Kosztolányi Dezső: A bús férfi panaszai

[részlet]  

Szülőföldem bús határa, hajh,
elér-e még a bánat és sóhaj?

Mert hozzád többé nem visz a vonat,
csak így emelhetem rád arcomat.

Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,
te hontalan, hozzád kiáltozom.

Bölcsők, koporsók, temetői por
és templomok ormán az estbíbor.

Kis iskolánk, amelybe a harang
oly édesen beszélt, akár a lant.

Lombok, virágok és színes kavics
a sínek mellett. Hullámos Palics.

Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég
s a szélbe – karcsú lányok – jegenyék.

Szívembe húsz év gazdagsága s lágy,
édes-halálos méz: a vágy, a vágy.

Fejemre kulcsolom a két kezem
és koravénen rád emlékezem.

Vagyok szegény, ki semmit sem akar,
harmincnégy éves, elfáradt magyar.

S nem kérdezem, az ég ragyog-e még.
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?