Mikszáth Kálmán: A Csák Máté fészke, Trencsén

A Vág mentén fölfelé haladva Beckón túl kitágul a szilaj folyam völgye, óriási hegyek szinte egymásra látszanak dőlni köröskörül keretnek, míg végre Kosztolánál meredek sziklán megvillan egy hatalmas romvár: Trencsén.
Itt székelt valamikor a leghatalmasabb magyar úr, Csák Máté, aki fittyet hányt a királyoknak és a törvénynek.
A romtömegben egy-egy kövön a Thurzó címer látszik, egy másikon a Forgáchok koronás nőalakja domborodik ki, amott a Hunyadiak hollója röpköd, majd egy Zápolya- vagy egy Illésházy-címer.
A kövek beszélik némán, hogy kik voltak ennek a várnak az urai.
A vár udvarán van egy 76 ölnyi mély kút. Ehhez is tapad egy történet.
Trencsén urainak mindenük volt, ami szívüknek, szájuknak tetszett. Csak egy hiányzott s azt még Csák Máté sem tudott teremteni. Nem volt a váruraknak vizük. Azt sem adhatott nekik a király, a szikla pedig nem akart adni. Pedig ugyancsak bizgatták elégszer.
Szapolyai István, aki 1475-ben kapta meg a várat, egy portyázásból nagy zsákmánnyal tért meg. Sok lábas jószágot és törököt fogott. Mindakettő kész pénz; mert a lábas jószágnak jó ára van és a rabokat is kiváltogatják apródonkint.
A rabok között volt egy gyönyörű leány, Fatime; szelíd, finom, tartásban, modorban előkelő, elbájoló. Nagyon megtetszett Szapolyainénak, Hedvig tescheni hercegnőnek. Elkérte férjétől a hölgyei közé.
Rá néhány hónapra előkelő török úr, Omar basa fia jelent meg Trencsénben a várúrnál, hogy a török rabokat szeretné kiváltani.
- Azt igen okosan teszed. Olcsón engedem őket.
Megalkudtak az összegben, de a török ifjú még így szólt előbb:
- Szeretném azonban látni, hogy mit váltok ki.
- Nézd meg hát előbb a portékát.
Levezette a rabokhoz. Az ifjú elhalványodott s remegve kérdé:
- Csak ennyi?
- Nos igen.
- Mind itt van:
- Mind.
- Ő tehát meghalt! – kiáltá kétségbeesetten.
- Kicsoda?
- Az én jegyesem, Fatime.
- Nem, a feleségemnek ajándékoztam.
- Őt akarom kiváltani, utam.
- Az lehetetlen. Amit egyszer feleségének ad a magyar ember, azt vissza nem veheti többé.
- Annyi aranyat adok érte, amennyit nyom – esengett a bég.
- Elég aranyam van.
- Száz arabs lovat hajtok érte az udvarodra.
- Elég ménesem van, – felelte ridegen Szapolyai.
- Hát mid nincs?
Szapolyai nevetett.
- Vizem nincs, jó muzulmán. Fakassz nekem e kősziklából vizet s én odaadom nemcsak Fatimét, de valamennyi rabot ingyen.
- Add rá a nemesi szavadat.
Ezzel nekilátott az ifjú és a rabokkal három hosszú évig vájta a kősziklát mindig mélyebbre, mélyebbre, lankadatlan erővel, szívóssággal, míg végre az emberi akarat előtt meglágyult a kő is és bíz buggyant fel a mélységből.
Szapolyai szavát állta. A rabokat szabadon ereszté. A bég testileg meggyötörve e szemrehányó szavakkal vált meg tőle:
- Vized már van Szapolyai, de szíved nincs.
A Szapolyaiak akkor vesztették el Trencsént, mikor a trónra jutottak. János királytól ostrommal vette be Ferdinánd vezére, Baracskay Pál.
Ferdinánd odaadta zálogba Thurzó Elek országbírónak, a Thurzóktól a Forgáchokhoz származott, míg végre az Illésházyaknál állott meg hosszú évszázadokig.
Sok vidám, rózsaszínű napja volt Trencsénnek: lagzi, menyasszonyvárás, kendőadás. Itt adatott férjhez Mária, I. Lajos leánya, luxemburgi Zsigmondhoz. Itt várták a magyar főurak Podjebrád követeit, Mátyás jegyesét s fogadták mesés pompával. Itt jegyezkedett el Szapolyai Istvánné leánya, Szapolyai Borbála, Zsigmond lengyel király részére.
A sötét napokból is kijutott. «Álgyuk, sokszor dördülének, falalk sokszor repedének», különösen Illésházy István idejében, akitől el is kobozta a várat Rudolf császár és odaajándékozta a bécsi kereskedőjének, Henkl Lázárnak.
A Csák Máté vára Henkl uramnál!
Minden várúr arcát megfesté a harag és szégyen. Maga Bocskai István azt üzentette Trencsénbe, hogy egy rőffel fogja onnan Henklt kiverni. (Milyen boldog idő, mikor még csak egy Henkl volt. Most már ezer van.)
1605-ben ostrom alá fogta Bocskai a várat és csakhamar bevette.
Jó politikus volt, így gondolkozott:
- Most már kinek adjam? A saját embereim közül valamelyiknek? Ezeknél mindig a Pandora szelencéje lesz. Ejh, odaadom a régi urának Illésházynak.
Legott is ültette nyeregbe a csatlósát, keresse fel levelével Illésházyt. A levél így szólott:
«Bevettem Trencsént. Kegyelmedé volt, hát nem adhatom én sem másnak.»
Mire visszaírt Illésházy:
«Nagyságodé volt a vár, most nagyságodé a várúr.»
Hű barátja lett Bocskainak ezután, s nagyban elősegítette céljait, mert Trencsén vár nagyeszű ura, úgyszólván Csák Máté hatalmát érte el, roppant népszerűsége és diplomatai ügyessége által.
Egyszer meglátogatta Mátyás főherceg Trencsénben s bizalmas beszélgetésben elárulta, hogy király szeretne lenni.
- Tegyen meg felséged előbb nádorrá, és akkor király lesz, – mondá Illésházy.
A főherceg mosolygott.
- Az egy kicsit nehéz. Hanem ön tegyen meg előbb királlyá és akkor nádor lesz.
Illésházy meghajtotta magát.
- Ám úgy is jó.
Nemsokára király lett Mátyás főherceg s nádor 1608-ban Illésházy.
Nem volt tréfadolog sem az egyik, sem a másik – de mégis könnyebb volt Illésházynak királyt csinálni Mátyásból, mint Mátyásnak Illésházyból palatinust.
Mert Illésházy protestáns volt, s a protestánst akkor szívesebben ültették máglyára, mint a nádori székbe.