Kiss Jenő: Kőből kibomló arc

Krisztus feje bomlik ki a kőből.
Udvarunkon látható e kő.
Aki ránéz, kisség visszahőköl,
Majd eltölti egy csodás erő.

És csak nemrég alakult ez így ki!
S én pillantottam meg legelőbb!
Kinek mondom, el se tudja hinni –
és csak áll a látomás előtt.

Felénk fordul, tornácunk felé Ő,
rajtunk tartja két meleg szemét,
arca minden kis vonása élő,
noha por árnyalja, por, szemét.

Oldalt nem, csak erre néz, s azóta
biztonságosabban élek én. –
Egy bánt csak, egy ajak sunyi csókja,
mely ott éri, arca bal fején.

Júdás-csók tán? Júdás áll a balján,
ő érinti hozzá ajakát?
Úgy tetszik – de arca mása halván;
ő megbújva mutatja magát.

De ha ő az? Mert más ki lehetne?
Akkor jaj Krisztusnak, jaj nekünk!
Akkor várhatunk már a keresztre,
megpecsételődött életünk…

Mi e kő hát, s rajta Krisztus arca?
Vigasz ez, meg figyelmeztetés:
megszűrőben már az élet harca,
de mit véghezvittünk, nem kevés.

                                              1987. július 8.