Bartók Lajos: Az ifjú Magyarország

Áll ezredes, viharvert tölgy gyanánt,
Fejét büszkén felhők fölé emelve,
S a nagy jövőbe pillant ős hazánk,
Vén óriásként új évezredekre.
De törzse bár sziklák mélyébe nőve,
S áll rendületlen a magyar hona:
Az ifjúságban a nemzet jövője,
Az ifjúság fején a korona!

Tudjátok-e, mi vagytok e hazának,
Ti szép vetési, ifjú gyermeki?
Jelennél többek, valónál drágábbak
Reménye vagytok, oh ifjak, neki!
Mit ér z ősök fényes szerzeménye,
Ha tékozolják rossz utódok azt?
Csalódást a fiakban túl nem élne,
Anya szívére nem vón’ több malaszt!

Nézz hát te őshazádnak ifjúsága,
A múltba vissza, s nézd az ősöket:
Mily ifjak voltak, kikből férfi válva,
A honnak hőse, tisztelt nagyja lett?
Nézd Kálmánt könyvvel és karddal kezében,
A Zrínyieknél szablya és a lant,
Mátyást szívével igaz mérlegében,
Nagy s férfi mint légy: ez példát adand!

Mint tiszta hajnal szép napot jövendöl:
Úgy ifjúkor mutatja már a férfit.
Ki lángra gyúland most honszerelemtől:
Majd érte bátran küzd s elszánva vérzik.
Lágy szív, vas jellem lesz a férfi éke,
S játéktok jelzi: milyen lesz a tett,
Új évezredre Árpád nemzedéke
A régi hont mint alapítja meg?

S ti szolgáltok a honnak ékességül,
A fáradt aggok megnyugovásaként:
Mint Róma hölgye kérdetvén kincsérül,
Büszkén mutatta sok szép gyermekét.
De nagy Rómának s kis Spártának együtt
Bírjátok ti polgárerényeit!
Hazánkat csak ha tettekkel szeretjük:
Nagy Istenünk nagyságra úgy segít!

Tíz század omlik már roppant sírokba
E szentelt föld felett, de él e hon,
S bölcsőben ring egy szebb korszak mosolygva,
És áldozat-tűz gyúl a homlokon.
S kérdjük: mi lesz a méltó, kedves ünnep?
Szív-lélekben nemes, nagy ifjúság,
Téged mutathassunk föl Istenünknek,
S te tedd örökifjúvá a hazát!