A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Hunyad [XLVI.]

Hunyad vármegye hazánk királyhágóntúli (erdélyi) részében feküdt, a Maros folyó két partján, határai nagyrészt természetesek voltak. Területe 6932,04 km² volt.

    Hunyad vármegye hazánk leghegyesebb vármegyéi közé tartozott, melyben az alacsony hullámos dombvidéktől az örök hóval fedett magas hegységig a hegyképződés minden nem fellelhető. A vármegye domborzatának alapját a folyóvizek adják meg, legészakibb részét a Fehér-Köröstől északra a Bihar-hegység nyúlványai borítják, melyek a Gajnában érik el legnagyobb magasságukat (1480 m.). Ettől délre a Maors völgyéig az Erdélyi-érchegység több csoportja emelkedik, ú. m. a Körösbányai hegység (Magura 904 m.), Csetrás vagy Nagyági hegység (1134 m.) és az Ompolymelléki-hegység végső ágai (Vulkán 1264 m.). A Maros völgyétől délre a vármegye nyugati részeit behálózzák a Pojana Ruszka (1359 m.) kiágazásai, melyek dél felé a Vaskapu-szorosig érnek, kelet felé a Sztigy völgyéig bocsátott dombsorban végződnek. Ettől kelet és dél felé merednek gének a vármegye leghatalmasabb hegységei: legdélnyugatibb sarkában a Godján-Szárko hegység néhány magas csúcsa (Vurvu Petri 2195 m., Petreanul 1898 m.) emelkedík, míg a Sebes völgyétől keletre húzódik a vármegye legimpozánsabb s legzordabb hegysége, a Retyezát (2486 m.), mely 2000 métert meghaladó főgerincével, keskeny szaggatott oldalgerincével, s mélyre bevágódó völgyeivel a Magas-Tátrára emlékeztet. Vele párhuamosan, a Román-Zsil völgyén túl a Határszéli hegycsoport kevésbé zord gerince húzódik, melyen át a Vulkán-szoros s a Zsil völgye közvetíti az átjárást Románia felé. A Zsil völgyétől keletre a Preng csoportjának egy része esik Hunyad földjére, míg ettől északra a Kudsiri havasok nagy kiterjedésű csoportja terül szét, melynek ágazatai a Sztrigy és Maros lapályain lapulnak le. A HUnyad művelhetőbb területeit a Maros és mellékvölgyei (főleg a szászvárosi, a Sztrigy és Egregy mente) szolgáltatják a vármegye derekán. Innen egészen elzártan az Érc-hegység gerince mögül fejlődik ki északon a Fehér-Körös völgye és délen a Romániához csatlakozó Zsil-medence. A Sztrigy által a Maroshoz csatlakozó Hátszeg-völgy hatalmas görkövei miatt szintén alkalmatlan a művelésre. Geológiai szempontból a Maros-balparti hegyek palákból alakultak, északon az Érchegység trachitból áll. A Cserna és Sztrigy környékén a harmadkor szelíd hajlású rétegei domborodnak fel, míg a Maros mentén diluviális teraszok követik s a hátszegi medence is negyedkori kavics- és görélylerakódásokból áll.

    Folyóvizei közül a Maros Balomirnál a Kenyérmezővel köszönt a vármegyébe, s csak Déván alul kezd szűkülni. E 100 km hosszú völgy a vármegye legtermékenyebb részét képezi. Balparti jelentékenyebb mellékvizei a Kenyérvíz (Kudsir patak), a Városvíz vagy Pec, a jóval nagyobb Sztrigy, mely a Sebest veszi magába, a Cserna vagy Egregy és a Dobra. A jobbparti vizek közül a gyógyi víz leghosszabb. A vármegye második főfolyója a Fehér-Körös  északi határon ered, s Kristyrig délre, onnan nagyobbára nyugatra folyik, Baszarabászánál lépve át arad vármegye földjére. A harmadik vízmedence a Zsilé, mely Kudrisi havasokban eredő Magyar-Zsil és a Retyezét déli oldalán fakadó s hosszabb Román-Zsilnek Alsó-Borbatyennél való egyesüléséből alakul. A vármegye nyugati szélén a Vaskapu-hágó által Hátszeg vidékétől elválasztott s nyugatra lejtő Bisztra a Temes mellékvizeihez tartozik. Így a folyók a vármegyei felföldet is széttagolják, a külső keretet mindenütt a már említett hegykoszorúk alkotják, s a közép felé lankásodó dombvidék hullámzik.

    Nagyobb állóvizek a vármegyében nincsenek, néhány kis hegyi tó a Retyezát csoportját ékíti. Ásványos forrásai közül az algyógyi és bábolnai tiszta hévforrás, az alsó-vácai kénes hévforrás, a dévai konyhasós és boholti savanyúforrás említendő. Alsó-Vácán, Boholton és Algyógyon kisebb fürdők is voltak.

    Lakónak száma 1891-en 267 895 volt, egy km²-re 39 lélek esik, így a vármegye hazánk ritkább népességű vidékei közé tartozott. Nemzetiség szerint volt ekkor a vármegyében 17 167 magyar (6,4%), 8047 német (3%9, 238 486 oláh (89%), 347 tót, 47 rutén, 30 szerb és 3756 egyéb nemzetiségű.

Dóczi Székely Gábor: SZENTENCIÁK

(részletek)

Fönn s benn, mindenütt: fényes Isten, add nekem világosságodat. Egy csillaggal küldd el nekem.

A szeretetben se működik: mindenki dudás és egy a csárda

Olykor a szeretetet is jól meg kell tudni ülni, különben leveti az embert és messze kóborol.

A nép(csoport), mely elutasítja a maga művelését (colere, cultura) – amelynek alfája és ómegája is a tanulás – nem hivatkozhat kultúrára. Ha mégis arra hivatkozik, az önellentmondás. Olyan, mint amikor Zénon azt állította, hogy mozgás nem létezik, s erre kollégája elkezdett előtte sétálni.

Az európai kereszténységet addig igazítgatták a mindenkori társadalmi-gazdasági realitásokhoz, míg teljesen ki nem kopott az életből. Fáj vagy nem fáj, legyünk legalább őszinték. A keresztény ember – a jézusi tipológia fényében - mára alapvetően kihalt. Alapvetően. S ezt nem cáfolja, hanem inkább erősíti, hogy vannak Teréz anyák, Böjte Csabák, anonim szentek.

Nagyhatalmak, kishatalmak: mindenik koncot akar más országból.

Akivel hosszú távon bizonyosan nem leszünk haragban, rövid távon sem éri meg.

Minden csizma - árkon bokron át - ragaszkodik az asztalhoz.

Álmodik a nyomor (Ady) ? Lehetne közös városokat (commun city) csinálni: ott van – első körben: Esztergom és Párkány (Sturovo), Komárom és Révkomárom (Komarno), Sátoraljaújhely és Tótújhely (Slovenské Nové Mesto); második körben: Kassa (Kosice) és Békéscsaba (Bekesska Caba), Losonc (Lucenec) és Szarvas (Sarvas), Pilisszentkereszt (Mlynky)  és Rimaszombat (Rimavska Sobota); harmadik körben: nincs megállás… teljes kétnyelvűséggel, önálló közjogi állással, és sajátos statútummal.

Az ostoba zéró toleranciák is a liberális fundamentalizmus gyümölcsei.

A józan belátás medrében nem minősülhet jogellenes elkülönítésnek, amennyiben egy közösség saját értékei, belső rendje, identitása és célja megóvása érdekében az általa jogszerűen támasztott magatartási szabályokat elutasító, azokkal nyíltan szembehelyezkedő személy közösségben való részvételét kizárja. Ez nem elkülönítés, ez elkülönülés!

Van, ahol a gyermekáldást szakmányban művelik. Sajnos mégse lesz belőle soha igazi áldás. Nem a kiművelt emberfők gyarapszanak a haza javára, hanem a semmirekellők. A barom barmot nemz, a rossz atya rossz fiat nevel (vö.: Pázmány Péter). Megállj-t kellene  parancsolni, különben a normalitás kipusztul és az eszeveszettség elárad. Ha nem telik tőlünk többre, csupán barmok nemzésére, és a csőcselék szaporítására, akkor inkább ne tegyük. És ezt a tartózkodást kellene  jutalmazza – a meg-nem-történtség segélyével -  az állam, hiszen az emberi nem söpredéke zsugorodott…

A tapasztalat akkor sem győzhető le, ha az előítélet köpenyét húzzák rá.

A magyarok elszoktak a nemzeti politikától. Ezért egy ideje, hogy fölfedezhetőek az állam életében a nemzeti érdekérvényesítés jelei, ez sokunknak katartikus élményt nyújt és elfelejtteti a szemmel láthatóan létező létrontási szituációkat. Holott itt is igaz: nem érdemelsz dicséretet szolga, hisz csak azt tetted, ami a dolgod.

 Seregnyi ember varázsolja a csodát. A csodaesélyek száma végtelen.

Kárpát-medencei nyelvválasz: az élet több, mint a nyelv. Cserélnem kell.

Egy nép bántalmazásának nem csak fizikai változata van. A mindennapi provokáció és az élet legapróbb dolgaiban is tapasztalható ellehetetlenítés ebbe a kategóriába tartozik. A nemzeti kisebbség ellehetetlenítése a népirtásnak csupán kifinomultabb alakzata.

Sok nép kiáltott már és követte csönd. De a XX. század legvisszhangtalanabb kiáltásai belőlünk, magyarokból fakadtak.

Az emberi (kisebbségi) jogok érvényesíthetőségének felső határa a nagyhatalmi érdek. Ez soha nem változik.

Az igazságosság mindig máshol. Aki nemes, az Istenből másol.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Krassó-Szörény [XLV.]

Krassó-Szörény vármegye hazánk Maros és Duna közti részében feküdt, területe 9750,16 km² volt, hazánk leghegyesebb vármegyéi közé tartozott, melyben lapály alig volt. Északi részében a Poljána Ruszka-hegység emelkedik a Béga, Temes és Bisztra közt, a mélyre bevágott hosszú völgyek által jellemzett hegység, melynek legmagasabb csúcsai a Bágyes 1380 m. és Ruszka 1359 m. A Béga és Marosközt hosszabb mellékágat bocsát nyugat felé, melynek magassága azonban 416 métert nem haladja meg. A Temes völgyétől nyugatra a Szemenyik–Plessuva-hegység terül el, mely északkeletről délnyugat felé vonaulva, északi részében a Szemenyik(1447 m.) és a Piatra Nedjei (1438 m), délen a Olessuva csúcsban kulminál. A hegységhez nyugat felé a Dél-Magyországi Érchegység csatlakozik, menynek tagjai a Dognácskai-hegyésg (809 m.) és az Aranyos-hegyésg (551 m.). A Néra völgyétől délre egészen a Dunáig elterülő hegységek három csoportra oszthatók: Lokva-hegység (549 m.), Almás-hegység (854 m.) és a Szretyinye-hegyég. Ez utóbbiban, mely a szerb hegyekkel együtt a Klisszura- és Kazán-szorosokat alkotja, a legmagasabb hegytömege, a Godján-Szárkó emelkedik, melynek legmagasabb csúcsai a Magura Marga (1509 m.), Muntye mik (1806 m.), Pojána Nedjei (1939 m.), Szárkó (2190 m.), továbbá a román határon a Vurvu Pietri (2195 m.), Gugu (2294 m.), Muráriu (2231 m.), Godján (2229 m.) és Dobri Vér (1934 m.). A Cserna bölgyétől keletre a Domoglen (1190 m.) regényes csoportja emelkedik.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Temes [XXXXIV. rész]

