Dóczi Székely Gábor: Érintőlegesen XIV.

Három, látszólag össze nem illő, mégis szorosan kapcsolódó jelenség

Mi is a rend?

Jól ismerjük Európa védőszentjének (érvényes lehet ma még ez a státusz?), a bencések alapítójának, Nursiai Szent Benedeknek a sarokigazságát: Tartsd meg a rendet és a rend megtart téged.

Két jelenet. Az egyik a Gandhi című filmből. A brit tábornok – az addigi „rendnek” megfelelően - a lázongó hindu tömeggel brutálisan elbánik. Gyermekek és nők lesznek áldozatok. Pár évvel korábban feltehetően kitüntették volna a rend helyreállításáért, annak árától függetlenül. Most azonban, amikor a sajtó által a világ tudomást szerzett a brit hadsereg példátlan vérengzéséről, már másképp vélekedik a gyarmatosító adminisztráció. A tábornok, katonaként képtelen megérteni, miért vonják felelősségre, hiszen ő csak helyreállította a rendet. S lám, a hírverés most keresztbe tett. Amiért tegnap dicséret járt, ma büntetés-bűnhődés.

A másik a Misszió című filmből. A spanyol és portugál gyarmatosítókat nem érdekli az őslakosság és annak keresztény hitre térítése. A haszon és az üzlet mindenekfelett. Amikor az indián közösség krisztuskövetővé válik és valódi közösségként a mindennapi munkában is jobban teljesít a gyarmatosítóknál (hiszen érték-közösségként működik, nem haszon-közösségként) és már a hódítók üzleteit veszélyeztetik, megszületik az egyházi áldással kísért döntés: el kell pusztítani őket. Hiszen a kialakult helyzet ellenkezik a hatalom által jónak tartott renddel.

Az angolok által elhozott „rend” nem volt igazi rend. Így az nem is tarthatta meg őket. A spanyolok, portugálok által kényszerített „rend” csupán a hódítók rendje volt. Végül tarthatatlanná vált.

Mikor mi a helyes, az elvárt, az üdvös, a hiteles, a hit által is megáldott rend?

Vagy csak annyi, hogy a rendnek is van némi túlvilági töltete? Jézus azt mondta, az én országom nem e világból való. Az ő rendje nem e világból való. Amit tehát megtarthatunk és megtartásra érdemes, az valamiképpen nem lelhető fel a környezetünkben.

Az idők mindig változnak.

Mi is az a területi integritás?

Az ENSZ Alapokmány 2. cikk 4. pontja szerint a Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más Állam területi épsége, vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon nyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniok kell. (1945-ben fogadták el, Magyarország 1956-ban iktatta törvénybe)

Mostanság egymást túllicitálva harsogják a médiumok hangvevői felé állam- és kormányfők, és minden néven nevezendő potentátok, hogy Ukrajna területi integritásának helyreállítása az egyik legfőbb követelmény.

Ez az államalakulat 1991-ben jött létre, viharos történelmi előzmények után. A békeidőben még negyvenmilliós országban többmilliós – több mint kilencven százalékban orosz nemzetiségű – kisebbség élt. A határokat véletlenszerűen húzták meg, vagy tartották fönn. A józan ész, az igazságosság és méltányosság, a nemzetiségi összetétel, a történeti előzmények mind-mind azt kellett volna eredményezzék, hogy higgadtan, asztalhoz leülve keressék meg a konszenzust, fittyet hányva arra a bizonyos területi integritásra. De nem, nem. Csak az integritás kaphat igent… Persze, ez nem vitathatóan megfelel a nemzetközi jognak. De a nemzetközi jogot meghaladva kereshetnénk valami jobbat!

Mi is történt száz évvel ezelőtt. Ugyancsak viharos történelmi előzmények után és annak is dacára létezett egy több mint ezeréves királyság. De az, hogy területi integritás, még ismeretlen fogalom volt. Holott e fogalom ismeretében a Magyar Királyságot száz okból is megmenthették volna, de nem. Darabokra szaggatták, szétcincálták, széthordták.

Akkor nem, most miért? Ja, a globális érdek, a nemzetek fölötti hatalmak érdekei, nagy- és középhatalmak érdekei, az imperialista körök érdekei mást favorizáltak, mást engedélyeznek. No és az a bizonyos szakrális erővel bíró nemzetközi jog.

A fönntarthatatlan dolgokat a végsőkig tartjuk fönn, mialatt lankadatlanul érvelünk azok fönntarthatóságának hamis állítása mellett (Szentencia CCCXVI).

Az idők mindig változnak.

Mi is az a gyermek-nevelés?

A gyermekkor tiszteletének őrülete zajlik. A történelem során nagyon különböző módokon viszonyult az ember a gyermekhez. Volt Taigetosz (bár a jelenleg érvényes régészeti kutatási eredmény a csecsemők szakadékba-vetését egyértelműen cáfolja), volt gyermek-kitevés, gyermek-rabszolgaság, gyermek-munka, gyermek-prostitúció, a gyermek-bántalmazás megannyi alakzata, sorolni lehet a negatívumokat. Volt, amikor a gyermeket mini felnőttnek vélték, aszerint öltöztették és viselkedtek vele. És mindig volt gyermek-fegyelmezés és ennek fizikai fenyítési formája.

A nevelő célzatú testi fenyítés a legutóbbi időkig engedélyezett és tűrt attitüdnek minősült mind családon belül a szülő részéről, mind a másodlagos szocializációs közegekben, óvódában, iskolában. Az alapiskolákban körmöst adtak, a piaristák még a múlt század hetvenes éveiben is „megbérmálták” a rászoruló diákokat.

2004-ben azután a gyermekvédelmi törvényt akként módosították – megfelelve a nemzetközi gyermekjogi egyezménynek – hogy a testi fenyítés minden formája tilos. A gyermek méltóságának tiszteletével nem összeegyeztethető a testi fenyítés. Azután, hogy milyen állapotok uralkodnak mostanság az iskolákban, gyermekvédelmi intézményekben vagy akár az utcákon is, közismert. A gyermeki jogok mindenek felett.

Hantzmann Lipót, egykori roppant műveltségű és nagy népszerűségnek örvendő budafoki áldozópap prédikációjában hangzott el a tétel: a nevelés mindenek előtt növelés. Hogy lelkiekben-szellemiekben nőjön az a gyerek. Ehhez azonban – szinte minden gyermek esetében, horribile dictu – némi idomításra is szükség van. Az idomítás szükségszerű velejárója pedig – a dolgok előrehaladása érdekében - némi fenyítés. És természetesen némi testi fenyítés is. Talán az életben csak egyszer, de a legjobb házaknál is!

Érdekességként idézek egy nem is oly régi bírósági ítéletből (Gödöllői Járásbíróság B.571/2018/153., [165] ):

Bár az európai uniós jog elvetendőnek tartja a testi fenyítés minden formáját, jogrendszerünk bizonyos mértékig tolerálja azt, ha szülői nevelő célzatú és nem meríti ki egyetlen bűncselekmény törvényi tényállását sem.

Tehát a több évezredes gyermeknevelési eszköz eltávolíttatott: helyette maradt csupán a jó példa és meggyőzés, azonban ezek – amint az élet bizonyítja, nem elégségesek.

Pszichológiai vélemények szerint egy-egy jól időzített és elhelyezett pofon életre szóló traumát okoz a gyereknek; no és arról készül-e kutatási szakvélemény, hogy ennek hiánya mind a gyereknél, mind környezeténél – életre szólóan – mekkora károkat okoz? (Szentencia, CDI)

Mi is az a normalitás?

XXI. századi definício: intolerancia a normalitásnak, tolerancia az abnormalitásnak.

Hiszen az idők mindig változnak...