Komjáthy Jenő: Schopenhauer

Világbölcs! fényes, fönti szellem! üdvözöllek.
Oh, hogy szomjam te nagy szívedből olthatom!
Mélyítő mélyein a nagy világtükörnek
Jártál te mester! s én követlek szabadon.
Bár az „örök világszem” megtörött szemedben,
Elméd a titkok szívéig hatolt.
Költő s tudós! Lant volt a próza láz kezedben,
A bölcselem meg égi líra volt.

Világbölcs! értelek, csodállak és szeretlek.
Átérezem, mitől a szíved vérezett;
A mély iszonytól szívem minden izma reszket,
Mely átaljárta s megdöbbenté szívedet.
A létiszony, a nagy talány, a vérkövesztő,
Embervelőre éhes síri rém
Már engem is gyötört; véreztem én is metsző
S kővé meredtem zord tekintetén.

Igazság volt csupán szíved izzó szerelme
S nem kereséd, világos-e az vagy sötét.
Sötét igazság hirdetője, fényes elme,
Ki Mája fátyolát előttünk felfödéd!
Mily zordon és komor tan! Mégis mily világos!
E gyászos tanban mennyi a vigasz!
Kegyetlen bár az istennő, akit imádasz:
Igaz, tehát szép – és szép, mert igaz.

Oh, mert e lét a vak, bősz vágyak biralma;
Föltépni mélyeit kegyetlen gyönyöröd,
És mintha csak kerubok tűzlelke ragadna,
A kígyó pikkelyes bűntestét széttöröd;
S az édenből haraggal égő pallosoddal
Kiűzöd az embert, mert elbukott!
De mégse tiltod el, hogy visszanézve loppal
Az ősi szépe ott keresse, ott.

Avagy nem tárod-e föl az Eszmék világát,
Az örök-szép hazát, a fájdalomtalant,
A gondolat gyönyörét, szűzi tisztaságát,
Hol nincs jövő, se múlt, nincs fönt és nincs alant?
Az örök most s az örök itt az úr örökké,
A bölcs teremtő s a költő király;
Hol végtelen korokká s végtelen körökké
Magasodik, mit perc és hely kínál.

S mutatsz egy más, egy öntelen, egy szent világot,
Az örök-jó honát, a szenvedéstelent.
S bár mély a seb, mit Szanzara szívünkbe vágott,
Nirvána vár reánk, az édes, tiszta csend.
Ahol nem gond a gondolat, nem sért az érzet,
Nem bűn a bűv, nem fáj a fájdalom;
A semmi az, mert nincsen róla földi képzet,
Mert ellenképe az mi itt vagyon.

Dicsőült szellem! ott lebegsz te már honodban,
Csak az mienk, mit ránkhagyott könyved beszél;
De szíved itt dobog és szívünk véle dobban,
Tanuljuk, mit tudál; sejtjük, mit érezél;
S bár démonunk más utat törni készte minket,
Dicső előkép! ihlesd homokunk!
Az a cél int nekünk, mi egykor néked intett:
A célnál ott leszünk! találkozunk!