A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Torontál [XLIII. rész]

Torontál vármegye hazánk déli részében, a Duna-Maros szögében feküdt. Területe 9521,42 km² volt. Az egész vármegye lapályos és részét képezte a nagy magyar alföldnek, melynek legmélyebb fekvésű részei közé tartozott. E kiterjedt síkság keletről nyugat felé lassan aláereszkedik és tenger feletti magassága mindenütt kevesebb 100 méternél, csak a BErzeva folyótól délre eső, nagy terjedelmű Delibláti homokpuszta képez jóval magasabb fekvésű, hullámos területű feltérséget. A vármegye folyóvizekben igen gazdag volt, délnyugati és déli részén a Duna képezi a határt, melynek szélessége 560–700, mélysége 6–16 méter, partjai alacsonyak és számos holtág és ér keresztezi a szomszédos vidéket. A legmocsarasabb rész, az úgynevezett pancsovai öböl, a századfordulón lecsapolták, és a bukovinai csángókat telepítették oda. A Tisza a nyugati határát jelöli a vármegyének, lassú, lomha folyású és gyakran kiáradó folyó, partjain mocsarakkal és tavakkal. Északon a Maros határolja a vármegyét, belőle az Aranka-ág szakad ki, mely délnyugati irányban öntözi a vármegye északi részét, Pádénál csatlakozva a Tiszába. A többi folyóvíz mind északkeleti-délnyugati irányban szelte át a vármegye földjét: így a csatornázott Béga, a Temes és a szintén csatornázott Berzava, mely Moravicai- és a Teréz-csatorna vizeit veszi magába. Ásványos forrásai az ivándai keserűvíz és a melencei Ruszanda-tó.

Cságoly Péterfia Béla: Erdélyi irodalom és a magyar élettér

Erdélyt mindig is kicsit a kies tájak, a furcsa, gyakran meghökkentő történetek, vagy a mesék birodalmába tartozónak vélték Magyarországon és főképp Budapesten, a távolságnak, valamint függetlenségre vágyó és öntudatos lakóinak köszönhetően. Már az is zavaró tény, ha az egyöntetű Erdélyről beszélgetünk, hogy egységes tájként és egységes lakosságként gondolkodunk róla. Bár sok minden közös bennük, de ha csak az itt élt kiemelkedő irodalmi alkotóikra gondolunk, bizony nem kevés az évbeli, lelki, szellemi és a földrajzi távolság Arany János szülőhelye Nagyszalonta és a cegei Wass grófok kastélya Válaszút, vagy Ady szülőföldje Érmindszent és Benedek Elek tusculanuma Kisbacon vagy Kós Károly Kalotaszege között. Nevetségesen hangzik, de a német nemzetiszocializmus illetve Adolf Hitler regnálása óta, az eltelt több mint hetvenöt év dacára, az „élettér” mind szó, mind eszme „kódolt antiszemitizmusnak vagy fasizmusnak” és az ezzel járó tiltott gyümölcsnek számít a publicisztikákban. Miközben ez a fogalom nemcsak a lakott környezet és annak gazdasági birtoklásának alternatívája, hanem az európai ember számára oly fontos, elsősorban keresztény-kulturális lehetőségek tárházát jelenti. Az erdélyi élettér lényege nem maga a táj, az otthon, hanem az erdélyi lélek. Mi épp ezért most az irodalom ösvényein járunk erdélyi képekért. Az író bölcsőhelyén vagy otthona körül nézünk szét, verseiben vagy novelláiban magunkba szívjuk rácsodálkozásait az erdélyi tájra, emberekre.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Csanád [XLII. rész]

A Tiszán túl, a Maros jobb partján, egykor Csongrád, Békés, Arad és Torontál vármegyék közt elterülő megye, melynek területe 1918 előtt ezerhétszáz négyzetkilométer volt, tehát a kisebbek közé tartozott. Négy járásra (központi, nagylaki, battonyai, kovácsházi) oszlott, székhelye a megye egyetlen – rendes tanácsú városa, Makó volt. A községek közt csak három kisközség volt, a többi mind nagyközség, általában népesek, ezernél kevesebb lakosa csak hatnak volt. Legnépesebbek voltak Nagylak tizenháromezer, Battonya tizenkétezer, Csanádpalota hatezer, Mezőhegyes ötezer és Apátfalva ötezer lakossal.

    Csanád vidéke végtelen róna, melyet csak apró, természetes dombok (őrhalmok vagy temetkezési dombok) tarkítanak helyenként. A síkság keletről nyugat felé lassan ereszkedik alá, s tengerfeletti magassága 107 és 80 méter közt ingadozik. E rónát délen az egykor gyakran kiöntő Maros, odább északra a Szárazér öntözi. Az utóbbi tulajdonképpen a Holt-Marosból jön ki, szabályozása 1889-ben fejeződött be. A talaj a legtermékenyebbek egyike az országban, túlnyomóan fekete föld, keverve iszappal, fekete szikkel és homokkal, a meddő szikes talaj ritka.

    A megye lakóinak száma 1891-ben százharmincezer lélek volt, mely1914-re közel százötvenezerre szaporodott, így Csanád az ország egyik legsűrűbben lakott megyéje volt. Lakói közel háromnegyede volt magyar, bő tíz százalék szlovák, tíz százalék román, kevés német és szerb. Az előző századfordulón úgy tartották, hogy a csanádi magyarok nagyon elütők egymástól, köztük a makói igen munkás, szorgalmas és takarékos nép, ritka üzleti szellemmel, az apátfalvi igen takarékos és szorgalmas, mások kevésbé.

