Erdélyi János: A magyar népdalok [VII. rész]

A magyar népdal tehát a természet mind a három országából választa érzéseinek jelképeket, s pedig olyakat, melyek mindenkor dicséretére válnak a magyar nép kedélye s ízletének. De valamennyinél nemesebb lesz mégis azon elnevezés, mely egészen az ember és a lélekvilágból vétetik, s e részben kevés nép fogható a miénkhez, midőn lelkem, szívem, édesem stb. neveket használ szeretett tárgya megnevezésére; legfelsőbb pedig az eszmevilágé a keresztyénségből, hol páratlanul áll az angyal elnevezés.

    Hogy erről kellő fogalmunk legyen, ide jegyzem az elő kötet szerelmi dalainak elnevezéseit. Ilyenek „rózsa, édes rózsa, kedves rózsa, viola, legkedvesebb violám, virágszál,. szívemnek gyöngyvirága, tulipán, gyönyörű virágom, pintyőke madárkám, tubám, galambom, kedves galambom, szerelmes galambom, galambocskám, szépen szóló galambom, madaram, gyöngy madaram, sőt szerető egy dalban (Hol voltál te kis nyulacska?) még a kis nyulacska is; kincsem, kincsecském, drága kincs, legdrágább kincsem, angyalom, angyalkám, kedves angyalom, szép angyalkám, drága angyalom, szívemnek bálványa, szeretőcském, szerelmem, drága szerelmesem, szívem, édesem, kedvesem, édes dudu, duduskám, szép babukám, babuskám, babám, alakom, kegyesem, csin-csillagom, csillagom teremtette, csillag teremtette, lépes mézem, drága egyetlenem, reményem, tündöklő szép napfényem, eszem adta, teremtette, egyszóval mindenem” melyek nagy részint több ízben fordulnak elő.

    De mik ezen egyes szavak azon egész arcokhoz képest, minőket a magyar népdal fest szeretőjének?

Ha bár minden rózsa leánnyá válnék is,
Galambomnak párja nem származnék mégis.

Rózsa vagy, rózsa vagy
Még annál is szebb vagy;
Aranynál, ezüstnél
Sokkal ékesebb vagy.

Csillagoknak ragyogása,
Gyöngy két szemed rám forgása.
Piros orcád égő lángja,
Jaj szívemnek gyöngyvirága!

    Hol itt a szépség mértéke, hol határozódik itt a formának imádása? Vagy mikor így íratik le a szerető:

– – ragyog személyében,
Mint a csillag az egekben.

Ékes viola nemzette,
A pünkösdi rózsa szülte,
Égi harmattal nevelte.

Mint a napnak ragyogása
Barna szemének járása,
Úgy illik egész mozgása.

Szép, kis gyönge termetének,
Ékesen zengő nyelvének,
Nem kár volna személyének,

Hogy ünnepet szentelnének.

    Már ebben a pünkösd, a keresztyén hitnek egyik legszebb hagyománya, is be van szőve, sőt a szerető iránti csudálat egész vallásos fenségre emelve, minthogy ünnepet sem kár volna szentelni személyének. Vagy micsoda képzelődés, micsoda szerencsés összeolvadás adatik a leggyöngédebb színeknek e dalban:

Nem anyától lettél,
Rózsafán termettél,
Piros pünkösd napján
Hajnalban születtél.

Orcáid rózsái
Ha közel volnának,
Égő szívem mellé
Tűzném bokrétának.

    Ha e dal színeit kiválogatjuk, majdnem elbírhatlan a fény, a legélénkebb föstés fénye, szemeinknek. Ott a rózsa, aztán a piros pünkösd, aztán a hajnal, meg arc rózsája, ehhez az égő szív, és még az a szerencse, hogy a „tűzném” ige bár nem jelent tüzet, de mintegy neveli mégis a legpompásabb piros színek árnyazatos vegyületét.

    Továbbá mikor a szerető azt hiszi, mint kell, hogy az ő kedvese pálmaágat nyert győzőként múl felül szépségben minden másokat, így kiált fel:

Nyisd ki festett kapudat,
Tükör két ablakodat,
Hadd lássam pálmádat (mindent győző szépségedet),
Piros két orcádat,
Hadd mulassam veled magamat.

    Csak keleti képzelődés bánhatik oly bőven arannyal és drágakövekkel, mint a következő sorok:

Arannyal kellene nevedet leírni,
Gyémánt kő táblára szépen lerajzolni,
Rubint kőből formált ládában tartani.

Ne egy arany, másik is,
Harmadik is, magam is.

    Ilyenek hallására mondhatná el igazán Gerando: „Ez nem más, mint a keleti népeknél közös imádása a szépségnek,” mert valóban oly magas fokon áll bennök a feldicsőítés, hogy mellette csaknem halványan vesznek el a nyugati népek gondolatai, de annál inkább emlékeztetik az ember a perzsa és arab képek csillogásaira.

    Csak egy pár színt vegyítsünk még e gondolatokhoz a magyar öltözet emlékeiből, mint az arany csipkés fejkötő, ezüstös hajtű, gyöngyös párta, a szalagoknak egész szivárványa, továbbá a legélénkebb színek a férfiak ruháin, mint az újjászületésinek nevezett dalban a kócsagtoll, a veres nadrág, sárga csizma, veres bársony süveg, „talán legfényesb öltözet, mit valaha emberek feltaláltak”; s a temetési gyászban is tündöklő pompa, mindezek bizony nem árva képzelődés szüleménye, nem alamusz nép bágyadt mosolygásai, hanem erős kedélynek fényes kisugárzása. Ha nem volna több ereklye a magyar népköltészetből, mint az idézett sorok, avagy csak ezekből is rá lehetne ismérni annak a legnapfényesb keleti születésére. Azonban több jeleket is bírunk a természetből. A keleti pálma, cédrus, ciprus, figefák, ha, mint felebb mondatott, a szentírás terjedtével jöttek is be a magyar népköltészetbe, nem azért maradtak-e meg benne mindeddig, mert hogy előleges hajlandósága volt hozzájok kedélyünknek? Továbbá a magyar népdal, mint földmívelő fajé, uranyos ekével szánt, gyöngyöt vet, melyből a mit akar, az terem; a lovon arany patkót mond, a paripát selyem kötényből éteti, bíró lányával dívánra ülteti a királyfit, a legényt arany garádicson ballagtatja, sőt még a diófát, kedvenc fáját, a páva tollait megaranyozza, a gyönggyel rakja ki az utcát. Van ezeken kívül arany vessző, arany alma, arany pecsét stb.

    Van emlékezet, hogy a katona Rajna vize felé vagy a fiához csóka Lengyelországba, készül, de a valódi, érzelgő magyar népdalban mindig kelet felé látszik utazni a szomorú szerelmes, mondván:

Mért nem jöttél hozzám,
Mikor parancsoltam.

Vagy: Vége legyen szerelmünknek,
Már most megmondom.

    Az uraságnak, előkelőségnek mintegy jelképes gondolata már a szerető házának kitűnő helyen fekvése, minél semmi sincs természetesebb. A magyar mindig a síkot szerette, szereti még ma is, „hűvös keleti ízléséhez”, de bizonyos a keleti építészet történetéből, hogy az uralkodók laka dombon feküdt, mely ha nem volt, fáradságos munkával hordatott össze, s ily fölemelt helyre voltak már építve a világhírű függő kertek Babilonban. Attila király lakhelye is „a többi lakásoknál kitetszhetőbb s magasabb helyre volt helyhezteve”1. A vallásos érzés is szintén a magas helyeket választá istenháza helyének, mi, mondhatni, általános és igen régi szokás volt minden népnél s minden időben2.

    De a dombnál sokkal emlékezetesebb a sík maga, a pusztai élet szeretete, s különösen az a belső barátság, mely a magyar ember és lova között van. E tárgyat magát egész egy könyv énekli meg a költészetben; részletesen itt, hol csak régiség szempontjából említünk némely adatokat, nem szólunk felőle. Általában el lehet mondani, hogy a keleti népköltészet hazája a puszta, mond Talvj; innen senkit se lepjen meg, ha később a tárgyra térek, állításom, miszerint a magyar népdalokban legigazabbak a pusztai népdalok, miután annyira egyezik természetünkkel a pusztai élet. –

    A magyar még ma is eladó leánynak nevezi a férjhez mehető szüzet, s van egy dalban emlékezet leányvásárról, a legény pedig vőnek, azaz vevőnek mondatik, tehát a mai portéka cserének három alapnevezete él a népben, miből oly forma következnék, mintha áruként ment volna eleink között a házasság szerzése. Azonban ez nem más volt, mint szerződés, a tulajdonképi felek legény és leány tudta nélkül, mert az atyáké volt minden hatalom gyermekeik felett. E szerint a vásár nem igen szelíd eszméje nagy részben van mérsékelve az atyák befolyása által, kikről szükségképp föltehetni, hogy gyermekiknek javát akarták. Történetinkben Árpád is úgy alkudozott Mén Ménróttal, ki Zoltánnak ajánlá leányát feleségül. Ez a szokás néhol még mai napig fenn áll. A matyó (síki palóc) legény mokor szombat estve haza felé jő a mezőrül, hol az egész hetet tölté, lehet, hogy csak mástul hallja meg, hogy megházasodott. De hiába, ezen szokáson is győzni fog az idő teljesen, a mint apródonként a patriárkhális viszonyokból tiszta emberi szabadságra fejlődik a világ. Csak ezen előzmények után lehet már megérteni e dalt:

Ehol jön az estve,
Hogy kell lefeküdni;
Ösméretlen társai
Hogy kell emgölelni?

Mikor ölelgetném,
Fájnak az karjaim;
Mikor csókolgatnám,
Hullnak az könnyeim.

    A vallásos fogalmak köréből is maradt némi kevés régiség népdalainkban. Az ördög és manó, ármány közéletben is egyiránt ismértetnek. Csak a források tiszteletét emelem ki a pávás leány dalából „Egy leány a hegyek között”. A leány ugyanis pávát őriz; három vándorló legény jő hozzá, kik őt meghívják az erdőre,

Ott sétálni barátsággal,
Tisztességes mulatsággal.

    A leány vonakszik és nem akar menni, mert úgymond:

Páváimat hová teszem?

    A vándorlók így felelnek:

Pávádat hajtsd a forrásra,
Mert azt nem bízhatni másra.

    Szent hely volt mindig a természet emlőin függő népnél az a hely, hol közelről vélték venni a főnek hitt lény sugallatit s áldását. A titkokban gyönyörködő görög papok, mint a druidák, sötét erdőkbe vonultak, mert a titok mindig szereti a homályt; az Ószövetségi patriarkhák, kikhez gyakorta leszállott Jehova, szintén afféle helyeket tőnek szentté, s olvassuk Hágárról, hogy az úrnak angyala találta őt a forrás mellett a pusztában, ama forrás mellett, mely vagyon a Súrra menő út mellett3, miért a forrást elnevezé „élő, engem látó forrásának”. „Ültete Ábrahám fákat Beersebában és segítségül hívá ott az örökkévaló erős úrnak nevét4. Hasonlóképp Jákob az álom után, melyben Jehovát látá, vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala és felemelé azt oltárnak5, mert mint az előbbi versben mondja: „E hely nem egyéb, hanem istennek háza, és ez a mennyeknek kapuja”.

    Pusztán lakó népnek, mint eleink voltanak, semmi sem lehete jótékonyabb, mint a forrás, mely vizével úgy szólván megjelent a lankadásig szomjazó előtt. Ha benne isteni erőt képzeltek eleink, tettek oly természetesen, mint más népek, s vallási tiszteletök tárgyává emelék a forrásokat. Hogy ez így volt, bizonyítja a már idéztem törvénye sz. Lászlónak, mely tiltja források körül áldozni régi vallás mellett maradó eleinket.

    A forrás ily nemű tiszteletének emlékezete van már feltartva pávás leányunk dalában. Ha a dicső görög nép forrásokat választa és szentele föl költészete kútfejeül, akkor a forrásnak költészetben a helye. Így őrzé meg többi vallásos szent helyeink közül a forrást népköltészetünk, hol ilyen magyarázatot lehet adni felőle: mikor a leánynak azért ajánlják a forrás mellé hajtani páváit a legénynek, mivel azokat úgy sem lehet másra bízni, ez annyit tesz: a forrásnál úgy megőriztetnek azok, mint magad, az-az nem más, által. Könnyű ez a magyarázat és igen világos; e szerint őseink a forrásokban legalább is emberi rangú lényt, vagy szellemet képzeltek, ha nem magasabbat; vagy képzelék a főerőnek legalább is oly mértékű adagát, mennyi fölér az emberrel. Ide hajlik az a mese, miszerint a kis gyerek kútból születik; a kútba nem jó nézni; de a legmeglepőbb az a szokás, hogy magyar asszonyaink, miután a kútból merítenek, egy keveset mindig visszaloccsantanak, engesztelésül a kút szellemének, nehogy az lássék, mintha teljesen meg akarnák fosztani vizétől.

