Prohászka Ottokár: Szolgalelkek

«Kimenvén pedig az a szolga, talála egyet szolgatársai közül, ki száz pénzzel tartozik vala neki és megfogván, megfogatá őt, mondván: Fizesd meg, amivel tartozol. És leborulván szolgatársa, kéré őt, mondván: Légy béketűréssel hozzám s mindent megfizetek neked. Amaz pedig nem akara, hanem tömlöcbe veté őt…» (Máté 18, 28)

a) Kimenvén pedig a szolga szolgatársai közé, a nagy, Fölséges Úrnak magaslatairól leszállván az alacsony érzések régiójába, hol szolga-, kufárlelkek gyötrik egymást, kegyetlen lett s megfeledkezett az irgalomról. Íme a szolgalélek nyomai a sárban! Jézus lelke a legnagyobb hivatás fölségével, az isteni érzések áldásával jön felénk. Lelkében szenvedéllyé fejlett az örök halál veszedelmének aggodalma s az örök élet közlésének vágya. Jön átkot eloszlatni, poklot zárni, végtelen adósságot elengedni; jön az élet legsötétebb gondját eloszlatni; jön erővel s hatalommal; győzi; lélekkiáradással, pünkösdi tűzzel szemében, karácsonyéj mézével ajkán, a megtestesülés áhítatával szívében jön felénk; könnyeket, irgalmat, könyörületet, tisztaságot, erőt, halhatatlanságot hozott s a szolgaember mindezt felejti s 100 pénzért fojtogat, keserít, üldöz, öl… s pokolra jut! Az az istengyermek, ez a szolgatípus!

b) «Látván pedig szolgatársai a történteket, igen megszomorodának…» A szolgatársak, kiket a kegyetlen önzés el nem állatiasított, szomorkodnak; a világ az ő kínjuk, az az alacsony, mellén kúszó, földet evő kígyóvilág.

Ők tesznek ellene, dolgoznak, küzdenek és sírnak, de nem szabad elernyedniök s nem szabad a sasok magaslatairól a kígyók csapásaira térniök. Menjenek csak bízvást Krisztus után, még ha könnyes szemmel is. Menjenek s érvényesítsék tőlük telhetően a szeretet harmonizáló erejét; foglalják énekekbe, himnuszokba az élet diszharmóniáit; sugározzák ki lelküket; a lélek sugarai az igazság, jóság, szentség, szépség, erő, öröm, élet. Tegyék széppé a világot; rongyokba, vityillókba hozzák magukkal a tündérmeséket elhalványító krisztusi világosságot; árasszanak ki tájékra, mezőre, szérűre, redves kerti palánkokra, liceumbokrokra poézist; járjon velük utcákon, folyosókon, szalonokban, kapuk alatt, pinve- és padláslakásokban az élet lelkesülése s azért, hogy ők voltaképp a lét s az élet ittas élvezői. Ez nem filozófia, hanem kereszténység.

c) «Akkor eléhíván őt ura, mondá neki: Álnok szolga, minden adósságot elengedtem neked, mivelhogy kértél engem; vajon nem kellett volna-e neked is könyörülnöd szolgatársadon, mint én könyörültem rajtad.» Ó, ki bírja el e vádat s még inkább e szolgaérzés sírkövét!

Mit adott s mit bocsátott meg nekünk az Úr! Hogy ég a lelkemen Krisztus vére, mellyel bűneimet eltörölte; hogy járja át szívemet «kétélű kardnál élesebb» igéje; mily kincsek kallódtak el kezeim közt, mintha homokszemek lettek volna; sőt tán még lelkek örök veszte is reám borítja árnyékát s íme «minden adósságot elengedtem neked» s te álnok, sötét, hideg öntudat ráveszed a lelkedet, hogy mának meg nem bocsátsz s kegyetlenkedel vele? Emberek, ez alávalóság nyomai a pokol csapása! Azért szeressetek, irgalmazzatok, mint ahogy én szeretek és könyörülök; ne legyen nehéz kőszívetek, hanem bocsássatok meg sérelmet és kislelkűséget!