    A megye közoktatása a kiegyezés után jó lendületet vett, 120 népiskola létesült, így minden községbe, ráadásul még tizenkét pusztára jutott. A régi lemaradást azonban csak lassan lehetett behozni, 1891-ben a férfiak egyharmada, a nők fele nem tudott írni-olvasni. Ekkor középiskola a megyében nem volt, gimnáziumok később létesültek.

Csata Ernő: A magyar nyelv védelmében

A Nyelv és Tudomány ismeretterjesztő hírportál 2010. október 1-ji számában megjelent Fejes László, Hat tévhit a magyar nyelvről című írása, amellyel néhol vitatkoznék.

    1. A magyar nyelvet tizenöt millióan beszélik.

    Ezt a szerző mítosznak tartja, de ő is elkezd saccolgatni, körülbelüli számokat összeadni, hogy bebizonyítsa, ennél kevesebben beszélik a magyar nyelvet. Ezzel nem érdemes vitatkozni, ugyanis a tudomány az lenne, ha valaki venné a fáradtságot és legalább a 194 nemzetközileg elismert független állam (ha nem is a 203) legutóbbi népszámlálási adataiból kiírná és összeadná azoknak a számát, akik magyarnak vallották magukat bárhol a világon. Ez lehetne egy sokkal pontosabb statisztikai adat, amiről aztán lehetne érdemleges vitákat folytatni.

    2. A magyar kis nyelv

    A szerző szerint is, a magyar nem kis nyelv, ha azzal az 5-6 ezer beszélt nyelvvel hasonlítjuk össze, amit számontart a világ. Számos besorolás szerint a magyar a 60. helyen van, tehát nagy nyelvnek számít, ezt nyugodtan megtanulhatjuk.

    3. A magyar nyelv eredete bizonytalan

    Ez az állítás egyáltalán nem igaz. A magyar nyelvet nem hozta senki sehonnan, az itt alakult ki a Kárpát-medencében, több évezredes fejlődés és kölcsönhatások eredményeképpen. Az itt élő őstelepesek életére és nyelvére, több hullámban, rátelepedtek, elsősorban a türk nyelvű, hódító népek: hunok, avarok és Árpád megyeri törzse és szövetségesei, majd a nyelvük közel 300 év alatt beolvadt az őstelepesek nyelvébe, természetesen nem nyomtalanul.

Herczeg Ferenc: Afflavit Deus

Papíron gyönyörűen festett a terv. Kétféle népcsoport él majd a csillagok alatt: fegyveresek és fegyvertelenek, gazdagok és koldusok, urak és szolgák. És hogy rabszolgalázadás ne támadjon, szövetségek, katonai és gazdasági egyezmények vasbetontornyai közé falazzák Európát. A legyőzötteket pedig eltiltják attól, hogy közeledjenek egymáshoz. Mint a fegyenceket! És ez így marad, míg a világ világ lesz.

    Papíron gyönyörűen festett. Valamit azonban kifelejtettek a számításból. Az életet! Halk fuvallat érkezett a végtelenségből és az örök időkre épített hatalmi rendszer fonnyadni és rothadni kezdett. Mi ez? Semmi rendkívüli, éppen csak érvényesül az élet törvénye. Az igazság. a költő szerint az isteni igazság fel van oldva a kozmikus következetességben, mint a só a tenger vizében. Láthatatlan, de ott van minden vízcseppen.

    Afflavit Deus – és ők, akiké az ország és a hatalom, vérrel és tűzzel kezdtek álmodni. Sőt leszoktak az alvásról, mert az éjszakáik megteltek rettegéssel. Szuronyerdőkkel vették körül magukat, majd mikor mégsem szűntek a rémlátomásaik, elkezdtek önmagukkal alkudozni és egyezkedni. Leszorították a jóvátételt, kimondták a fegyverkezés egyenlőségét, bár nem volt bátorságuk, hogy végre is hajtsák.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Bihar [XLI. rész]

Magyarország volt tiszántúli kerületének legnagyobb, tizenegyezer négyzetkilométer kiterjedésű megyéje volt. Lakóinak száma 1890-ben ötszáztizenhétezer volt, évenként másfél százalékos szaporulattal, minek következtében a lélekszám 1914-re elérte a hatszázezret. Bihar eszerint Magyarország legsűrűbben lakott területei közé tartozott. A lakosok ötvenöt százaléka volt magyar, negyvenhárom százaléka román, a szlovákok és németek száma együttesen sem érte el a két százalékot. A magyarság leginkább a síkságon lakott, kisebb szigetekkel a Fekete-Körös völgyeiben, a románság túlnyomóan a hegyeket lakta ugyan, de Nagyvárad, Cséffa és Nagyszalonta közt a lapályon is nagy számmal élt. A kevés német a városokban oszlott meg, többséget csak Újpalotán alkotott, míg a szlovákok főleg Feketeerdő vidékén laktak. Hitfelekezet szerint volt Biharban negyvenhatezer római katolikus, ugyanannyi görög katolikus, közel kétszázezer görögkeleti, több mint kétszázezer református, huszonhatezer izraelita és kétezer evangélikus.