    A vallásos szent szokásokból ismérjük még a fák tiszteletét, mennyiben mellettök is áldoztak eleink; ez talán a fának sírokra ültetésében maradt fel, miről több napdalunk is élénken emlékezik, mint „Hervad a ciprusfa a sírnak tetején”, és „Síromra ültess egy fácskát”. Egyébiránt hogy a mai hagyományos diófát, mely az volan nekünk, mi németnek a tölgy, szlávnak a hárs, keletről hozták őseink, igen valószínű, mert e fának eredeti hazája Perzsia. Európába is innen hozatott az olaszokhoz legelőször, s úgy terjedett el mindenfelé, őseinknek pedig mindenkor megtartá hajlandóságát. Népköltészetünk által igen gyakran emlegettetik aranyos, leveles, ágas bogas diófa név alatt, sőt egy bordal mondván jó kívánságát, ezzel végződik:

Adjon isten minden jó,
Diófából koporsót!

    E fa mindazon fák közt, melyek vadonbul kertekbe szelidültek át, legméltóságosbra nő, s így nagyon könnyű volt szembe tűnnie falvaink lakói előtt, természetéhez tartozván, hogy leginkább szereti az emelt helyet, a dombot, őseink egyik áldozó helyét, hová igen örömest teszi, mint láttuk, a szerető lakát is a magyar dal. Gyakori előfordulása példabeszédekben, jelesül mint büszke, önhitt emberre szokták mondani: azt gondolja, övé mind a diófáig, nagy keletére mutat. Közéletben azt tartják róla, hogy árnyéka igen hideg, s kopáron hagyja vesztegleni a földet, egyébiránt keményen áll ellent az idő viszontagságainak, sokáig él, s ezért talán szokás volt kertek végire ültetni, honnan jött volna már az előbbi példabeszéd, mely körülbelül a latin „non plus ultrának” felel meg. Gyümölcsei nem rázatnak vagy szedetnek, mint más fákéi, hanem veretnek; s a dióverés ideje bizonyos szakát jelenti az évnek, szeptember elejét, s az ekkor eső vásárokat rendesen dióverő vásároknak nevezik. Ágainak pedig használ a verés, különben, úgy hiszik, nem terem. Ha mint a diófát, ágas bogasnak nevezi a magyar az atyafiságot és sógorságot, úgy látszik, ez sincs minden ok nélkül, jól tudván, hogy eleink nemzetségekre oszolva, melyekben több ág és több százra menő lélek volt, foglalták el mai új hazájokat.

    És mindezek után ha van régi gondolat népdalainkban, régibb egy sincs annál, mely még azon idők emlékezete felől ad tanúságot, mikor a plánták leveleire irtanak. Ide vonatkozik ez a két hely:

Kinek nincsen szeretője,
Menjen ki a zöld erdőre;
Írja fel a falevélre,
Hogy neki nincs szeretője.

Továbbá:

Zöld erdőben jártam,
Zöld levelet láttam,
Le is szakasztottam,
Kedves galambomnak
A kezibe adtam,
Rá írtam nevemet stb.

    Mit lehetnek e dalsorok? Bizony nem újabbkori gondolatmenetet, mert jelenleg már tanult ember sem tudja mindegyik, hogy a falevél vagy kéreg valaha ilyen célra is használtatott, minthogy ez az emberi mívelődés első korának tartozott szükségei közé.

     

    1/ Perger. A magyar és hazája régenten. 10. lap
    2/ A nép áldozik vala a magasságokon, 2. Krónika 33. 17. versében.
    3/ l. Mos.l XVI. 7
    4/ l. Mos. XXI. 33.
    5/ l. Mos. XXVIII. 18.      

     

folytatjuk

szozattv


szozat a tiszta hang zetényi 201802cegled szentkoronaeloadas magyarszépprózanapja societaslancearegis BMT meghivo email életmese pályázat 2018
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf