Czóbel Minka: A jó Isten kertje

Csodálkozva néz a körkény virág,
Körülte véres, dúló nagy csaták.
A ház mely ott állt, – már vagy negyven éve
Bedőlt falakkal, – romban összeégve.

Eljött egy súlyos, idegen tavasz
Más mint a régi, s mégis ugyanaz.
Ágyúk dörögnek a hegyek felett
De nem hátrál tőlük a kikelet.

Hol kitaposta százak, ezrek lába,
Újra kizöldül zsenge fűnek szála,
S egy percre – ha a tüzelést – nem hallja,
Csalogánydaltól zeng a bokrok alja.

Az élet bátor, de a halál gyáva,
Ha rálehelt minden nyíló virágra.
Csak elvonul – sötétsége helyébe
Újra felébred életfényessége.

A halál elvonul, az élet int,
Menyasszony lesz a szép özvegy megint.
Hős apák helyére hős fiak lépnek,  
Győz a hatalmas diadalmas élet.

Kihalt tájékba lélek visszaszáll.
Az élet terjed, gyöngül a halál.
S áldott hazánk – bár annyi átok verte
El nem pusztul – hisz’ a jó Isten kertje!