    Bihar vármegye tizenhét járásában a lakosság közel kétszáz nagyközségben, háromszáz kisközségben, számos pusztán és telepen élt. A községek közepesek voltak, kétezernél többen negyvennégyben laktak. A megye egyetlen, törvényhatósági joggal felruházott városa, Nagyvárad egyben a megye székhelye volt.

Németh László: Faj és irodalom

    /elmondta a Társadalomtudományi Társulat 1927. december 23-iki ülésén/

I.

    Kettős várban vonja meg magát a népek öntudata. A külső vár neve ország, a belső vár neve: faj. Az ország hatalom. Kiröpítő fészke szomszéd várakat szorongató portyahadnak s refugiuma falai közé tévedt jobbágyoknak és kereskedőknek. A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.

    Nem csoda, hogy az utolsó tíz évben többet emlegettük a fajt, mint a millennium tíz századában. Csalódtunk az országban. Nem hisszük, nem hihetjük, többé, hogy egy palánk a mi egységünkbe abrincsolhatná a világ minden közénk vetődött gyülevészét. Láttuk szétfutni ezt a csürhét s láttuk, mint sodortak magukkal más országokba java magyar milliókat s most felekezetnek akarjuk tudni a magyarságot. Szerződésektől független erőnek, melynek fiai szívében van az otthona. Bilincsek és sorompók fölötti egységre van szükségünk a bilincsek és hamissorompók éveiben. Közösségre, amely kikacagja a testünkbe dúcolt jelzőoszlopokat. Közösségre, amely kizárja az árulás lehetőségét. Talán támad s vár támadna még magyar nemzedék, mely megint az országba helyezi vissza hite súlypontját. A mi nemzedékünk azonban annyi gyöngének bizonyult pánt elpattanása közben eszmélt a népek életének a törvényeire, hogy először ezt a legutolsó és legfontosabb pántját akarja szétpattinthatatlannak tudni.

    Sajnos, az egyetemes fogalomzavarnak ebben a magyar Bábelében minden új szó félreértést bimbózik s a legegyszerűbb ideák is nehezen jutnak át a kritika desztillátorán. Százszorosan így van ez a fajisággal, melyet élet és történelem bogozott össze s ellentétes érdekek kuszálnak tovább.

    Vannak, akik a legszívesebben elejtenék a szót, amely épp olyan éles fokossá tud görbülni, mint amily kifogyhatatlan tüzeknek lehet csóvája. Vannak, akik egy élettani mitológiát zsúfolnak mögé és sok millió ember sejtjei mélyén fortyogó kémiai erőnek hirdetik. Engemet is nagy túlzások és nagy kételkedések emléke fűz e szóhoz. A faji talajba millió gyökérrel bocsátkozó íróféle s a természettudományok iskoláját kijárt ember szkepticizmusa csaptak össze rajta. Egyik az életjelenségeknek arra a szédítő gazdagságára hivatkozott, amellyel neki, a paraszt család könyvnek szánt sarjának, a magyar faj kora gyermekségétől megnyilatkozott; a másik arra a kiáltó tényre, hogy ezt a sok hangot, ízt, illatot, színt nem lehet a magyar nép testében alvó egységes alkati elv kivirágzásának tekinteni.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Bács-Bodrog [XXXX. rész]

Magyarország egyik legnagyobb megyéje volt a maga tizenegyezer négyzetkilométerével a Duna-Tisza közének déli részén. Földje egész kiterjedésében lapályos, Hegysége nincs, a lapályból azonban a megye északi felét elfoglaló 110-150 méter magas fennsík emelkedik ki. Ezen a Telecskának (telecskai dombok) nevezett fennsík meredek párkánnyal emelkedik a lapályból, szélei Bajától Stanisicsig és Szivácig, innen a Ferenc-csatorna mentén majdnem a Tiszáig húzódnak, megjelölvén a határt, ameddig egykor a Duna és a Tisza árjai kalandoztak.

    A Duna és a Tisza számtalan kanyargásával és ágával egykor elmocsarasította a partvidék nagy részét. Részint lecsapolás céljából, de még inkább a közlekedés előmozdítására 1802-ben Monostorszegtől Tiszaföldvárig a 108 kilométer hosszú Ferenc-csatorna épült, mely a közép Bácskának sokáig egyetlen közlekedő vonala volt. Ezt 1856-ban Bezdánig hosszabbították meg, húsz évre rá a baja-bezdáni tápcsatorna, a Kis-Sztapárról Újvidékre vezető Ferenc József-csatorna, s a még mindig nagy kiterjedésű belvizek levezetésére az időközben hatóságilag alakított belvízlecsapoló társulatok által számos kisebb csatorna s védmű épült, miáltal termékennyé váltak olyan területek, ahol azelőtt mindig vizenyős rét vagy nádas volt.

    A megye lakóinak száma 1891-ben hétszázhúszezer lélek volt, közel fele magyar, negyede német, negyede szerb, valamint néhány százalék szlovák, rutén és horvát. A magyarság a megye keleti és északi részén tömörült, a németség a nyugati részén, a szerbek Zombor körül és a megye délkeleti szögletében laktak legtömegesebben, a szlovákok Bács és Újvidék közt, a rutének Titel és Józseffalva körül éltek. A lakók általában több nyelven értettek, a szerbek legjobban különítették el magukat szokásaikban.

Bisztray György: Szakterület-e a magyarságtudomány?

