Váradi Antal: Hun utódokból

            Rege az Isten kardjáról
            /Énekli a táltos Attila lakodalmán/

Rögbe rejtett Isten kardja, régi rege róla,
Hegedősök dali nyelve kiről annyit szóla.

Régesrégen, századéven ott pihent a fegyver,
Várva, várva hős urára; majd csak megjön egyszer.

Hagyta is benn a Hadisten. Addig ki ne nőjön,
Míg királya megtalálja. Akkor majd előjön.

S íme, mint a tenger árja, napkeletről indul
És elönti bárcet, síkot Ural kapuin túl.

Jön a hunok nemzetsége szélszárnyán rohanva.
Útja mentén dőlt országok üszke, vére, hamva.

S azt, kinek vezér nyomában harcra indulának,
Elnevezték minden népek Isten ostorának.

A hadisten hév bosszúja, harc haragja benne.
Mintha nem is ember volna, – sohasem pihenne.

S hogy elére szűz földjére kincses Európának,
Népek hullnak, de helyükbe népek támadának.

Elfoglalná, szertedúlná mint egy agyagvárat –
De a hunok népe lankad, győző karja fáradt.

…S ím egyszerre – honnan? merre? csak az Isten tudja,
Attilához vezet ifjú pásztorember útja.

«Harmatos fű hanton hajló, hamvas, hűvös hátán
Legelésző fehér üszőm sántítani látám.

Futva nézem, kifürkészem, hova, mibe lépe?
Friss növésű kék acélfű késéles hegyébe.

Nem az mégse!… gyors növésű ércpengévé fejlett,
Hozzányúlok – szikrát hányva! Várom, benn mi rejlett?

Feljebb, feljebb tolja élét, már hogy majdnem ölnyi!
Nem növény ez! Gyilkos szerszám – harcban embert ölni.

Majd dörögve, füstölögve látom az egészet –
Hozzányúltam, felemeltem, idehoztam – nézzed!»

És Attila kézbe fogja, mennydörgetve tartja,
Véres villám merre vagdal. Ez az Isten kardja!

Nosza rajta hős hun fajta! Újabb diadalmat!
Mutassad meg a világnak vérontó hatalmad!

S megmutatta! Vérben hagyta széles e világot.
Nemzeteknek, országoknak dőlt nyakára hágott.

S dalnokok ha dalos ajkuk hősi dalra nyitják –
Zengik a hun diadalmat s hadrontó Attilát!