Sértő Kálmán: Magyarország
Nagy útra készülök most nyáron,
Fogom a bús vándorbotot,
Elkezdem porban a gyaloglást,
Sors által rám mért robotot.
Egyszer a szél majd hátbatámad,
Máskor meg mellemnek szegül, –
De én elhagyom Budapestet,
Mert jobb kószálni – egyedül…
Be sokszor mossa majd le eső
Rólam az út szürke porát,
Villámfény vezet, mint egy vakot,
Kora hajnalig éjen át.
Kísér a fenséges mennydörgés,
Mint szentmisét az orgona,
Előre érzem, ha majd sírok,
Eddig nem sírtam úgy soha…
Magyarország! – én most bejárlak,
Mert az én szerelemem: Te vagy,
Oltárnak hiszem a meződet,
(Jó, hogy Isten rajt’ járni hagy).
A nép a nagy papság Terajtad,
Aki dolgozva énekel,
(Le tudnék a nép előtt rogyni,
Hogy testem ő emelje fel…)
Én bejárlak most Magyarország,
Megkérem a csillagokat,
Világítsák meg a könnyekkel
Bepermetezett utamat.
Kiszáradt kutat ne találjak,
Akadjon itt-ott fekhelyem,
S ha álmomban panaszkodnék majd:
Az Isten beszélget velem…
Szabadság, 1938. június 4.