Prohászka Ottokár: Szíveken át Isten felé (II. rész)

    (A testbeöltözött Isten, Az emberszív holtpontjai, Életközösség Jézussal, Imádkozzunk Jézus Szívével)

    Ennek a természetfölötti, isteni neveléstudománynak legsugárzóbb tette az inkarnáció. Az ember nem élhetett meg a testbe öltözött Isten nélkül. Kellett, hogy a Végtelennek emberarca, szerető tekintete, igés ajka legyen, és kellett, hogy a mennyei Szeretet emberszívben lüktessen végig egy földi életet. Ah, ez, ez mindennek a beteljesedése! Ez minden szomjazásunk kielégítése, ez a valóságos isten-corpus, olyan mint mi vagyunk, és sugárzó homloka, imádságos emberhangja van, áldó keze és leboruló térde van, édesanyja szőttesében jár közöttünk, és szentséges lábának körvonalát útjaink porába nyomja. És szíve van, igazi véres emberszíve, hogy legyen nekünk egy biztos, ragyogó istenkapunk, ahonnan egy ölelésnyire sincs a Végtelen. Megtudjuk-e valaha, mi ez a szív nekünk? „Hiszünk a szeretetben” – mondja Szent János. Szeretném hozzáfűzni: „Adósai vagyunk a szeretetnek”. Mind adósai vagyunk a nagy, végtelen Szeretetnek, s amint ezt sorra megéljük forró emberszívekben, érezzük, hogy szelíden lejtő lépcsőkön járunk az Istenszív sugárzó magaslatai felé. Igen, vannak édes, közelálló emberszívek, testvérek, szülők, hitvestársak, jóbarátok s mondhatjuk túláradó szeretettel: Szíved volt a csillagom, pusztában vezető angyalom, a te fénylő tisztaságodnak meleg sugaraiban jobb lettem, utamra leltem, … de az Istenszív lelkemet áhítatos hallgatásba meríti és hálám, örömöm, hódolatom szótlan imába öltözik. Én fényességes Napom! Én boldogságom, legmélyebb örömöm, irányító tündöklő sugárkévém, Te, aki fényseprőddel utamat belesodrod a világ zűrzavarába! Oh szerető szíveknek bőséges kezű osztogatója, én lélekjáró Istenségem, aki minden szívemhez simuló szívvel önmagadra mutatsz, aki minden vágyamat szító lélekközösségben a Te szent tükörképedet mosolyogtatod felém! Minden szeretet egyfelé néz, mint ahogy minden iránytű egy hatalmas meridiánnak erőfolyamát szolgálja. Amely szív nem mutat Istenre, annak csak csúfneve a szeretet, mert „Szeretet az Isten, és aki szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten őbenne”. (I. Jn. 4, 16.)

    Az a szellemi égboltozat, melynek szelíd csillagai szeretteim szívei, ragyogó napja Jézusnak isteni Szíve, szüntelenül az eleven erkölcsi erőnek legtisztább, legnemesebb impulzusait küldi felém. Erre az erőre sokszorosan rá vagyok út alva, nélküle nem élhetek. Lelkem járása el-ellassul, tévedten megáll, lendítés kell neki. Az emberszívben sok a „holtpont” és sokszor hasztalan keresünk hatékony érzéseket, melyek túllendítenének rajtunk. Jellemünk gátlásai, merevségei, örökölt gyengeségei lassítanak, megakasztanak, mint kerekeket a súrlódás vagy a beszáradt gépolaj. Tudjuk, hogy fölébük kell kerekednünk, de nem boldogulunk, hiányzik az erős lendület, mely diadalra vinne. Igazán „holt pontok”, nincs bennük tetterő, nincs tevékenység, nincs élet. Ilyenek elsősorban a kedvetlenség, a passzivitás, a földiesen nehézkes érzék, lélektelen hangulat, melyben elveszetten élünk, nem mint öntudatosan tevékeny teremtő lények, hanem mint renyhén, parttalanul terpeszkedő, megrekedt vizek. Hiányzik az öröm, az életkedv, az életnek édes, fűszeres illata, az átszellemülés nemes lelkülete. Mi kell az embernek, mikor nem elég önmagának és semmit sem tud adni önmagának? Mire van nagyobb szüksége, mint új erőforrásokra, intenzív élettel, tüzes, életfakasztó szívekkel való kapcsolatokra? Lelkek és szívek kellenek ilyenkor, hogy rajtuk felgyulladjunk, átszellemültségüktől lángba boruljunk. Egy forró, istenjárta emberlélek érintése a lelkek nagy természettörvényeinek erejével irányítja be lelkünk kormányvasát, egyszerre újak, erősek, munkaképesek leszünk a mágneses illetéstől. Nem úgy, hogy a varázslat tűntén elaludtságunk visszatérne, hanem úgy, hogy új termő élettevékenységek indulnak, ismeretlen erőforrások nyílnak bennünk, mint Mózes vesszejére a sziklának rejtve várakozó vize. Az ilyen illetésnek nem tétlen emléke, hanem szüntelenül tevékeny munkája kísér, eljön velünk a napi tettek kusza hálói közé, hordja velünk az életterhek súlyát, – a cselekvés életét éli, mert élő vizeket indított meg lelkünkben.

