Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen X.

Egészen aprócska, mindenki előtt ismert dologról lesz szó. Arról, hogy az igazság(osság) legnagyobb megtiprói mindig a törvényes tettek.
Hodász András katolikus pap mesélt a szemináriumban a közelmúltig uralkodott jogszokásról – ún. „precedencia-törvény”-ről - amelynek lényege az volt, hogy a felsőbb évfolyamokat látogató kispapok az alsóbb évfolyamosokkal szemben számos előnyt, előjogot élveztek. Ezt a precedencia-törvényt az ő évfolyama kezdte el fölszámolni akkor, amikor negyedévesek lettek. Nem az előjogokkal élőket támadták alulról, hanem amikor ők kerültek abba a helyzetbe, hogy a különböző elsőbbséget élvezzék, arról önként, „haszon-érdekeikkel” szembe menve - lemondtak.
Persze nem egzisztenciálisan meghatározó előnyökről volt ott szó, hanem nagyarcú magabiztossággal aprópénzre váltható kicsi előnyökről. Valami olyasmi lehetett, mint ami annak idején a Magyar Néphadseregben dívott durvább alakzatokban. Az újoncok, vagy akár az alacsonyabb rendfokozatú katonák mindig egyfajta kiszolgáltatottságban, sokszor megalázottságban éltek az idősebb vagy közvetlenül magasabb rangbéli társaik hatalmaskodásai miatt.
Ebből a kis premisszából egyetlen dolog érdekes: a forradalom, a lázadás, az engedetlen igényérvényesítés soha nem szerencsés; de akik ellen irányulna, azoknak kellene megelőzni. Az emberi alapállás ugyanis akkor érdemi és akkor valóban közösségi, ha képes fölismerni azt, hogy mikor, hol, miben és kiknek a javára kell lemondania, visszalépnie, önkorlátozást végrehajtania. Ha másért nem, azért, hogy a többinek ne kelljen forrongania, lázongania, engedetlenül igényt érvényesítenie.
Állítólag nem illik más pénztárcájában kotorászni és számon kérni vagy akárcsak fölvetni is, hogy ki, miért, hogyan és mennyit keres, illetve talál, havi rendszerességgel. Ezen elv, közmegegyezés bár vitatható is lenne, mégis nagyjából tudomásul vehető. A tudomásulvétel azonban nem terjed ki bizonyos – bár minden vonatkozásban törvényes, mégis – a jóérzésű ember számára tisztességtelennek tűnő mozzanatra. Nevezetesen arra, hogy a hatalmi pozíció miként mozgatja a maga pénztárcája javára az előnyöket és hasznokat, miközben a hatalmi pozíciókon kívül maradtak (vagyis a túlnyomó többség) számára kínálja az előnyökről, hasznokról való lemondást annak árán is, ha az az előny és haszon csupán a mindennapi életet szolgálná.
„Aki köztetek első akar lenni, legyen mindenki szolgája.”
Bizony mondom nektek, abban az országban, az első miniszter eldöntötte, hogy valamennyi miniszterének javadalmazását oly drasztikus mértékben emeli meg, mely emelési mérték az ország munkás népének átlagjavadalmát is meghaladja. Az ország munkás népének pedig – kétkezinek, gazdának, ápolónak, tanítónak – azt közvetíti, hogy az életet szolgáló bérek tisztességessé tételének nem most van ideje. Mit gondoltok erről az első miniszterről, a köz szolgájáról, mindenki szolgájáról? Teljesítette-e az Atya akaratát?
…mert „Aki köztetek első akar lenni, legyen mindenki szolgája.”
Aki szolgál, az nem (elsősorban) a maga javát keresi, hanem a másokét.
A „bor és víz titka” sajátosan és valóban visszataszítóan jelenik itt meg, hiszen a rábízottaknak visszafogottságot, takarékosságot, szerénységet és szegénységet ajánl, miközben önmagát – mértékeken is túl - javadalmazza. Ez a kettősség visszatetszést, sőt megbotránkozást kelt és alappal.
Hamvas azt írja, hogy a politika úgy öli meg a nemzetet, hogy a szellemi helyébe a hasznot teszi. A saját hasznot. A politika útja a haszonszerzés útja, az Isten útja (vagy mondhatnánk úgy is: az Ember Fiának, következésképpen az igazi embernek is) a szellem és lélek útja.
A politika itt meghirdette az Isten útját. Szavakban, mely folyik, mint a víz a hasznok medrében. De járja a Haszon útját. A haszon útját tettekben és veri csapra a boroshordókat.
Ne ringassuk magunkat illúzióban: ez a politika is nemzetgyilkos, hiába tünteti föl magát megmentőként és éltetőként. A száj a szavaival hasztalan magyaráz: a létrontást a két kéz elköveti, ahogy Dosztojevszkij Raszkolnyikovja az ölést.
A közkérdés tehát az, hogy működik-e valahol olyan politikai, gazdasági hatalom, amely a hatalmából adódóan érvényesíthető haszonszerzés egy részéről – belátásból, igazságból, méltányosságból (dignum, et iustum et aequum, így méltó, így igazságos, így becsületes!) - lemond és azt a rábízottjai javára juttatja? A kérdés költői. Minden jel azt mutatja, hogy lehet a hatalom (minálunk) - nevében - szocialista, keresztény, liberális vagy bármilyen, megmarad szentnek és a keze maga felé hajlik. És ez a kéz végső soron és éppen ezért gyilkos. Törvényesen az, hiszen csak a törvényességnek tesz eleget.