Berde Mária: Ima

Si fractus illabatur orbis –

Világunk hogyha megroppant körül,
Ha földre dördült az utolsó bástya:
Vaksággal rajtam Ég, ne könyörülj,
Szemem a szörnyűt szemtől szembe lássa.

Siket halállal rajtam meg ne ess,
Se kínfelejtő tompa ájulással:
Minden jajokkal a fülembe mess,
Szúrj szíven minden sikoly-tőrszúrással.

Tágítsd szemem, míg ízről ízre lát,
Megszázszorozva minden szörnyű látást,
Tépd óriásra szívem ajtaját:
Mint örvény szívjon föl minden kiáltást.

S a miden kínokat korbácsba fond,
Kezedben váljanak pogány ösztökké,
Mely serkent, szurdal, mardos, vért is ont,
S függeni fog fölöttem mindörökké…

Jól tudom én, hogy ők a boldogok,
Akiknek ajka most végsőt kiáltott,
Fülük s szemükre örök hályogot
A nagyszerű halál kegyelme váltott.

Ki fekszik: holt világban holt tetem,
Szentély s tűzhelyek hamvával rohad,
De nékem mégis, hagyd meg életem,
Minden sötét poklok felett, ó hadd!

Mert jönni fog a herkulesi munka,
Új Atlaszok vállára vár e föld,
S akkor mi lesz, ha holt mindenki, csonka,
Ha minden kar, minden szív s ész kidőlt?

Nem úgy, erős Uram, fogj hámba engem,
Ösztököd marjon, rúgjon ostorod:
Ha csüggedés kóválygna tán szívemben,
Ha térdem rogy, ha lábam tántorog –

Legyek rabszolga, legyen vérem olcsó,
Kőhordó, szótlan barom legyek,
Kinek munkáján, bár utált s utolsó,
Templommá nőnek sivatag hegyek.

Bérül se hagyj egy percnyi enyhre lelnem,
Csak egyet adj, egy zord ígéretet:
Hogy titáni vajúdás gyötredelmem,
Hogy megszüljön a szent, új életet.