Hízelgő lenne elmondani, hogy a germanisztika, szlavisztika, hispanológia, sinológia és egyéb kulturális-filológiai szakterültek mellett létezik egy hungarológiának (magyarságtudománynak) nevezett tudományág is. Sajnos, nem ez a helyzet. Ehelyett egy izgalmas mozaik darabjai hevernek szerteszét, melyeket még senki nem gyűjtött és rakott össze. És az újabbnál-újabb szakmai tanulmányok egyre növelik a mozaikdarabok számát, és légyenek bármilyen eredetiek és hézagpótlóak, nem oldhatják meg annak a kérdését, hogy miként lehet a magyarságkutatásból egy széleskörű, önálló szakterületet kialakítani. Ez tudniillik a szaktudományok fölött álló kérdés, amely természetesen nem pótolhatja e szaktudományokat és nem kérdőjelezheti meg létjogosultságukat. Kétségtelen viszont, hogy a magyar tárgyú szakkutatás agyonspecializált és nélkülözi mind az önismeretet és önmeghatározást, mind a szintetikus szempontokat. Sajnos, és most is áll rá, amit Németh László közel fél évszázada írt A magyarságtudomány feladatai című esszéjében: „Ha a magyarságtudomány más nem volna, mint magyar irodalomtörténet, művészettörténet, nyelvészet, embertan, néprajz, szóval a magyarsággal foglalkozó tudományágak egymás mellett, akkor a hungarológia megalkotása nem is tudósok, hanem szabászok dolga volna: ollóval kellene kinyírni és tűvel összefércelni”.

    Sem a magyarságkutatásnak mint szakterületnek, sem a magyar kultúrterületnek nincs jelenleg elfogadott (elfogadható!) meghatározása. Hogyan folytathatnánk tehát eszmecserét e két terület feltérképezésének elméleti és módszertani kérdéseiről? És hogyan mérhetnénk föl tartalékainkat és szükségleteinket?

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Csongrád [XXXIX. rész]

Hazánk régi tiszántúli kerületének egyik vármegyéje, területe 3413,65 km². Felülete általában rónaság, melyen csak itt-ott látni egy-egy mesterségesen hányt halmot (temetkezési vagy őrhalom). A róna a vármegye közepe táján a Tisza felé ereszkedik alá, s legmélyebb része Szeged táján van. A vármegyét közepe táján a Tisza szeli sok átmetszéssel rövidített kanyargós mederben, Szentesen felül a Körös ömlik belé, Szegednél pedig a Maros. A nagyszámú tavak (több Fehér-tó, Csaj-tó, Rekettyés-tó, Hód-tó stb.) szintén csak időnkint telnek meg vízzel, s a folyóvizek szabályozása folytán ezeknek, valamint a folyómenti mocsaraknak terjedelme jelentősen csökkent. A töltések mögött felfakadó vadvizek és a nedves évszakban meggyülemlő belvizek azonban nagy károkat okoznak.

    A vármegye közlekedésének főerei a vasutak voltak, melyek Szeged felől Csaba, Budapest, Szabadka és Temesvár felé ágaztak szét. Hajózás csak a Tiszán volt a millennium idején, a Maroson és Körösön csak tutajozás folyt. Ekkor csak 18 km kiépített és 607 km kiépítetlen út volt található a vármegyében.

    A vármegye 3 járásra oszlott, volt benne 1 rend. tan. város, 1 törvényhatósági joggal felruházott és 1 sz. kir. város. A községek kettő kivételével nagyközség, csak 3-nak volt 3000-nél kevesebb lakosa.

    A vármegye lakóinak száma 1891-ben 261340 lélek volt, melynek 98,1%-a magyar ezenkívül volt 1% német és négy száz tót, oláh, horvát, szerb és egyéb nemzetiségű. Csongrád vármegye hazánk egyik legsűrűbben lakott megyéi közé tartozott. Habár minden községben és 87 pusztán is volt iskola, mégis a tanköteles gyermekek 28,1%-a nem járt iskolába, s a 6 éven felüli lakosságból a férfiaknál 33%, a nőknél 43,5% nem tudott sem írni, sem olvasni.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Békés [XXXVIII. rész]

Hazánk régi tiszántúli kerületének egyik megyéje, alakja szabálytalan, határai északon Jász-Nagykun-Szolnok, keleten Bihar, Délen Arad és Csanád, nyugaton Csongrád vármegye. Területe háromezerötszáz négyzetkilométer. A lakosság száma 1891-ben kétszázhatvanezer lélek volt, az éves szaporulat 1,2 százalék, mi által a lakosság 1910-re háromszáz harmincezer főre gyarapodott. A millennium idején a lakosok háromnegyede volt magyar, szűk egynegyede szlovák, további néhány ezer német és román. A magyarság a békéscsabai járást kivéve mindenütt abszolút többségben volt, a szlovákok Békéscsabán, Tótkomlóson és Szarvason voltak többségben. A németek csak Mezőberényben és Gyulán, a románok Kétegyházán és Gyulán laktak nagyobb tömegben.

    Békés vármegye hét járásra oszlott (békési, békéscsabai, gyomai, gyulai, orosházai, szarvasi, szeghalmi), és Gyula volt egyetlen rendezett tanácsú városa. Mindössze huszonhét község volt a megyében (legtöbbhöz puszta is tartozott), mint nagyközség, melyek közül egyedül Szabadszenttornya lakossága nem érte el a kétezer főt, hét község tízezer léleknél többet is számlált. Ezen óriási községek – köztük Békéscsaba a maga közel negyvenezer lakosával – hozzájuk mérhető nagy határt, esetenként húsz-harmincezer hektárt birtokoltak.

