Gyulai Pál: Báró Kemény Zsigmond sírjánál

Kicsiny falu, oly nyugalmas magány,
Árnyas gyümölcsös a domb oldalán;
Három diófa a földig borul,
S benn mintegy rejtve két sír domborul.

Kemény az anyja mellett nyugszik ott,
Még ifjú volt, hogy innen távozott,
Sok zordon év telt-múlt el azalatt,
S csak halni ért meg, honnan elszakadt.

Sok zordon év! Emlékök még erős,
Ott küzde tollal, mint csatán a hős,
S mint ősei kardja sok száz éven át:
Úgy védte tolla vészben a hazát.

Mily bánat, kétség s mégis mennyi hit
Rezegte át szívét és könyveit!
Rajzolta az embert s az államot,
S a sors titkába mélyen béhatott.

Búsméla rajz! Az élet harcterén
Egymásba játszik gyakran bűn, erény,
S hány jó szándék vétek szülője is:
Örök törvény a bosszús Nemezis.

A hont híven szeretni oly nehéz,
Csordultig a szív, s elvakul az ész;
És a szabadság önmagának árt,
S új szolgaság, ha nem ismer határt.

És álla őrt egy ország romjain,
Arcán közöny, sebzett szívébe kín,
S ostromlá bátran a kettős veszélyt:
Királyi önkényt s népszenvedélyt.

S midőn egy nap föléled, győz a jog,
Eltiprott zászlónk újra fenn lobog,
Nem érzé már a diadalgyönyört,
Lélekbe, testbe végképp összetört.

És elfeledték… Immár elkonyul,
A tájra lassan köd, homály borul,
Estcsillag fénye rezg a bérc fokán,
És megzendül bokrán a csalogány.

E dal, e fény oly édes enyhadó,
Megillet téged, fáradt szunnyadó,
S még itt virraszt sírod felett
Testvéri és baráti kegyelem!