Mentes Mihály: Minek félsz, kicsiny hitű?

Mint aki a kietlen sivatagban
Ijesztő lázálmokból fölriadtan
Körülnéz és a kegyetlen magány
Szíven üti: Ó jaj, a karaván
Elment; itt hagyta őt halálos lázban:
A templomban, e roppant néma házban
A szívem olyan ijedten sikolt.
Visszhangozza százszor az égi bolt:
Segítség! Segítség! Segítség!

Mint aki iszonyú hajótörésből,
Mikor minden romot elnyelt már a tenger,
Egy árva deszkán ájult félelemmel
Fekszik s lassan remegő szemmel néz föl;
Csak a haragos hullámokat látja,
Egy szörny temető torkát tátja:
Fölsikolt s a vad hullámok tovább üvöltik
Az égre föl és el a messze földig:
Segítség! Segítség! Segítség!

Valamikor viharzó tengeren
Hányódó hajóban Krisztus volt jelen.
Aludt. Míg az ijedt apostolok
Nézték, hajójuk hogyan tántorog
Haláltáncában örvénylő vizeknek.
Nem értették, Krisztus hogyan pihenhet,
Mikor fülükbe üvölt a halál
S remegő kezük Krisztust rázza már:
„Ments meg minket, elveszünk!”

Remegő szívemet a kezemre teszem ki,
Köröttem senki, senki, senki,
Valami szörnyű lélekviharból jöttem;
Fenyegető sötét felhők fölöttem.
Vígasztalnul, szomjan, egymagamban,
Mint forró, fojtó, fülledt sivatagban
– Ó van-e part és hallanak-e a parton? –
Remegő szívemet az oltár felé tartom:
Segítség! Segítség! Segítség!

Valahonnan igen nagy messzeségből
– A partról? Az oltárról? Vagy az égből? –
Mint csengettyűszó bömbölő viharban,
Csak rémlik, vagy hallom is igen halkan.
Tikkadt ajkkal feléje lihegek.
Derülni kezdenek a sötét fellegek.
Megragadok egy látatlan kezet.
Egy hang súgja, a hű emlékezet:
„Minek félsz, kicsiny hitű,
Hiszen veled vagyok.”