    Békés vármegye földje végtelen róna, melynek tenger feletti magassága 85 és 95 méter közt ingadozik, s csak egyetlen helyen, Orosházától keletre emelkedik 101 méterig. Ezen, szinte a tengerfelület egyenességét mutató rónán csak apró mesterséges halmok (szám szerint 300) emelkednek.

Bözödi György: Az eltűnt marosvásárhelyi szobrok

Marosvásárhely, nov. 7. A székely főváros főterének egyéni ízét és otthonos hangulatát szobrai adták meg az első világháború előtt. Minden vásárhelyi lakosnak élénk emlékezetében élnek még ezek a régi jó ismerősök. Levelezőlapokon fennmaradt képeiket sokszor elnézegetjük és sajnos, meg kell elégednünk ezzel az emlékezéssel, mert a felszabadulás óta egyetlen szobrot sem állítottak vissza Marosvásárhely főterére. Valóban a legnagyobb sajnálkozással nézzük Vásárhely főterének réig képét, mert a rajta álló szobrok és a jellegzetes Bodor-kút az egyik legszebb térré varázsolták a székely főváros közepét. Kossuth, Bem, Rákóczi és Petőfi szobrai díszítették a székely főváros főterét.

    A szobrokat eltüntették a város román urai, legtöbbjüket teljesen szétrombolták, úgyhogy visszaállításukról szó sem lehet, arról kellene gondoskodnunk, hogy új művészi alkotások kerüljenek helyükbe. A felszabadulás után nyomban fel is vetődött a vásárhelyi szobrok visszaállításának kérdése, de azóta teljesen háttérbe szorult a sok halaszthatatlan tennivaló mögött. Még 1940 novemberében szoborbizottsági értekezletet hívott össze a város akkori katonai közigazgatási parancsnoksága, a város vezető értelmiségeinek bevonásával. Ez az értekezlet számbavette az egykori szobrok sorsát és elhatározta, hogy a Kossuth, Bem és Rákóczi szobrokat visszaállítja eredeti helyükre, a város főterére. Az értekezleten azt is kimondották, hogy Bernády Györgynek, a városépítő polgármesternek emlékét szoborban kívánják megörökíteni. Az eltűnt Bodor-kút sorsát is megtárgyalta az értekezlet és úgy határozott, hogy a Bodor-kútnak a budapesti Margitszigeten lévő mását a fővárostól elkérik Marosvásárhely számára.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Jász-Nagykun-Szolnok [XXXVII. rész]

A Duna-Tisza közén és a Tisza folyó mindkét partján elterülő vármegye, területe ötezernégyszáz négyzetkilométer, lakóinak száma lendületes növekedés mellett 1891-ben háromszázhúszezer fő volt. Nemzetiségre nézve a legmagyarabb vármegyék közé tartozott, a 99% magyar mellett csak ezerötszáz német, ezer szlovák és hatszáz egyéb nemzetiségű lakosa volt (a tízezer izraelita és a cigányok többsége magyarnak vallotta magát). A lakosság javarészét a jászok és kunok tették, akik azonban a sajátos származás tudatán kívül nem különböztek a magyaroktól.

    A vármegye területe öt járásra oszlott (jászsági alsó, jászsági felső, tiszai alsó, tiszai közép, tiszai felső), hét rendezett tanácsú városa volt (Jászberény, Karcag, Kisújszállás, Kunszentmárton, Mezőtúr, a megyeszékhely Szolnok, Túrkeve). A városokon kívül negyvenöt nagyközség volt a megyében (kisközség egy sem), a puszták száma száznyolcvanöt volt. A községek mind igen nagyok voltak, ezernél kevesebben csak egyben laktak, ellenben tizennyolc község volt ötezernél népesebb.

    Jász-Nagykun-Szolnok Magyarország egyik leglapályosabb megyéje volt, felszíne egészen róna. A lapály tengerfeletti magassága északon 98 méterig emelkedett, dél felé 87-90 méterre szállt alá, valamivel magasabb a Zagyva melléke, mely Jászfényszaru mellett 122 méterig emelkedik. A vármegye talaja általában véve dús termékenységű, melyen műveletlen részek csak a Tisza kiáradásai által ingoványossá tett helyeken és néhány homokos részen találhatók.

    Folyóvizei közül legnagyobb a Tisza, mely Szolnok mellett jobb felől magába veszi a Jászberényen alul a Tarnával egyesült Zagyvát. A vármegye déli részét a kacskaringós folyású egyesült Körös s a Mezőtúrnál belé szakadó Berettyó öntözi, mely utóbbi a Hortobágyi-csatorna vizét is magába veszi. Ezen folyók mentén azelőtt terjedelmes mocsarak voltak, melyek a XIX. századi szabályozások és lecsapolások folytán terjedelmükből sokat veszítettek.

Szentimrei Jenő: Kétszáz év küzdelme Marosvásárhelyen az állandó színházért

    Az Igaz Szó sorozatos irodalmi estjei a siker jegyében indultak meg. Nincs miért kételkednünk abban, hogy a siker továbbra is hű marad az okos kezdeményezéshez. Marosvásárhelyen vagyunk és e város hagyományai közé tartozik közönségének szomjas érdeklődése a művelődés új és még újabb eredményei iránt. A valóságra tapintott rá a folyóirat főszerkesztője múltkori bevezetőjében: Nemcsak a jelen lelkesedésre gyújtó, izgalmas feladatai adnak szárnyakat az író, a költő, a bíráló és az előadó művész alkotó munkájának. Irodalmunk és színházkultúránk Marosvásárhelyhez fűződő gazdag hagyományának harcos tapasztalatai ugyancsak kötelező és ösztönző erővel hatnak előadókra és közönségükre egyaránt.

    A flekkenvárosnak csúfolt Marosvásárhely a múltban is dicsekedhetett egy olyan közönségréteggel, mely minden haladó, művészi értékű megmozdulásból igyekezett kivenni a részét. Az Állami Székely Színház a megmondhatója, hogy napjaink kedvezőbb feltételei között milyen hatalmas arányokban duzzadt fel az a közönségréteg, mely annak lején egy „sötét világ szívet, lelket, testet öltő vidéki maradiságával szemben” szárnyakat adott olyan előadások szereplőinek, amelyek az eszmei-művészi egység erejével az átlag fölé emelkedtek.

    Az igényes közönségnek nem lehet, és a múltban sem lehetett művészet címén mindenféle szecskát beadni. Ha egy rövid pillantással végigtekintünk Marosvásárhelynek az állandó színházért folytatott, közel kétszázesztendős küzdelmein, szembeöltően bebizonyul, hogy a város közönségének jobbjaiban periódusonként olyankor ébredt fel az állandó színház létesítése iránti vágy, mikor alkalmilag idevetődött jó színtársulatok, jó előadásokkal értékes műsorral szolgáltak a megelégedésre és távozásuk fájdalmas hiányérzetet hagyott maga után. Azonban – fájdalom – számra és tehetősségre a legjobbak kevesen voltak ahhoz, hogy az igazán jó színtársulatok rendszerint rá ne fizettek volna itteni működésükre.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Pest-Pilis-Solt-Kiskun [XXXVI. rész]

Hazánk legnagyobb vármegyéje volt a maga közel tizenháromezer négyzetkilométerével, lakossága 1891-ben a főváros nélkül is megközelítette a hétszázötvenezer főt. Ezen lakosok bő nyolcvan százaléka volt magyar, tizenhárom százaléka német, négy százaléka szlovák, egy százalék szerb, a többi román, horvát és egyéb nemzetiségű. A vármegye tizennégy járásra oszlott, benne két törvényhatósági jogú város (a székhely Budapest és Kecskemét), továbbá hat rendezett tanácsú város, közel kétszáz község, valamint hétszáz puszta és telep volt. A községek többnyire igen népesek voltak, több mint száz rendelkezett kétezernél több lakossal.

    Közművelődés tekintetében a vármegye helyzete kedvezőnek volt mondható. Mellőzve itt Budapest és Kecskemét közművelődési viszonyait, tisztán csak a megyében a hat éven felüli lakosság háromnegyede tudott írni és olvasni, a tanköteles gyermekek közel kilencven százaléka járt iskolába. A vármegyei hatóság területén két hittani intézet, hat gimnázium, egy gazdasági szakiskola, tizennyolc ipari és kereskedelmi iskola, egy művészeti intézet, egy kisdedóvóképző-intézet, három tanító- és két tanítónőképző, hatszáz népiskola, nyolcvannégy kisdedóvó, öt emberbaráti jellegű intézet, és egy börtöniskola működött, mindösszesen több mint százezer tanulóval.

    Az egykori vármegye felszínének legnagyobb része, nevezetesen a Duna-Tisza köze lapályos, de e lapály nem egyenletes, mint az Alföld többi része, hanem a Cserhát déli nyúlványaihoz hullámos földhát csatlakozik, mely harminc-ötven kilométer szélességben a Duna és Tisza közt egyenesen dél felé nyúlván a két folyó vízkörnyékét egymástól elválasztja. A dombvidék végső nyúlványai Pilis és Monor táján tűnnek el. A Duna jobb partján a Pilis-hegység emelkedi, mely a vármegye északnyugati sarkát tölti be.

    Folyóvizei közül legjelentékenyebb a Duna és a Tisza. A Duna Nagymaros és Visegrád közt éri el a vármegyét, s azt Budapestig keresztül hasítja, ezen alul pedig nyugati határát mossa. A Tisza a vármegye keleti szélének csak kis részét érinti.

Tamási Áron: Hősökhöz, nehéz időben

A Vásárhelyi Találkozó elnöki megnyitója

   
    Testvérek, magyar férfiak!

    Mint sziklára szállott hegyi madár, itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen, mostoha idő jár reánk ebben az országban.
    A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népének szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomótól, egyaránt, az emberi szabadságot.
    Kötelességszerűen ezt teszem én is.
    S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
    Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
    Ebből a negyvenmillióból legalább másfélmillió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tisztaszándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságát szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfélmillió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elől akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Esztergom [XXXV. rész]

