Góbi Imre: Imre

Csordultig volt boldogsággal
Ifjú szíve, lelke.
Nehéz poggyász katonának,
De büszkén viselte.
Édes anyja könnyein át
Fölmosolygott rája:
Koszorúsan gyere vissza
Lelkem katonája!

Ellenséggel, hogy keményen
Farkasszemet nézett,
Körülötte kis csapatja,
Jó magyar vitézek:
Egyet villant... egyet dörrent,
Vér gyűlt homlokára...
Sírhattok már apja, anyja,
Testvér, özvegy, árva...

Kihullott a kard kezéből,
Elnémult az ajka,
Sóhajtásba foszlott széjjel
Az utolsó: Rajta!
Ágyudörgés morzsolta szét
Végső sóhajtását,
Mennybe szálló tiszta lelke
Szárnya suhanását.

Csata után hű bajtársak
Körülállták sírva,
Eltemették honi földbe,
Egy katona sírba.
Temetésre kigyulladtak
Gyertyái az égnek,
A nagy folyam mormolása
A halotti ének...

Nem birok a könnyeimmel...!
Meg ne ítéljétek,
Zokogástól hogy elcsuklik
A sirató ének...
Öreg ember sírás nélkül
Meg hogyan is állja
Ősz fejének ha porba hullt
Drága koronája.