Miklós Elemér: Péterke imája

Péterke meg Bandi elemibe jártak,
A harmadik osztályt tanulgatták ketten.
Egymás mellett ültek; Bandi szép ruhában,
Péterke viseltes, rongyos öltözetben.

Kora reggel nyolckor s hazament délben,
Bandi úrfit mindig szobalány kísérte.
Péterke magában bandukolt az utcán
Szomorú szemekkel jobbra-balra nézve.

Bandit édes anyja mosolyogva várta,
Édes öleléssel, jó gazdag ebéddel.
Péter özvegy anyja mosni járt s a gyermek
Kénytelen beérte tegnapi kenyérrel.

Bandi szép piros volt, gömbölyű a képe,
Oly szépen mosolygott, rá is mosolyogtak.
Péterke meg egyre sápadt s aki nézte,
Hely adott szívében egy kis szánalomnak.

Isten is megszánta szenvedő porontyát,
Fényes angyalkának maga mellé vette.
Semmiben sincs híja, nem fázik, nem éhes,
Boldog békesség van mindig körülötte.

Ám letekint néha, s szomorúan látja,
Hogy mennyi a földön elhagyott testvére.
Imádkozik értük. Halljátok imáját,
Szálljon az mindnyájunk szíve közepébe!

„Ti, kiket megáldott jóléttel az Isten,
Testvéri, szülői boldog gyermekeknek,
Tudjátok-e, mennyi szenvedő szegény van,
Kit sose csókoltak, sose dédelgettek?

Kik e szép világnak napfényes derűjét,
Boldog békességét egy percre se látják.
Van-e nemesebb, mint ezekkel jót tenni,
Elhagyottat, árvát táplálni, nevelni?!”
Hallgassátok meg a Péterke imáját!