Esztergom vármegye a Duna mindkét partján, a régi dunáninneni kerületben feküdt, területe 1123,30 km² volt. A vármegye földje a Duna bal partján nagyobbára termékeny lapály, melyen csak Farnad és Magyar-Szölgyén, valamint Béla és Kőhíd-Gyarmat vidékén emelkednek hullámos dombok. A Duna jobb partja nagyobbára hegyes. A vármegye délkeleti részében a Pilis végső nyúlványai ágaznak szét. Legmagasabb emelkedései, a Dobogókő (700 m.) és a Keserűs hegy (641 m.) a vármegye határán vannak, és különleges szépségekkel örvendeztetik meg az arra járókat. E hegyek nyúlványai egészen a Dunáig ereszkednek, melynek völgye Esztergom és Dömös közt gyönyörű völgyszorossá válik. E hegységnek a Duna felé eső végső magaslatai az esztergomi Vaskapu (406 m.) és a Zamárhegy, lejtőiket a filoxéra-járvány előtt gazdag szőlők fedték. A Pilis-hegység ágazatait nyugat felől a csévi völgylapály választja el a dorogi hegyektől (Getehegy 457 m., Henrik-magaslat 340 m.), melyek gazdag széntelepeket rejtenek magukban. Azokon túl hullámos térség terül el a Gerecse-hegységig, melynek legmagasabb csúcsa a Gerecse (633 m.) még a vármegye területén emelkedik. A vármegye főfolyója a Duna, mely azt nyugat-kelet irányban ketté hasítja, balfelől a Garamot veszi fel, mely a vármegye területén a Kétyi vízzel és a Párisi csatorna vizével gyarapodik. A jobb oldalról jelentékenyebb mellékvize nincs a Dunának. Ásványforrások csak Esztergomban fakadnak, hévizei igen keresettek voltak a csúzos és ideges betegségekre.          

    Lakóinak száma 1891-ben 78,378 volt, s így Esztergom vármegye a sűrűbben lakott vármegyék közé tartozott. Nemzetiség szerint volt ekkor a lakosok közt 62,505 (79,7%) magyar, 8941 (11,4%) német, 6432 tót (8,2%). A magyarság a Duna balpartján lakott legsűrűbben.  

    A közoktatás elég fejlett volt az előző századfordulón, a vármegye férfilakosságából 78,3, a nőiből 64,3% tudott írni és olvasni. 1890-ben a 13646 tanköteles gyermek közül csak 1211 nem járt iskolába. 51 községe közül csak kettőnek nem volt helyben iskolája, viszont 8 pusztán is volt ekkor iskola; a népiskolák száma 79 volt. Magasabb iskolák csak Esztergomban voltak: katolikus főgimnázium, községi alreáliskola, papnevelő, érseki tanítóképző-intézet, felső nőnevelő intézet, kereskedelmi iskola, ipariskola és 3 kisdedóvó volt.

A történelmi Magyarország 64 vármegyéje: Tolna [XXXIV. rész]

Tolna vármegye hazánk dunántúli részében fekszik. Az egykori vármegye határai északon Veszprém és Fejér, nyugaton Somogy, délen Baranya, keleten Pelst-Pilis-Solt-Kiskun és Bács-Bodrog határolta, utóbbiak felé a Duna képezi a határt. Területe 3643,26 km² volt, melyen lapályos és dombos vidékek váltakoznak. Keleti és Duna-melléki része sík, ennek legdélibb része a Sárköz. Ettől közvetlenül nyugatra, a Sárvíz mentén a Szekszárdi dombcsoport terül el, ettől délnyugatra a Mecsek nyúlványai a baranyai határon az Ördöghegy 594 méteres magasságáig emelkednek. A Kapos és Sió által határolt dombvidéket nagyobb völgyek több részre tagolják. Kisebb és szétdaraboltabb a Kapostól a somogyi határig elterülő dombvidék, melyet tágas és termékeny völgyek választanak el egymástól, és azok mindegyikének megvan a maga folyója. A Duna csak a vármegye keleti határát mossa, legjelentékenyebb mellékvize a végig csatornázott Sárvíz. A Sárvízzel mintegy 45 km-nyi hosszúságban párhuzamosan és tőle legtöbbnyire csak 1 km-nyi távolságban folyik a Sió-csatorna, mely a Sió folyónak a Kapossal való egyesüléséből jött létre és Agárdnál torkollik a Sárvízbe. A szintén csatornázott Kapos a vármegye északi határán ömlik a Sióba. A terjedelmes mocsarak lecsapolása, a Sió-, Kapos-, és Sárvíz-csatorna kiépítése folytán hatalmas terület vált termővé, így az előző századfordulóra már csak a Duna mentén maradtak mocsaras térségek.

    A közlekedés egyik fő tényezője a Duna volt, de vasútvonalak több irányban is futottak a vármegye területén. A vármegyének csak 91 km-nyi állami útja volt, a törvényhatósági és községi utak nagy része kiépítetlen volt.

    1891-ben 151,098 lakosa volt, mihez még 539 főnyi katonaság is járult, így a vármegye a sűrűbben népesített vármegyék közé tartozott. A lakosok közt ekkor 169,346 (67,2%) magyar, 80,114 (31,8%) német, 769 tót, 266 oláh, 1048 szerb és 555 egyéb nemzetiségű volt. A közműlelődés állapota elég kedvező volt, a hat éven felüli férfinépességnek 18,1, míg a női népességnek 26%-a nem tudott sem írni, sem olvasni, a tanköteles gyermekeknek 8%-a nem járt iskolába. A vármegye területén összesen 288 tanintézet volt: 2 gimnázium (Bonyhádon evangélikus, Gyönkön református algimnázium), e szőlészeti és kertészeti tanfolyam, 8 ipari és kereskedelmi, 3 polgári iskola, 288 elemi népiskola, 45 kisdedóvó és 1 börtöniskola. A népiskolai tanítók 88%-a okleveles volt.

Bereznay András: A román történelmi atlaszról [III. rész]

    Ami az Erdélyben lévő, és Moldva színével csíkozott, „Moldva birtokai Erdélyben” szöveggel magyarázott területeket illeti, azokról el kell mondani, hogy egyrészt csak időnkint voltak moldvai kézen, akkor sem mind egyszerre, hanem más-más időben, amit az atlasz elfelejt közölni, azt a látszatot keltve így, mintha a területecskék 200 éven át Moldva tartozékai lettek volna, másrészt pedig azt, hogy ezek valójában egyáltalán nem voltak Moldva birtokai, hanem pusztán némely moldvai vajdának, mint a magyar király hűbéresének, különféle szolgálatáért adományozott magánbirtokai, melyeket a magyar királyok nemegyszer ugyanattól a vajdától, akinek adományozták, vissza is vettek. Mindez, ugyanígy, az Erdélyben lévő havaselvi területekre is áll.

    Igen különös a térkép eljárása Dobrudzsával kapcsolatban is. Annyit ugyan elárul a jelmagyarázatban róla, hogy csak öreg Mircea idejében tartozott Havasalföldhöz, de mivel együtt kezeli Braila vidékével, mely 1540-ben lett csak török, amit a térkép föl is tüntet, nagyon könnyű a látszatnak engedve, abba a tévhitbe esni, főleg, ha valaki esetleg nem ismeri Mircea uralkodásának idejét, hogy Dobrudzsa is ebben az évben szakadt el Havasalföldtől, pedig ez már legkésőbb 1417-ben megtörtént. Nagyon meghökkentő, az előző, kissé sejtető eljárásmódnál még visszatetszőbb Dobrudzsa déli határa. Itt pontosan az a vonal szerepel, mely Bulgária és Románia határává 1913-ban, a második balkáni háború után vált, amely anakronizmus megjelenítésével a szerkesztők egészen világosan elárulták azt a szándékukat, hogy minden, a két világháború közt Romániához tartozó területre visszavetítsék a korábban Román kézen lételt, ellentmondva ez esetben még a forrásul szolgáló Atlas pentru Istoria Romaniei józanabb 2. térképének is. Különben, hogy a fő cél mindig Romániához tartozás igazolása, az kitűnik dél-Besszarábia esetéből is ahol a térkép egészen egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy a Török Birodalom 1484-ben e területet meghódítva levágta Moldvát a tengertől. Egyébként érdekes az is, hogy a román egység szellemétől fűtött szerkesztők teljesen elhagyták a Havasalföld és Moldva közti területváltozásokat (Kilia, Putna, Vrancea megye) tárgyalását, melyekről pedig már az 1935-ös atlaszok megemlékeznek. Úgy látszik, hogy az ilyen románok közötti torzsalkodások nem férnek meg a szerkesztők koncepciójával. Megemlítem azt is, hogy elég különös, hogy míg annyi energiát fektet az atlasz egyes ma román területek korábban is románnak feltüntetésébe, egy kis galíciai területet, Pokutiát, mely időnként tényleg Moldvához tartozott, mellőz ilyenként bemutatni. (Csak találgatni lehet, vajon miért, mert ez a terület a két világháború közötti Románia területén és ezzel az atlasz érdeklődésén kívül esett?)

Nem értünk, mert nem értünk ...

Nem most kellene szólnunk, de talán még nem késő. Szanaszét kóborol a nyáj. A magukat vezérkossá jelöltek a saját szénájukat rendezgetik. A fiatalok más legelőkre menekültek... Az eltévelyedetteket pedig friss füvekkel a vágóhíd karámjába csalogatják... Az öregek kopár fák képzelt árnyékában várják a csodát vagy a halált. 

   Pökhendi, gőgös, beképzelt, magamutogató, öntelt önjelöltek óriásfotói lepték el az útszéleket, ahol korábban luxusautókat vagy darált sertéshúst kínáltak. Egy hamis világfelfogást gerjesztő propaganda hazug politikai módszere egy erőszakkal leigázott területen csalással létrehozott országban.

   Reméltük, hogy mi ebből kimaradunk, mert jobb ilyenkor félreállni, mint együtt lelkendezni az elvakultakkal.

   Reméltük, hogy lesz magyar érdekképviselet, bár az MKP már megalakulásakor egy olyan téveszmére építette fel jövőképét, hogy bármi áron be kell jutnia a parlamentbe. Ehhez viszont össze kellett állni azokkal a hazudozókkal, akik elárulták a komáromi önrendelkezési kísérletet, azokkal, akik ki is mondták, hogy le kell mondanunk az önrendelkezés minden formájáról, és el kell fogadnunk az államhatalom hazug történelmi, politikai és társadalmi követelményrendszerét. Olyanokkal, akik nemzeti értékeink és érdekeink ellen való anyagias haszonelvű maszlaggal fertőzik a közgondolkodást.

   Reméltük, hogy legalább egy tömörülés vállalja a felvidéki magyarság jogos érdekeinek képviseletét.

   Reméltük, hogy az első kiábrándult felismerést követően a söpredék kitakarodása után valóban megtisztul az MKP ezektől a téveszméktől és módszerektől.

   Megfontolt határozottságot, felelős önállóságot, bátor kiállást és a Szent Korona népéhez hű érdekképviseletet reméltünk.