácig és Nemere Istvánig sorakoztak a jó betűvetők. Berta Bulcsút viszont sehol se találtam. Pedig ő úgy hozzá tartozott a városhoz, mint a török templom vagy a Hunyadi szobor. Megnéztem persze a nagy keresőben, a Gooogl- ban. Ott megleltem. Úgy, ahogy illik.
A kis kitérő azonban elég volt ahhoz, hogy tűnődjek: így múlik el a világ dicsősége?
Így bizony…
Próbáltam visszaidézni a régi találkozásokat. Jött az első: egykoron, valamikor a hetvenes évek dereka felé, egy véletlen hozott össze vele. Valami közös ismerősnél építkeztünk, az akkori szokás szerint: kalákában.

szozattovabbacikkhez

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf