Gracza János: De jó volna megpihenni!

De jó volna megpihenni!
Csak egy napra haza menni,
Mikor az ég alkonyul!
Kerek erdő sűrű fája,
Madárfészkes, lombos ága
Andalítón rám borul.

De jó volna a szívemnek,
A szívemnek, a lelkemnek
Az a csöndes nyugalom!
Amikor a lomb se mozdul,
Mert amott a bokrokon túl
Elpihent a fuvalom.

Bent az aljba, messze, mélyen,
Mint a harang, olyan szépen:
Gerle sírna valahol…
S látnám, amint a szavára,
Arra a nagy zokogásra:
Fű, fa, bokor lehajol!

S addig szólna az a dallam,
Míg a csöndes alkonyatban
Pirulnak a fellegek…
Mint a szende leányarca,
Mikor egy-egy méla dalra
Szíve-lelke megremeg!