Temes vármegye hazánk Tisza-Maros közébenben feküdt. Az északról dél felé hosszúra nyúló, de igen keskeny vármegye területe 7110,56 km² volt. Földje nyugati részében termékeny síkság, melynek tenger feletti magassága a Moravica-csatorna körül csak 76 méter, de a Béga és Karas közt térség nagy részében is 100 méteren alul marad. Kelet felé lassan emelkedik, s úgy észak felé, mint a vármegye keleti határszéle felé hullámos síkságba, részben alacsony dombvidékbe megy át. A síkság a Béga folyó mentén nyomul legmesszebbre kelet felé, melyet számtalan kisebb-nagyobb folyóvíz öntöz, és nem egy helyen mocsarak szegélyezik e folyókat. Délre a híres Delibláti homokpuszta vagy dél-magyarországi homoksivatag (Bielo brdo) terül el, 198 m-ig emelkedő, hegyeknek is beillő hullámos dombjaival és délkelet-északnyugati irányú homokbuckáival, melyek a Karas és Duna medrégi nyomulnak előre. Temesvártól északra és északkeletre a Pojána-Ruszka hegység kiágazásai gyanánt tekinthető dombvidék terül el. A Béga völgyétől délre a Bogsáni hegycsoport végső ágaz nyúlnak a vármegyébe. Jelentékenyebb a Temes-Kutas felett emelkedő 641 méter magas Kudrici tető, mely a vármegye legmagasabb emelkedése és a hozzá csatlakozó 497 méteres Verseci Várhely. A Néra völgyéből az 549 méteres Lisza poljána, mint a Lokva-hegység kiágazása emelkedik.

    A folyóvizek mind keletről nyugat, illetve délnyugat felé szelik át a vármegye földjét. Két fő folyója a Duna és a Maros a déli illetve az északi határát jelölik. Ezeken kívül legjelentékenyebb vize a Béga, melyből Temesvárnál hajócsatorna indul ki.

Varga Árpád: Mi fán terem az apeva?

Különleges felolvasóestet, illetőleg író-olvasó találkozót hozott el Pápára a tavalyi adventi várakozás első hétköznapja, amikor is a Jókai Mór Városi Könyvtárban egy viszonylag új versformáról, az apeváról beszélgetett a helyi tanár-költő, Varga Árpád és a műfaj kiötlője, Szimeonov Todor matematikus, író. A 2010-es évek dereka óta létezik ez a cím nélküli, rövid, ötsoros versalakzat, melynek időközben a hazai irodalmi berkekben számtalan művelője, költője tűnt fel.

Szimeonov Todor várnai születésű, 1975-ben telepedett le végleg Magyarországon, elméleti matematikát és filozófiát tanult. Noha irodalmi alkotások esetében ritka s furcsán hangzó kijelentés, mégis tényszerűen elmondható, hogy ő találta fel és nevezte el az apevát, mely lírai forma ezután nyomtatásban is az ő neve alatt jelent meg először Most, valamikor című, válogatott írásait tartalmazó könyvében 2016-ban. Az áttörést a népszerűsítésben a 2017. évi Ünnepi Könyvhétre megjelentetett Apeva 2017 című antológia hozta el, melyet szintén Szimeonov Todor szerkesztett, s a Változó Világ Mozgalomért Közhasznú Alapítvány égisze alatt készült. Az antológia pályázatára imponálóan sok amatőr költő jelentkezett, a kötetbe végül 57 társszerző apevái kerültek. Azóta pedig már több antológia és egy-egy szerző önálló kötete is napvilágot látott, mely verseskönyvek tehát kizárólag apevákat tartalmaznak.

    Az új műfaj formai szabályai a következők. Az apeva cím nélküli rövid vers, öt sort tartalmaz, és a sorokban rendre egy, kettő, három, négy és öt, azaz soronként egy-egy szótaggal bővítve összesen tizenöt szótag lakozik. Ebben a tizenöt szótagban és öt sorban viszont nem megengedett a sorok végén a szavak kötőjellel történő elválasztása.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Torontál [XLIII. rész]

Torontál vármegye hazánk déli részében, a Duna-Maros szögében feküdt. Területe 9521,42 km² volt. Az egész vármegye lapályos és részét képezte a nagy magyar alföldnek, melynek legmélyebb fekvésű részei közé tartozott. E kiterjedt síkság keletről nyugat felé lassan aláereszkedik és tenger feletti magassága mindenütt kevesebb 100 méternél, csak a BErzeva folyótól délre eső, nagy terjedelmű Delibláti homokpuszta képez jóval magasabb fekvésű, hullámos területű feltérséget. A vármegye folyóvizekben igen gazdag volt, délnyugati és déli részén a Duna képezi a határt, melynek szélessége 560–700, mélysége 6–16 méter, partjai alacsonyak és számos holtág és ér keresztezi a szomszédos vidéket. A legmocsarasabb rész, az úgynevezett pancsovai öböl, a századfordulón lecsapolták, és a bukovinai csángókat telepítették oda. A Tisza a nyugati határát jelöli a vármegyének, lassú, lomha folyású és gyakran kiáradó folyó, partjain mocsarakkal és tavakkal. Északon a Maros határolja a vármegyét, belőle az Aranka-ág szakad ki, mely délnyugati irányban öntözi a vármegye északi részét, Pádénál csatlakozva a Tiszába. A többi folyóvíz mind északkeleti-délnyugati irányban szelte át a vármegye földjét: így a csatornázott Béga, a Temes és a szintén csatornázott Berzava, mely Moravicai- és a Teréz-csatorna vizeit veszi magába. Ásványos forrásai az ivándai keserűvíz és a melencei Ruszanda-tó.

Cságoly Péterfia Béla: Erdélyi irodalom és a magyar élettér

Erdélyt mindig is kicsit a kies tájak, a furcsa, gyakran meghökkentő történetek, vagy a mesék birodalmába tartozónak vélték Magyarországon és főképp Budapesten, a távolságnak, valamint függetlenségre vágyó és öntudatos lakóinak köszönhetően. Már az is zavaró tény, ha az egyöntetű Erdélyről beszélgetünk, hogy egységes tájként és egységes lakosságként gondolkodunk róla. Bár sok minden közös bennük, de ha csak az itt élt kiemelkedő irodalmi alkotóikra gondolunk, bizony nem kevés az évbeli, lelki, szellemi és a földrajzi távolság Arany János szülőhelye Nagyszalonta és a cegei Wass grófok kastélya Válaszút, vagy Ady szülőföldje Érmindszent és Benedek Elek tusculanuma Kisbacon vagy Kós Károly Kalotaszege között. Nevetségesen hangzik, de a német nemzetiszocializmus illetve Adolf Hitler regnálása óta, az eltelt több mint hetvenöt év dacára, az „élettér” mind szó, mind eszme „kódolt antiszemitizmusnak vagy fasizmusnak” és az ezzel járó tiltott gyümölcsnek számít a publicisztikákban. Miközben ez a fogalom nemcsak a lakott környezet és annak gazdasági birtoklásának alternatívája, hanem az európai ember számára oly fontos, elsősorban keresztény-kulturális lehetőségek tárházát jelenti. Az erdélyi élettér lényege nem maga a táj, az otthon, hanem az erdélyi lélek. Mi épp ezért most az irodalom ösvényein járunk erdélyi képekért. Az író bölcsőhelyén vagy otthona körül nézünk szét, verseiben vagy novelláiban magunkba szívjuk rácsodálkozásait az erdélyi tájra, emberekre.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Csanád [XLII. rész]

A Tiszán túl, a Maros jobb partján, egykor Csongrád, Békés, Arad és Torontál vármegyék közt elterülő megye, melynek területe 1918 előtt ezerhétszáz négyzetkilométer volt, tehát a kisebbek közé tartozott. Négy járásra (központi, nagylaki, battonyai, kovácsházi) oszlott, székhelye a megye egyetlen – rendes tanácsú városa, Makó volt. A községek közt csak három kisközség volt, a többi mind nagyközség, általában népesek, ezernél kevesebb lakosa csak hatnak volt. Legnépesebbek voltak Nagylak tizenháromezer, Battonya tizenkétezer, Csanádpalota hatezer, Mezőhegyes ötezer és Apátfalva ötezer lakossal.

    Csanád vidéke végtelen róna, melyet csak apró, természetes dombok (őrhalmok vagy temetkezési dombok) tarkítanak helyenként. A síkság keletről nyugat felé lassan ereszkedik alá, s tengerfeletti magassága 107 és 80 méter közt ingadozik. E rónát délen az egykor gyakran kiöntő Maros, odább északra a Szárazér öntözi. Az utóbbi tulajdonképpen a Holt-Marosból jön ki, szabályozása 1889-ben fejeződött be. A talaj a legtermékenyebbek egyike az országban, túlnyomóan fekete föld, keverve iszappal, fekete szikkel és homokkal, a meddő szikes talaj ritka.

    A megye lakóinak száma 1891-ben százharmincezer lélek volt, mely1914-re közel százötvenezerre szaporodott, így Csanád az ország egyik legsűrűbben lakott megyéje volt. Lakói közel háromnegyede volt magyar, bő tíz százalék szlovák, tíz százalék román, kevés német és szerb. Az előző századfordulón úgy tartották, hogy a csanádi magyarok nagyon elütők egymástól, köztük a makói igen munkás, szorgalmas és takarékos nép, ritka üzleti szellemmel, az apátfalvi igen takarékos és szorgalmas, mások kevésbé.

    A megye közoktatása a kiegyezés után jó lendületet vett, 120 népiskola létesült, így minden községbe, ráadásul még tizenkét pusztára jutott. A régi lemaradást azonban csak lassan lehetett behozni, 1891-ben a férfiak egyharmada, a nők fele nem tudott írni-olvasni. Ekkor középiskola a megyében nem volt, gimnáziumok később létesültek.

Csata Ernő: A magyar nyelv védelmében

A Nyelv és Tudomány ismeretterjesztő hírportál 2010. október 1-ji számában megjelent Fejes László, Hat tévhit a magyar nyelvről című írása, amellyel néhol vitatkoznék.

    1. A magyar nyelvet tizenöt millióan beszélik.

    Ezt a szerző mítosznak tartja, de ő is elkezd saccolgatni, körülbelüli számokat összeadni, hogy bebizonyítsa, ennél kevesebben beszélik a magyar nyelvet. Ezzel nem érdemes vitatkozni, ugyanis a tudomány az lenne, ha valaki venné a fáradtságot és legalább a 194 nemzetközileg elismert független állam (ha nem is a 203) legutóbbi népszámlálási adataiból kiírná és összeadná azoknak a számát, akik magyarnak vallották magukat bárhol a világon. Ez lehetne egy sokkal pontosabb statisztikai adat, amiről aztán lehetne érdemleges vitákat folytatni.

    2. A magyar kis nyelv

    A szerző szerint is, a magyar nem kis nyelv, ha azzal az 5-6 ezer beszélt nyelvvel hasonlítjuk össze, amit számontart a világ. Számos besorolás szerint a magyar a 60. helyen van, tehát nagy nyelvnek számít, ezt nyugodtan megtanulhatjuk.

    3. A magyar nyelv eredete bizonytalan

    Ez az állítás egyáltalán nem igaz. A magyar nyelvet nem hozta senki sehonnan, az itt alakult ki a Kárpát-medencében, több évezredes fejlődés és kölcsönhatások eredményeképpen. Az itt élő őstelepesek életére és nyelvére, több hullámban, rátelepedtek, elsősorban a türk nyelvű, hódító népek: hunok, avarok és Árpád megyeri törzse és szövetségesei, majd a nyelvük közel 300 év alatt beolvadt az őstelepesek nyelvébe, természetesen nem nyomtalanul.

Herczeg Ferenc: Afflavit Deus

Papíron gyönyörűen festett a terv. Kétféle népcsoport él majd a csillagok alatt: fegyveresek és fegyvertelenek, gazdagok és koldusok, urak és szolgák. És hogy rabszolgalázadás ne támadjon, szövetségek, katonai és gazdasági egyezmények vasbetontornyai közé falazzák Európát. A legyőzötteket pedig eltiltják attól, hogy közeledjenek egymáshoz. Mint a fegyenceket! És ez így marad, míg a világ világ lesz.

    Papíron gyönyörűen festett. Valamit azonban kifelejtettek a számításból. Az életet! Halk fuvallat érkezett a végtelenségből és az örök időkre épített hatalmi rendszer fonnyadni és rothadni kezdett. Mi ez? Semmi rendkívüli, éppen csak érvényesül az élet törvénye. Az igazság. a költő szerint az isteni igazság fel van oldva a kozmikus következetességben, mint a só a tenger vizében. Láthatatlan, de ott van minden vízcseppen.

    Afflavit Deus – és ők, akiké az ország és a hatalom, vérrel és tűzzel kezdtek álmodni. Sőt leszoktak az alvásról, mert az éjszakáik megteltek rettegéssel. Szuronyerdőkkel vették körül magukat, majd mikor mégsem szűntek a rémlátomásaik, elkezdtek önmagukkal alkudozni és egyezkedni. Leszorították a jóvátételt, kimondták a fegyverkezés egyenlőségét, bár nem volt bátorságuk, hogy végre is hajtsák.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Bihar [XLI. rész]

Magyarország volt tiszántúli kerületének legnagyobb, tizenegyezer négyzetkilométer kiterjedésű megyéje volt. Lakóinak száma 1890-ben ötszáztizenhétezer volt, évenként másfél százalékos szaporulattal, minek következtében a lélekszám 1914-re elérte a hatszázezret. Bihar eszerint Magyarország legsűrűbben lakott területei közé tartozott. A lakosok ötvenöt százaléka volt magyar, negyvenhárom százaléka román, a szlovákok és németek száma együttesen sem érte el a két százalékot. A magyarság leginkább a síkságon lakott, kisebb szigetekkel a Fekete-Körös völgyeiben, a románság túlnyomóan a hegyeket lakta ugyan, de Nagyvárad, Cséffa és Nagyszalonta közt a lapályon is nagy számmal élt. A kevés német a városokban oszlott meg, többséget csak Újpalotán alkotott, míg a szlovákok főleg Feketeerdő vidékén laktak. Hitfelekezet szerint volt Biharban negyvenhatezer római katolikus, ugyanannyi görög katolikus, közel kétszázezer görögkeleti, több mint kétszázezer református, huszonhatezer izraelita és kétezer evangélikus.

    Bihar vármegye tizenhét járásában a lakosság közel kétszáz nagyközségben, háromszáz kisközségben, számos pusztán és telepen élt. A községek közepesek voltak, kétezernél többen negyvennégyben laktak. A megye egyetlen, törvényhatósági joggal felruházott városa, Nagyvárad egyben a megye székhelye volt.

Németh László: Faj és irodalom

    /elmondta a Társadalomtudományi Társulat 1927. december 23-iki ülésén/

I.

    Kettős várban vonja meg magát a népek öntudata. A külső vár neve ország, a belső vár neve: faj. Az ország hatalom. Kiröpítő fészke szomszéd várakat szorongató portyahadnak s refugiuma falai közé tévedt jobbágyoknak és kereskedőknek. A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.

    Nem csoda, hogy az utolsó tíz évben többet emlegettük a fajt, mint a millennium tíz századában. Csalódtunk az országban. Nem hisszük, nem hihetjük, többé, hogy egy palánk a mi egységünkbe abrincsolhatná a világ minden közénk vetődött gyülevészét. Láttuk szétfutni ezt a csürhét s láttuk, mint sodortak magukkal más országokba java magyar milliókat s most felekezetnek akarjuk tudni a magyarságot. Szerződésektől független erőnek, melynek fiai szívében van az otthona. Bilincsek és sorompók fölötti egységre van szükségünk a bilincsek és hamissorompók éveiben. Közösségre, amely kikacagja a testünkbe dúcolt jelzőoszlopokat. Közösségre, amely kizárja az árulás lehetőségét. Talán támad s vár támadna még magyar nemzedék, mely megint az országba helyezi vissza hite súlypontját. A mi nemzedékünk azonban annyi gyöngének bizonyult pánt elpattanása közben eszmélt a népek életének a törvényeire, hogy először ezt a legutolsó és legfontosabb pántját akarja szétpattinthatatlannak tudni.

    Sajnos, az egyetemes fogalomzavarnak ebben a magyar Bábelében minden új szó félreértést bimbózik s a legegyszerűbb ideák is nehezen jutnak át a kritika desztillátorán. Százszorosan így van ez a fajisággal, melyet élet és történelem bogozott össze s ellentétes érdekek kuszálnak tovább.

    Vannak, akik a legszívesebben elejtenék a szót, amely épp olyan éles fokossá tud görbülni, mint amily kifogyhatatlan tüzeknek lehet csóvája. Vannak, akik egy élettani mitológiát zsúfolnak mögé és sok millió ember sejtjei mélyén fortyogó kémiai erőnek hirdetik. Engemet is nagy túlzások és nagy kételkedések emléke fűz e szóhoz. A faji talajba millió gyökérrel bocsátkozó íróféle s a természettudományok iskoláját kijárt ember szkepticizmusa csaptak össze rajta. Egyik az életjelenségeknek arra a szédítő gazdagságára hivatkozott, amellyel neki, a paraszt család könyvnek szánt sarjának, a magyar faj kora gyermekségétől megnyilatkozott; a másik arra a kiáltó tényre, hogy ezt a sok hangot, ízt, illatot, színt nem lehet a magyar nép testében alvó egységes alkati elv kivirágzásának tekinteni.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Bács-Bodrog [XXXX. rész]

Magyarország egyik legnagyobb megyéje volt a maga tizenegyezer négyzetkilométerével a Duna-Tisza közének déli részén. Földje egész kiterjedésében lapályos, Hegysége nincs, a lapályból azonban a megye északi felét elfoglaló 110-150 méter magas fennsík emelkedik ki. Ezen a Telecskának (telecskai dombok) nevezett fennsík meredek párkánnyal emelkedik a lapályból, szélei Bajától Stanisicsig és Szivácig, innen a Ferenc-csatorna mentén majdnem a Tiszáig húzódnak, megjelölvén a határt, ameddig egykor a Duna és a Tisza árjai kalandoztak.

    A Duna és a Tisza számtalan kanyargásával és ágával egykor elmocsarasította a partvidék nagy részét. Részint lecsapolás céljából, de még inkább a közlekedés előmozdítására 1802-ben Monostorszegtől Tiszaföldvárig a 108 kilométer hosszú Ferenc-csatorna épült, mely a közép Bácskának sokáig egyetlen közlekedő vonala volt. Ezt 1856-ban Bezdánig hosszabbították meg, húsz évre rá a baja-bezdáni tápcsatorna, a Kis-Sztapárról Újvidékre vezető Ferenc József-csatorna, s a még mindig nagy kiterjedésű belvizek levezetésére az időközben hatóságilag alakított belvízlecsapoló társulatok által számos kisebb csatorna s védmű épült, miáltal termékennyé váltak olyan területek, ahol azelőtt mindig vizenyős rét vagy nádas volt.

    A megye lakóinak száma 1891-ben hétszázhúszezer lélek volt, közel fele magyar, negyede német, negyede szerb, valamint néhány százalék szlovák, rutén és horvát. A magyarság a megye keleti és északi részén tömörült, a németség a nyugati részén, a szerbek Zombor körül és a megye délkeleti szögletében laktak legtömegesebben, a szlovákok Bács és Újvidék közt, a rutének Titel és Józseffalva körül éltek. A lakók általában több nyelven értettek, a szerbek legjobban különítették el magukat szokásaikban.

Bisztray György: Szakterület-e a magyarságtudomány?

Hízelgő lenne elmondani, hogy a germanisztika, szlavisztika, hispanológia, sinológia és egyéb kulturális-filológiai szakterültek mellett létezik egy hungarológiának (magyarságtudománynak) nevezett tudományág is. Sajnos, nem ez a helyzet. Ehelyett egy izgalmas mozaik darabjai hevernek szerteszét, melyeket még senki nem gyűjtött és rakott össze. És az újabbnál-újabb szakmai tanulmányok egyre növelik a mozaikdarabok számát, és légyenek bármilyen eredetiek és hézagpótlóak, nem oldhatják meg annak a kérdését, hogy miként lehet a magyarságkutatásból egy széleskörű, önálló szakterületet kialakítani. Ez tudniillik a szaktudományok fölött álló kérdés, amely természetesen nem pótolhatja e szaktudományokat és nem kérdőjelezheti meg létjogosultságukat. Kétségtelen viszont, hogy a magyar tárgyú szakkutatás agyonspecializált és nélkülözi mind az önismeretet és önmeghatározást, mind a szintetikus szempontokat. Sajnos, és most is áll rá, amit Németh László közel fél évszázada írt A magyarságtudomány feladatai című esszéjében: „Ha a magyarságtudomány más nem volna, mint magyar irodalomtörténet, művészettörténet, nyelvészet, embertan, néprajz, szóval a magyarsággal foglalkozó tudományágak egymás mellett, akkor a hungarológia megalkotása nem is tudósok, hanem szabászok dolga volna: ollóval kellene kinyírni és tűvel összefércelni”.

    Sem a magyarságkutatásnak mint szakterületnek, sem a magyar kultúrterületnek nincs jelenleg elfogadott (elfogadható!) meghatározása. Hogyan folytathatnánk tehát eszmecserét e két terület feltérképezésének elméleti és módszertani kérdéseiről? És hogyan mérhetnénk föl tartalékainkat és szükségleteinket?

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Csongrád [XXXIX. rész]

Hazánk régi tiszántúli kerületének egyik vármegyéje, területe 3413,65 km². Felülete általában rónaság, melyen csak itt-ott látni egy-egy mesterségesen hányt halmot (temetkezési vagy őrhalom). A róna a vármegye közepe táján a Tisza felé ereszkedik alá, s legmélyebb része Szeged táján van. A vármegyét közepe táján a Tisza szeli sok átmetszéssel rövidített kanyargós mederben, Szentesen felül a Körös ömlik belé, Szegednél pedig a Maros. A nagyszámú tavak (több Fehér-tó, Csaj-tó, Rekettyés-tó, Hód-tó stb.) szintén csak időnkint telnek meg vízzel, s a folyóvizek szabályozása folytán ezeknek, valamint a folyómenti mocsaraknak terjedelme jelentősen csökkent. A töltések mögött felfakadó vadvizek és a nedves évszakban meggyülemlő belvizek azonban nagy károkat okoznak.

    A vármegye közlekedésének főerei a vasutak voltak, melyek Szeged felől Csaba, Budapest, Szabadka és Temesvár felé ágaztak szét. Hajózás csak a Tiszán volt a millennium idején, a Maroson és Körösön csak tutajozás folyt. Ekkor csak 18 km kiépített és 607 km kiépítetlen út volt található a vármegyében.

    A vármegye 3 járásra oszlott, volt benne 1 rend. tan. város, 1 törvényhatósági joggal felruházott és 1 sz. kir. város. A községek kettő kivételével nagyközség, csak 3-nak volt 3000-nél kevesebb lakosa.

    A vármegye lakóinak száma 1891-ben 261340 lélek volt, melynek 98,1%-a magyar ezenkívül volt 1% német és négy száz tót, oláh, horvát, szerb és egyéb nemzetiségű. Csongrád vármegye hazánk egyik legsűrűbben lakott megyéi közé tartozott. Habár minden községben és 87 pusztán is volt iskola, mégis a tanköteles gyermekek 28,1%-a nem járt iskolába, s a 6 éven felüli lakosságból a férfiaknál 33%, a nőknél 43,5% nem tudott sem írni, sem olvasni.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Békés [XXXVIII. rész]

Hazánk régi tiszántúli kerületének egyik megyéje, alakja szabálytalan, határai északon Jász-Nagykun-Szolnok, keleten Bihar, Délen Arad és Csanád, nyugaton Csongrád vármegye. Területe háromezerötszáz négyzetkilométer. A lakosság száma 1891-ben kétszázhatvanezer lélek volt, az éves szaporulat 1,2 százalék, mi által a lakosság 1910-re háromszáz harmincezer főre gyarapodott. A millennium idején a lakosok háromnegyede volt magyar, szűk egynegyede szlovák, további néhány ezer német és román. A magyarság a békéscsabai járást kivéve mindenütt abszolút többségben volt, a szlovákok Békéscsabán, Tótkomlóson és Szarvason voltak többségben. A németek csak Mezőberényben és Gyulán, a románok Kétegyházán és Gyulán laktak nagyobb tömegben.

    Békés vármegye hét járásra oszlott (békési, békéscsabai, gyomai, gyulai, orosházai, szarvasi, szeghalmi), és Gyula volt egyetlen rendezett tanácsú városa. Mindössze huszonhét község volt a megyében (legtöbbhöz puszta is tartozott), mint nagyközség, melyek közül egyedül Szabadszenttornya lakossága nem érte el a kétezer főt, hét község tízezer léleknél többet is számlált. Ezen óriási községek – köztük Békéscsaba a maga közel negyvenezer lakosával – hozzájuk mérhető nagy határt, esetenként húsz-harmincezer hektárt birtokoltak.

    Békés vármegye földje végtelen róna, melynek tenger feletti magassága 85 és 95 méter közt ingadozik, s csak egyetlen helyen, Orosházától keletre emelkedik 101 méterig. Ezen, szinte a tengerfelület egyenességét mutató rónán csak apró mesterséges halmok (szám szerint 300) emelkednek.

Bözödi György: Az eltűnt marosvásárhelyi szobrok

Marosvásárhely, nov. 7. A székely főváros főterének egyéni ízét és otthonos hangulatát szobrai adták meg az első világháború előtt. Minden vásárhelyi lakosnak élénk emlékezetében élnek még ezek a régi jó ismerősök. Levelezőlapokon fennmaradt képeiket sokszor elnézegetjük és sajnos, meg kell elégednünk ezzel az emlékezéssel, mert a felszabadulás óta egyetlen szobrot sem állítottak vissza Marosvásárhely főterére. Valóban a legnagyobb sajnálkozással nézzük Vásárhely főterének réig képét, mert a rajta álló szobrok és a jellegzetes Bodor-kút az egyik legszebb térré varázsolták a székely főváros közepét. Kossuth, Bem, Rákóczi és Petőfi szobrai díszítették a székely főváros főterét.

    A szobrokat eltüntették a város román urai, legtöbbjüket teljesen szétrombolták, úgyhogy visszaállításukról szó sem lehet, arról kellene gondoskodnunk, hogy új művészi alkotások kerüljenek helyükbe. A felszabadulás után nyomban fel is vetődött a vásárhelyi szobrok visszaállításának kérdése, de azóta teljesen háttérbe szorult a sok halaszthatatlan tennivaló mögött. Még 1940 novemberében szoborbizottsági értekezletet hívott össze a város akkori katonai közigazgatási parancsnoksága, a város vezető értelmiségeinek bevonásával. Ez az értekezlet számbavette az egykori szobrok sorsát és elhatározta, hogy a Kossuth, Bem és Rákóczi szobrokat visszaállítja eredeti helyükre, a város főterére. Az értekezleten azt is kimondották, hogy Bernády Györgynek, a városépítő polgármesternek emlékét szoborban kívánják megörökíteni. Az eltűnt Bodor-kút sorsát is megtárgyalta az értekezlet és úgy határozott, hogy a Bodor-kútnak a budapesti Margitszigeten lévő mását a fővárostól elkérik Marosvásárhely számára.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Jász-Nagykun-Szolnok [XXXVII. rész]

A Duna-Tisza közén és a Tisza folyó mindkét partján elterülő vármegye, területe ötezernégyszáz négyzetkilométer, lakóinak száma lendületes növekedés mellett 1891-ben háromszázhúszezer fő volt. Nemzetiségre nézve a legmagyarabb vármegyék közé tartozott, a 99% magyar mellett csak ezerötszáz német, ezer szlovák és hatszáz egyéb nemzetiségű lakosa volt (a tízezer izraelita és a cigányok többsége magyarnak vallotta magát). A lakosság javarészét a jászok és kunok tették, akik azonban a sajátos származás tudatán kívül nem különböztek a magyaroktól.

    A vármegye területe öt járásra oszlott (jászsági alsó, jászsági felső, tiszai alsó, tiszai közép, tiszai felső), hét rendezett tanácsú városa volt (Jászberény, Karcag, Kisújszállás, Kunszentmárton, Mezőtúr, a megyeszékhely Szolnok, Túrkeve). A városokon kívül negyvenöt nagyközség volt a megyében (kisközség egy sem), a puszták száma száznyolcvanöt volt. A községek mind igen nagyok voltak, ezernél kevesebben csak egyben laktak, ellenben tizennyolc község volt ötezernél népesebb.

    Jász-Nagykun-Szolnok Magyarország egyik leglapályosabb megyéje volt, felszíne egészen róna. A lapály tengerfeletti magassága északon 98 méterig emelkedett, dél felé 87-90 méterre szállt alá, valamivel magasabb a Zagyva melléke, mely Jászfényszaru mellett 122 méterig emelkedik. A vármegye talaja általában véve dús termékenységű, melyen műveletlen részek csak a Tisza kiáradásai által ingoványossá tett helyeken és néhány homokos részen találhatók.

    Folyóvizei közül legnagyobb a Tisza, mely Szolnok mellett jobb felől magába veszi a Jászberényen alul a Tarnával egyesült Zagyvát. A vármegye déli részét a kacskaringós folyású egyesült Körös s a Mezőtúrnál belé szakadó Berettyó öntözi, mely utóbbi a Hortobágyi-csatorna vizét is magába veszi. Ezen folyók mentén azelőtt terjedelmes mocsarak voltak, melyek a XIX. századi szabályozások és lecsapolások folytán terjedelmükből sokat veszítettek.

Szentimrei Jenő: Kétszáz év küzdelme Marosvásárhelyen az állandó színházért

    Az Igaz Szó sorozatos irodalmi estjei a siker jegyében indultak meg. Nincs miért kételkednünk abban, hogy a siker továbbra is hű marad az okos kezdeményezéshez. Marosvásárhelyen vagyunk és e város hagyományai közé tartozik közönségének szomjas érdeklődése a művelődés új és még újabb eredményei iránt. A valóságra tapintott rá a folyóirat főszerkesztője múltkori bevezetőjében: Nemcsak a jelen lelkesedésre gyújtó, izgalmas feladatai adnak szárnyakat az író, a költő, a bíráló és az előadó művész alkotó munkájának. Irodalmunk és színházkultúránk Marosvásárhelyhez fűződő gazdag hagyományának harcos tapasztalatai ugyancsak kötelező és ösztönző erővel hatnak előadókra és közönségükre egyaránt.

    A flekkenvárosnak csúfolt Marosvásárhely a múltban is dicsekedhetett egy olyan közönségréteggel, mely minden haladó, művészi értékű megmozdulásból igyekezett kivenni a részét. Az Állami Székely Színház a megmondhatója, hogy napjaink kedvezőbb feltételei között milyen hatalmas arányokban duzzadt fel az a közönségréteg, mely annak lején egy „sötét világ szívet, lelket, testet öltő vidéki maradiságával szemben” szárnyakat adott olyan előadások szereplőinek, amelyek az eszmei-művészi egység erejével az átlag fölé emelkedtek.

    Az igényes közönségnek nem lehet, és a múltban sem lehetett művészet címén mindenféle szecskát beadni. Ha egy rövid pillantással végigtekintünk Marosvásárhelynek az állandó színházért folytatott, közel kétszázesztendős küzdelmein, szembeöltően bebizonyul, hogy a város közönségének jobbjaiban periódusonként olyankor ébredt fel az állandó színház létesítése iránti vágy, mikor alkalmilag idevetődött jó színtársulatok, jó előadásokkal értékes műsorral szolgáltak a megelégedésre és távozásuk fájdalmas hiányérzetet hagyott maga után. Azonban – fájdalom – számra és tehetősségre a legjobbak kevesen voltak ahhoz, hogy az igazán jó színtársulatok rendszerint rá ne fizettek volna itteni működésükre.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Pest-Pilis-Solt-Kiskun [XXXVI. rész]

Hazánk legnagyobb vármegyéje volt a maga közel tizenháromezer négyzetkilométerével, lakossága 1891-ben a főváros nélkül is megközelítette a hétszázötvenezer főt. Ezen lakosok bő nyolcvan százaléka volt magyar, tizenhárom százaléka német, négy százaléka szlovák, egy százalék szerb, a többi román, horvát és egyéb nemzetiségű. A vármegye tizennégy járásra oszlott, benne két törvényhatósági jogú város (a székhely Budapest és Kecskemét), továbbá hat rendezett tanácsú város, közel kétszáz község, valamint hétszáz puszta és telep volt. A községek többnyire igen népesek voltak, több mint száz rendelkezett kétezernél több lakossal.

    Közművelődés tekintetében a vármegye helyzete kedvezőnek volt mondható. Mellőzve itt Budapest és Kecskemét közművelődési viszonyait, tisztán csak a megyében a hat éven felüli lakosság háromnegyede tudott írni és olvasni, a tanköteles gyermekek közel kilencven százaléka járt iskolába. A vármegyei hatóság területén két hittani intézet, hat gimnázium, egy gazdasági szakiskola, tizennyolc ipari és kereskedelmi iskola, egy művészeti intézet, egy kisdedóvóképző-intézet, három tanító- és két tanítónőképző, hatszáz népiskola, nyolcvannégy kisdedóvó, öt emberbaráti jellegű intézet, és egy börtöniskola működött, mindösszesen több mint százezer tanulóval.

    Az egykori vármegye felszínének legnagyobb része, nevezetesen a Duna-Tisza köze lapályos, de e lapály nem egyenletes, mint az Alföld többi része, hanem a Cserhát déli nyúlványaihoz hullámos földhát csatlakozik, mely harminc-ötven kilométer szélességben a Duna és Tisza közt egyenesen dél felé nyúlván a két folyó vízkörnyékét egymástól elválasztja. A dombvidék végső nyúlványai Pilis és Monor táján tűnnek el. A Duna jobb partján a Pilis-hegység emelkedi, mely a vármegye északnyugati sarkát tölti be.

    Folyóvizei közül legjelentékenyebb a Duna és a Tisza. A Duna Nagymaros és Visegrád közt éri el a vármegyét, s azt Budapestig keresztül hasítja, ezen alul pedig nyugati határát mossa. A Tisza a vármegye keleti szélének csak kis részét érinti.