    Ezek a hatalmas, élettermő emberi érintések, erőskezű, melegszívű lélekvezetőknek titokzatosan gyümölcsöző tetei, mind az Istenszívből élnek. Ezek a nagy lendületek megássák a lelket a szeretet forró ekevasával, s ennek a vasekének Krisztus a földmívese. Mindennél égetőbben kell nekünk ez a jézusi kapcsolat, ez az életközösség, igazi lelki szimbiózis, melynek színes metaforáit játssza a földön viruló élet. Aki bennünket ebbe segít, az Krisztusból való, aki nekünk Krisztus adja, az krisztusi kéz, krisztusi ajak, krisztusi szerv, a Megváltót szeressük benne.

    Életünknek, létünknek értelme, célja, csúcspontja Krisztus. Reszkessünk meg a neve hallatára, hulljon ki a szemünkből a könny, ha szent szava megérint. Ez a bensőség minden emelkedő élet titka. Ha nincs meg, esdjük le szívünkbe. Tegyünk meg mindent, amit tehet az akarat. Igyekezzünk komolyan ráeszmélni Krisztus életére, lelkületére. Kezdjük el azonnal. Reggel mihelyt öntudatunk visszatér, már az ébredés feleszmélő homályában keressünk Krisztus felé. Jézussal való eleven kapcsolatunk tisztuló tudatában kezdjük meg a napot. A lélek zavart, pókhálós reggel, tisztítsunk, tapogassunk, kapaszkodjunk. Eszmélésünk csikorgó kapuja, világosságunk első hasadása Krisztusra nyíljon, ne bocsássuk el a pihentség első fehér galambját másfelé. Ó, milyen fontos a reggel! Milyen élettermő ez az első fogódzás! Mennyi léleknevelés kell ahhoz, hogy a féltudatos ébredő lélek ne tévedjen tehetetlen, szálkás, napi aprólékosságok közé. Nagy vonalat a nappal kis tettei fölé, rendezze őket a krisztusi szándék. Aztán e szívbeli motívummal igazi benső jóakaratban induljunk napi kötelességeink egyformasága elé. Tegyünk mindent szívvel, szeretettel, mosolygó arccal. Így a lélek szem nem arra fog irányulni, ami a napi munka materialitását teszi, nem a szokott, a poros mindennapiságra, hanem arra, hogy azt miképpen teljesítsük: mennyi szeretettel és Istennek tetsző szándékkal, milyen odaadott lelkülettel.

    Imánkat végezzük a lélek teljes tevékenységében. Úgy fogjunk hozzá, mint legfontosabb dolgunkhoz, mint valami életbevágó cselekedethez. Oh, a mindennapiság ne engedje felednünk, hogy Isten elé lépni örökkön ismétlődő lelki csoda, hogy az imádság a természetfölöttiség partjaira visz, a Végtelen párkányain hajoltat ki bennünket. Ne legyenek imáink természetes szavak. Isten irgalma beéri ezzel is, beéri néhány átfigyelt szóval is, de adjunk az imában figyelemnél többet, adjunk akaratot, lelket, életet. Minden ott vár az isteni Szívben, fogjuk át ezt a Szívet, szorítsuk magunkba, imádkozni fog bennünk. Ez az igazi „önmagunkba” térés, a Krisztusba térés, mert úgy kell, hogy Krisztus legyen ez az önmagunk. Így erőink összegyűlnek, belső életünk eleven forrása megindul. Megduzzadnak az élő vizek, s a lélekben hatalmas érzéseket váltanak ki. Ez Jézus isteni Szívének reggeli hangulata, harmatos frissessége, üde, tiszta, „kipihent” lelkülete. Lépjünk hozzá, mint valami illatos, hajnali réthez, melyet kora reggel be kell járnunk. Mennyei rét, mely nem ruháink porát, hanem szomjazó lelkünket lepi be drága cseppjeivel. Itt jutunk annak tudatára, hogy Isten szelleme, az életszóró Lélek vesz körül és jár bennünk, hogy a Krisztus felé fordított élet nem fáradság, hanem szüntelen megajándékoztatás, elmúlhatatlan, örök ifjúság. De akarni, törni, kapaszkodni, kúszni kell, adni és százannyit kapunk, fáradni és megenyhülünk, igát ölteni és szárnyaink nőnek. Nem, nem, ne engedjünk, a nehézség maradjon idegen nekünk. Gyermekmódra kitárt ujjakkal nyúljunk, ágaskodjunk szüntelenül azokért a csalhatatlan eszközökért, melyek bennünket ilyen tevékeny lelkiség felé, ilyen rügyező belső élet felé segítenek. Apró emberi akarásokat állítsunk nagy törekvéseink szolgálatába, fogjuk hámba a mindennapot, a kis életet, a napnak észrevétlenül gördülő homokszemeit egységes, megszentelt szándékkal. Gyakoroljuk újra meg újra azt a belső megifjodást, amit oly sok lélekismerettel tanácsol ez a kis német mondóka:

Mach einen Sprunk,
Erinnerung, –
Zurück zu jenen Tagen,
Da du noch jung,
Voll Kraft und Schwung,
Um neu dein Glück zu wagen,
Gelingt der Sprung,
So bist du jung.

 *

Régen ugrottam-
Emlékezz vissza a napokra,
amikor még fiatal voltál,
Erős és lendületes,
Ha szerencsés vagy,
és most újra sikerült,
Akkor még fiatal vagy!

/Cságoly Péterfia Béla nyersfordítása/

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf