Könnyű László: Sikoltás a pusztán

Őrület-éj ez, hajó, hajó!
Most hinni, remélni volna jó
és állok a pusztán egyedül
sikoltozva, tehetetlenül.

Fölöttem varjú károg: kár, kár,
köröttem szürke tenger: sár, sár.
Koromsötétség, zúgó vihar
és bús reménytelenség takar.

A hajnalt hívtam és hasztalan,
a fényes arcú nap messze van.
A tavaszt álmodtam szüntelen
és a fagyos tél halált üzen.

Sikoltoztam a holnap után,
a vihar üvölt, búsan, bután.
Melengettem virág-álmomat;
hull reám a fehér patyolat.

Testvéreim, nagy messzeségben,
kik álmodtok szép csendességben
meleg szobák ringató ölén,
tudjátok-e, hogy egy bús, szegény

költő a nagy messzeségen át
most küldi utolsó sikolyát?
„Rámszakadt éj, vihar, őrület.
Segítség! A puszta eltemet…”