Várnai Zseni: Anyám, akkor én mindig jó leszek…

A gyermek szemére nem jön álom,
Az apja künn az orosz határon,
Ki tudja, él-e, meghalt-e már?
Künn sikong a vészmadár.

S az ablakot úgy rázza a szél!
– Anyám! Anyám! Mesélj, mesélj,
Mondj a csatáról szép mesét…
Az éj zimankós és setét…

Az anya hangja most könnybe fúl:
– Fiam! A rémek-réme dúl,
Ömlik a könny és ömlik a vér…
Künn zokog a téli szél,
– S hol a szívet a kard veri át,
Fiam, ott harcol az apád;
Ki tudja, él-e, meghalt-e már?…
Sikongva sír a vészmadár.

S a gyermekszív, a szentséges, jó,
Mint madár, kit sebzett golyó,
Vergődve küzd és jajongva sír,
Mintha már nem is volna ír.
S a döbbenet úgy fölébe száll,
Könnye omlik, mint tengerár.
– Tudom, hogy vissza sohse tér…
Ott künn zokog a téli szél.

Az anya csitítva öleli át.
– Ne félj, fiam, majd megjön apád,
Csak rossz gyermek apját éri baj…
Künn az éjszaka csupa jaj.
S csillan remény a gyermek szemén
S megszólal a csöpp, kicsi vén,
A hangja csuklik, ajka remeg:
– Anyám, én akkor mindig jó leszek…