Agyagfalvi Hegyi István: Árny és ezüst

Bús téli utca, híg homályba fúló…
Valaki jön… most jár a lámpagyújtó.

Nehéz az út a ködbe és a fagyba,
fáradtan lép, de célját mégse hagyja!

Itt-ott – magános útjából kitérve –,
tűzcsókot dob a lámpák holt szívére.

S ahol felbukkan, holt szívet keresve,
lángrózsa nyit nyomán a szürke estbe,

megszínesül az utca és a házak
sejtelmes, lenge álomvárakká válnak!

Zúzmarás kertek minden fája, bokra
életre szépül, ezüstben ragyogva!

…A fák mögött órjások árnya lépked,
a bokrok alján fürge törpe népek,

a galyakon hintázó víg seregben
hótündérkék ezüstszoknyája lebben…

Ott fenn egy foszlány szakadt ki az árnyból,
– vagy fölvert madár ijedt el az ágról? –

Itt egy kerek folt… nézd, hogy tündököl!
Tócsa volt nappal, most ezüsttükör!

…És mindenütt árny s ezüstcsillogás,
tündérmesévé finomult, csodás

új világ: álom, ami testet, ölt,
hogy legyen szép e csúnya, szürke föld!

…S a varázsló megy, semmit se lát belőle,
viszi a cél a gond útján előre,

osztja a kincset s neki nyomor a sorsa!
Éppen csak úgy, mintha – poéta volna!