Mindszenty József: New York – Anyák napi szentbeszéd

1974. május, [New York, St. Patrick székesegyház]  

Isten rányomta életünk mindennapjára, nemcsak az első hatra, hogy az jó. Az élet önmagában, legyen bár nehéz, tűnjék bár elviselhetetlennek és mint szokás mondani, értéktelennek – az élet Isten ajándéka. Mondom, önmagában. Ez áll életünk minden körülményére és kereszthordozására is.
   Az élet azonban átokká, Isten ostorává, a keserűségek és belső meg külső csapások sorozatává válhatik az ember gonoszsága által. El is veszhetik, mint az Úr tanítja, sőt az örök kín forrásává válhatik, ha az ember rosszul bánik vele, ha megátkozza és nem szenteli meg, ha gondját nem viseli, hanem ellene fordul és megöli.
Kedves Hallgatóim! Itt a New York-i Szent Patrik székesegyházban az Anyák napján, amelyre Cooke Őeminenciája, New York főpásztora meghívott, hogy a New York-i édesanyákkal együtt ünnepeljem a mi Urunk Jézus Krisztus, Istenünk és Urunk legdrágább ajándékát, a szentmiseáldozatot, kénytelen vagyok az emberi fajtánk legősibb igazságát – anyai, kimondhatatlan dadogását – újrahirdetni: Minden emberi élet Isten szándéka szerint jó és üdvös, az Istennel való legbensőbb, boldog közösségre van teremtve. Nincs átkos élet önmagában, csak embertől átkossá tett élet van. Ennek az igazságnak mint ténynek a fényében értjük meg keresztény hitünk tanítását az élet és az anyaság alapvető jóságáról és szentségéről. Az embernek örök kísértése marad, hogy a kölcsönös gonoszkodás által elrontott életet mint vádat Isten ellen fölhozza, kigúnyolja, kinevesse és még jobban meggyalázza. Isten ismeri ezt az évezredes kísértést. Itt szó, intés nem használt. Ezért jött el ebbe a mi emberi világunkba úgy, hogy anyától született és ezzel az anyaságot és benne az életet, minden emberi életet, az ebben a pillanatban megkezdődőt is, megszentelte, istenivé tette. E prófétákkal és a kétezer éves kereszténység tanaival, de minden egyes, a világ kezdete óta a gyermeket szeretettel dajkáló édesanyával kérlek benneteket: Térjetek vissza az anyaság, az élet jóságához, megbecsüléséhez, szentségéhez! Térjetek vissza Isten szent Anyjához, a boldogságos Szűz Máriához!
Itt, ebben a világ legnagyobb városában, ahol éjjel-nappal forgatják a metsző kést az anyaméhekben, ebben az órában is, ahol kezdődő, emberi életeket szakítanak, szippantanak, sósavval maratnak, fojtogatnak és tízezrével dobnak plasztik zacskókban a szemétdombra, itt kell magasra tartanunk az élet szentségének és istenadta jóságának zászlaját.
   Minden emberi élet, minden anyai sors összefügg közvetlenül a Szűzanyának és szent Fiának sorsával. Ha csak emberi rációkra hallgatunk, ha csak az élet élvezete vagy félelme diktálja egyéni és közösségi életünket, ha csak istennélküli, imádságnélküli és hitnélküli professzorokra, orvosokra, biológusokra, szociológusokra hallgatunk, akkor az emberi élet és minden édesanya méhe csak függvénye lesz az emberi érdekeknek: meg lehet ölni, mert még csak kezdődő emberke, embrió; meg kell ölni, mert értéktelen és nyűg, hasznot nem hoz, hiába eszi a kenyeret, – öreg, halálos beteg, sokat szenved. Dosztojevszkij jut eszembe, aki a Karamazov testvérekben megállapítja: „Ha nincs Isten, minden szabad.”
   Az élet mellett és az abortusz ellen fölhozott érvek közül kifelejtik a legfontosabbat: Jaj annak az embernek, akit csak ezért az életért hoztak a világra. A Szűzanya a világra hozta Fiát a mi megváltásunkra és Isten iránti mélységes szeretetből. Az anya hivatása nemcsak evilági, hanem szól mindenkorra. A gyereket Istennek szüljük és nem a konzumnak, a fogyasztásnak. Csak ezzel a hittel képes az édesanya gyermekének a sorsát vállalni és érte küzdeni. Akkor nem lesznek gyermeke és fiatalok, akiket szüleik – az egyet, a kettőt – imádnak, akiket szüleik tulajdonnak tekintenek. A végén ezek a gyerekek maguk megundorodnak ettől a szülői kényeztetéstől, attól a tudattól, hogy a szülők őt „birtokolják”. Íme a gyökere annyi millió szülő-gyerek konfliktusnak.
   Még valami kívánkozik az ajkamra: Legyetek édesanyák, édesapák Isten miatt és ne csupán evilági okokból, mert az Egyház is édesanyánk. Az egyház nem sikeresen menedzselt intézmény, nem is szociális segítőtársulat, bár mindig az ember javára van, hanem az Egyház – édesanyánk. Ő szült bennünket a keresztségben vízből és Szentlélekből új embernek, istenes életre és ezáltal örök üdvösségre. Nincs megoldás az Egyház egyetlen problémájára sem jó édesanyák, imádkozó, bátor és az életet elfogadó édesanyák nélkül. Egy gyerekből, kettőből, Isten nem tud magának papot és nővért hívni, mert az ilyen családokban sokszor már kezdet óta befészkelte magát az önzés, a számítás, az áldozat szellemének kizárása. Az élet tagadásánál, visszautasításánál, a gyiloknál, az önzésnél, az önimádatnál nincs ott az Isten, nem is lehet.
   Most itt Krisztus áldozatában, amikor saját magát adja értünk, kérem a New York-i édesanyákat: tegyék magukévá azt, amit Isten tervez, akar és vár az ő asszonyi mivoltuktól és anyaságuktól – minden ember és az Anyaszentegyház javára. Ámen.