Nagy Méda: Himnusz a nyárban

A falu porosan ásít messze mögöttünk,
itt már a mező kacag és hajlik a fű,
a szöcskék raja ijedten dobja magát a levegőbe,
amint sietve tova megyünk, s felénk kínálja magát
és illatát a menta és vad rezeda.
Rugalmas tenyeremben kicsi kéz simul bizakodva,
oly félelmes, nagy erre kint a láthatár!
és mennyi csoda: lepke, bogár, sás és virág
és mennyi csiga!... ugye szedhetek, anyám?
Már messziről hangzik nevetése,
… mintha peregnének apró gyöngyszemek…
és vele nevet a nap, az ég, a rét,
s édes nyári örömmel vele nevetek én.
Szín, hang, illat szeretnék lenni most, lobogó fény az égen,
ezer alakban élni! ó, hogy oszthatnám szét magam?
Madár ha lehetnék, apró énekes, hogy dallá érne
minden szavam, mely az ajkamról leszakad.
Jó volna lombos fává nőni, hogy árnyékos testem
hűs menedéket adna, s gyümölcsöt annak, aki szomjas.
A földbe énem belelüktetni szeretném,
nem arannyá, érccé, drágakővé válva,
lennék csak só, egyszerű, fehér, de ízes,
mely jobbá tenné az emberek falatját, ha megfárad a testük.
Tűz, víz szeretnék lenni, enyhe szellő, tiszta levegő,
de legjobban mégis eggyé válni veled, felhő,
hogy közelebb kerülhetnék hozzád: Istenem!

1933