Zsabka Kálmán: Földrajzóra

Az elemi iskolának ötödik osztálya,
A tanítás kezdetét már nagyon régen várja.
A kis fiúk a padokban némán ülnek, csendben,
Nézik a tanító bácsit s nem mozdul meg egy sem.

A tanító – öreg lélek – izeg, mozog, reszket,
Idegesen lapozgat egy régi földrajzkönyvet,
Mikor pedig az osztályon lassan végigpislog –
Azokban a vén szemekben hej! nehéz könny csillog.

Ma tartja az első órát a magyar földrajzból,
Mióta a régi térkép lekerült a falról,
Ma tanít csak legelőször azóta, hogy hordák
Magyarország drága testét széjjeldarabolták.

Ma tartja a vén tanító a legelső órát,
De a nehéz, fájó könnyek fojtogatják torkát…
Nem tud, nem bír szóhoz jutni, nincs erő szegényben,
Jaj, mert egy más, egy szebb földrajzt tanítgatott régen.

Nagysokára mégis erőt vesz nehéz fájdalmán,
– Egy halk s fáradt sóhaj búja susog fel az ajkán –
Fájó könnyét letörüli vén, reszkető kézzel
S akadozva, búsan halkan tanítani kezd el:

„Gyermekeim figyeljetek… ez itt… Magyarország…”
De elcsuklik, mert a könnyek szavait elfojtják.
Sírva nézi a térképet, melynek csonka foltja
Belemarkol a szívébe és szinte vádolja,

Hogy hazudott… gyermekeknek… őszbe vegyült fejjel…
Mintha törvény előtt állna… rájuk nézni nem mer.
Eldadogja azt a csonka, a meghagyott földet
S összetépi a térképet, mert nem mondhat többet.

Összetépi, darabokra, hogy többé ne lássa,
Hogy miatta ne hazudjon soha többé szája;
Majd szívéhez szorítja a régi földrajzkönyvét…
És az öreg úgy átkozza, átkozza a békét.

A legelső padban ült egy árva gyermek: Lackó.
Mohón leste mindazt, amit mondott a tanító,
De amikor elhallgatott s tovább nem folytatta,
Szemeiből könny csordult ki s így sírt fel az ajka:

„Jó tanító bácsi kérem, hisz’ sokat kihagytunk:
Erdélyország, Csíkszereda, hol apámmal laktunk,
Halkan zúgó fenyves Tátra, szép Besztercebánya,
Ős Kolozsvár, kuruc Kassa, Branyiszkó és tája,

Ahol édes jó anyuskám tanított imára
S fent, a légben fütyörésző pacsirta dalára!”
„Az már nem a miénk, fiam… idegenek bírják…”
Szól a vén tanító halkan: „… más betűvel írják.”

„Nem lehet azt írni másképp, érzem, csak magyarul!”
S a zokogó gyermek arca a láztól kipirul.
„Magyar kéz és kard szerezte, magyar fény övezte,
Pirosszínű virágait magyar vér öntözte!

Nem!… az másé sosem lehet: magyar virágos föld!
Nem is lesz ott más kikelet, csak piros-fehér-zöld!…
Itt anyám bölcsője ringott, ott született apám…
Székelyország és Tótföld, ők az én szent hazám!”

Elnémul a szegény, árva gyermek síró ajka,
Gyenge térdeit a poros padlóra lehajtja,
Egymásba kulcsolja a két kis kezét reszketve,
Ráfüggeszti könnybenúszó szemét a keresztre,

S az elemi iskolában, a templomi csendben,
Rezdül a lég s szívettépőn gyermekima lebben
És száll, repül szerteszéjjel, kunyhó-palotáig:
„Légy híve édes hazádnak magyar, mindhalálig!”

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf