vitéz Somogyvári Gyula: Panaszkodnak a magyar szelek

Hópihékké fagytak az Isten könnyei,
csavargó varjú száll szürke fellegekben,
messziről jött szelek bús, haragos szárnya
veri, kopogtatja ablakom szüntelen…

Felsivít a kémény, mint égő boszorkány,
pörög a rézkakas vármegyeház tornyán,
nyugatról, keletről vad viharok jönnek
s mint a száműzöttek sírnak, könyörögnek.
Megremeg az ablak… északi szél vágja,
zúg, mint az ítélet zengő orgonája…
Most pedig a déli szél rázta meg a fákat,
olyan, mintha nappal kísértetek járnak.
Szívet tép a hangjuk… úgy borzong a lélek!
(Minthogyha eltévedt gyerekek lennének.)
Nyöszörögnek, sírnak… most egy percre csönd van…
De most még vadabbul, százszor szilajabban
dühöngve, ordítva tördelik az ágat,
aztán megint csönd lesz. Csak a varjú károg…
Csönd van. – Halkan koppan, megcsörren az az ablak.
Nagy Isten! Én értem jaját e szavaknak!
Ez az északi szél!… Késmárk felül jajdul
s torkom összeszorul ettől a sóhajtul.
„Égnek veri ormát havasfejű Tátra,
megdermedt a fenyves a szomorúságba.
Most is süvít a szél. Késmárkon, mint régen,
most is fagyos az út lengyel határszélen,
most is csörög a víz a Poprád patakba,
csakhogy nincs köszönet, nincsen öröm abba!
Havasfejű Tátra felmutat az égre,
bosszút kér a tenger földre omlott vérre,
tátrai rengeteg sötét felhőt szaggat,
lengyel határszélen cseh-rablók vigadnak.
Késmárki szeleknek hazasíró torkát,
latrok, nyomorultak összeszorították.
Bilincsek csörögnek a Poprád patakban,
cseh-katona itat magyar lovat abban.
Rákóczi városa, híres büszke Kassa…
van-e annyi könny, hogy méltón elsirassa!
Rákóczi csontjai, hogy legyenek békén,
mikor csehek járnak a Hernád vidékén?
S amerre a Vág fut zúgva, kanyarogva,
bús keserűséggel néz Csák Mátyus tornya.
Körmöc aranyait tolvajok dézsmálják,
selmeci utcákat más diákok járják…
nyitrai Zobor-hegy négy turul-madara,
hej! hogy ideszállna, ha nem kőből volna!
Sajduljatok szívek, jajduljatok lelkek:
Itt minden szívverést bilincsekbe vertek…!”

Elhallgat a fáradt, késmárki szél hangja…
elfáradt az útba és a siralomba.
Itt bent a szobában kongva ver az óra,
s kint a kóbor varjú leszáll a tarlóra.
Hull a hó, száll a hó, – fagyott Isten-könnyek! –
Élni-e, halni-e, vajon melyik könnyebb?

De íme! Alig, hogy csönd volt most egy percre,
új szél hajít havat az ablaküvegre!
Al-Duna tájáról Kosava-szél jár itt,
üstökön ragadja az út kopasz fáit,
megcibálja, tépi, tördeli az ágat,
mint megvadult gyermek a rossz mostohákat.
Bekiált kívülről, duhaj, kemény szóval:
„Hallod-e? Énbennem az Al-Duna szólal.
Panaszt hozok én is rácok határán át:
visszasír a Bácska, hazasír a Bánát!
Elvetett bánsági búza megfogadta,
hogy nem terem szálat, csak magyar asztagba.
Lázadás tört ki a bácskai gulyákba,
nem ellenek borjút csak magyar igába!
Temesvár kövei Hunyadit idézik…
zentai halottak sebe újra vérzik…
Újvidék tornyai nem ismernek más szót,
csak ezt: „Tűzzétek már reánk magyar zászlót!”
Mikor leszek szabad? – kérdezi Szabadka
– lehet-e bizalmunk még új virradatba?
Pécsi öreg templom a Mecsek aljába,
észak felé kémlel, de mindig hiába!
Mikor jönnek már el, szép, magyar vitézek,
hiszen rabságban a percek ezredévek…”!

Elsuhan a szél, már messze, messze vágtat
s újra ólomsúlyú, nagy, nehéz csönd támad.
Hideg van… mintha a torkom fojtogatnák…
s itt sír a szobámban az a szó, hogy: Bánát…
Hull a hó, száll a hó sűrűn és kavargón
s a varjú unottan ugrálgat a tarlón…

Ihol ni! De furcsa… ott a tarló végén…
felhő kerekedik… az erdő környékén…
egyre közeledik… a havat kavarja,
tornyot épít hóból, az égig a karja,
fájdalmas borzongás fut végig az erdőn,
aztán zokogni kezd a bánatos-kesergőn:
„Most jöttem Erdélyből, Erdély országából.
Nemere-szél vagyok Hargita aljáról,
lelkiismerete vagyok a magyarnak,
szava vagyok szörnyű, székely siralomnak.
Kicsapott a vize a két Küküllőnek,
borzalmas a hangja, kárpáti erdőnek!
Gyergyói hegyekből, láng csapott az égig,
bocskoros zsiványok rémüldözve nézik,
kiontott könnyeknél csak a vér hull többet,
korbács suhogásán pribékek röhögnek…
Kolozsvár piacán Mátyás paripája
horkol haragosan, a követ kapálja.
Segesvár környékén, Vízaknán, Szebenben,
rég porladt magyarok sóhajtása rebben.
Megdobban a sírjuk.. rémes jaja támad
föld alatt fehérlő repedt koponyáknak…
Minden kő felkiált… minden bokor vádol:
mikor jön már sereg szép Magyarországból,
mikor virrad már haj! mikor lesz már vége?
– Bilincsbe vert székely felkémlel az égre. -
Mikor szikrázik már fent a hadak útja,
ősmondák vitéze végig mikor futja,
mikor látjuk haj, a Csaba paripáját,
mért nem jön? Hiszen így még sohasem várták!
Mennyi vér folyjon még, mennyi átok szálljon,
hogy a vízzé vált vér újból vérré váljon?
Meddig sírjon Erdély, a süket füleknek,
hüvelyben a kardok még meddig pihennek?
Milyen utat kell még a Golgotán menni,
mennyi vér folyjon még, mondjátok, hát mennyi…?
Elment… továbbzúgott harangos Nemere
s nagy halálos csönd lett odakint egyszerre.
Tarló közepéből a vén holló károg,
majd a légbe szökken… – Erdély felé szállott…

Estéli szürkület borult a szobámra,
fülembe harangoz az a szó, hogy: Tátra…
Hull a hó, száll a hó szürke ködpárán át
s lelkem mélyén sír a Bácska, meg a Bánát,
messze jár, meg se áll a három szilaj szél
s felsírok hörögve: édes, koldus Erdély…

                                                               1919. november