Vachott Sándor: Széphalom

Közel van a sírlak, melyben pihensz,
A házhoz, melyben éltél, szent öreg!
Holttestedet nem vitték messzire:
Mivel szerettek nőd és gyermekid.
Miket gyönyörrel láttál nőni fel,
A fák sírodra hullatnak levélt.
Hull a levél, mert őszi este van,
Pirul az ég; de a megénekelt
Táj néma képe mégis szomorú,
S nedves, hideg köd sűrűn száll reám,
Ki látogatni jöttem halmodat.
Jobb, mosta sírban, szent öreg neked:
Talán, ha élnél, fáznod kellene!
Mert ám szegényül néze rád a sors,
S ha könnyeid nem sózták volna meg,
Gyakorta ettél sótlan kenyeret.
Mind semmi az, mi t éged illete;
De hű családod látva, kín gyötört.
S minthogy szegénynek több a gyermeke,
Ne kérdje senki: hány árvád maradt?
A gazdaember vádol sorsodért,
Elmondja: rád mi szép örök jutott.
Vádolni tudnak ők, a jámborok,
Nem sejtjük azt, hogy ők adósaid.
És, és nekünk is jobb nem szólanunk.
Avagy talán mi volnánk a hívek?
Hol hát a díj, mely méltó díj legyen,
Hogy ő feledje háza gondjait?
Hol a dicsőség, melynek fényitől
Világosabban fogja látni sok,
Itt nyugszik ő, itt áll emlékköve:
Ki áltozá ezt? Rajta írva van.
Olvasd az írást, és fájlalva tudd:
Hogy, kit nyomasztó ínségben hagyott,
Az özvegy állít halmához követ. –
Ki volt Kazinczy? Kell-e kérdenem?
Lehettek s voltak hű apostolok,
De ő a nyelvnek Megváltója volt!