Réz Gyula: Pihenő perc

Elég volt mára, fáradtam sokat,
a vén karosszék jól megtámogat.

Számomra annyi most a nagy világ,
amit belőle ablakom kivág.

Szebb így, hogy kedves képnek érezem,
nem végtelennek tágas-téresen.

Szemem szerény, csak kis távolt fog át,
betűzgeti a tar fák ágbogát.

Az összevisszaságból, bár sután,
betűk válnak ki szép egymásután.

Belőlük ím a legszebb név leszen,
s egy drága arc mosolyg rám édesen.

De már lehúnyt szemekkel látom azt,
és visszaálmodom a legdicsőbb tavaszt.