Bódás János: Tövis

Gazok közt is te vagy legmegvetettebb.
Félve lép át ember, állat feletted.

Te pogány fű, te vad, növény-eretnek,
talán csak én, egyedül én szeretlek.

Mert csak veled kívánatos a rózsa,
te adsz nyilalltató erőt a szóba,

mitől a szívben gyémántok fogannak
s te vagy nemzője büszke vágynak, dalnak.

Ízt adsz a létnek, mint só a kenyérnek,
súlyt az ökölnek, hős tüzet a vérnek,

tőled lendül a lélek ég-vívásra,
te ösztökélsz, hogy ne tekintsünk hátra,

te töltöd meg a földet gyötrelemmel
s így válik el, hogy ember-e az ember?

Áldott a hegyed, ha szívbe törött is
és áldott vagy te a füvek között is,

mert te simultál, növények pogánya,
koronaként az Isten homlokára.

        1932