Szabó Kálmán: Csöngettyű és kolomp a kecskeméti pásztorság kezén (1. rész)
A jószág legeltetésénél a pásztoroknak botján, ostorán és kutyáján kívül a legnélkülönözhetetlenebb szerszáma a csöngetyű és kolomp.
Már az ókorban egyiptomiaknál, görögöknél, rómaiaknál megtaláljuk a jószágcsöngettyűt, bár akkor inkább ékességül, díszként használták. (K. Hörmann: Hessische Blätter für Volkskunde, 1913.). Európában, Ázsiában, sőt afrikai népeknél is, ahol jószágtenyésztéssel foglalkoznak, mindenütt megvan ma is.
Hogy mikor terjedt el a magyarságnál, erre nézve írott emlékeink, régi törvényeink között kellene kutatni. Nem lehetetlen, hogy a jószágtenyésztéssel, pásztorkodással foglalkozó magyarság már az őshazából hozta a csöngettyűt és kolompot. Bizonyos, hogy a magyarsággal rokonfajú népvándorláskori népek, hunok és avarok, e hazában való tartózkodásuk ideje alatt általában használták. Nem lehetetlen, hogy a rómaiaktól kölcsönözték az itteni őslakosság közvetítésével. Gyűjteményünkben 20 kisebb-nagyobb bronzcsöngettyű és vaskolomp van, melyek hun és avar sírokból kerültek elő. Ezek nagyrésze minden valószínűség szerint jószágra, mégpedig birkára, vagy kecskére használt csöngettyű, kolomp, melyet a halotti torra levágott állatról levettek és a sírba helyeztek. Régészeink, kik művészettörténettel foglalkozók közül kerülnek ki, e népvándorláskori csöngettyűkkel, kolompokkal, mivel azokon növényi, állati ornamentika nincs, nem igen foglalkoznak.
A XVI–XVII. században európai hírűvé vált, hatalmas jószágtenyésztésünknek fénykorából, a csöngettyű és kolomp használatára jegyzőkönyveinkben kevés adatot találunk. Így: „Vettünk egy harangot a juhokra d. 46.” (Szolg. jk. 1666.). A XVIII. században is kevés az ilyirányú feljegyzés. Így 1700-ban a postamester szolgája „egy kis marhára való harangocskát lopott”, 1796-ban Halász Józsefné kéri fiának kiszabadítását, „hogy néki semije sincs az egy kolompármesterségen kívül”. A XIX. század elején már városunkban a csöngettyű és kolomp használatát korlátozzák és eltiltják. Így: 1815-ben „a kolompoknak a városban való használatát, mely a betegek nyugalmát s az éjjel csendjét zavarja, 12 pálcza botbüntetés mellett eltiltják”. Az 1860–70-es évektől kezdve újságíró és hatóság, jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik a csöngettyű és kolomp használatát a városból kiirtani. Azt hitték, hogy a faluból egyszerre város lesz, ha az utcákon nem szól az ökörcsengő!
Tárgyi emlékeink között is csak a XVIII. századból származó csöngettyű és kolomp található: minek magyarázata, hogy az elrepedt csöngettyűt újraöntötték, a gyönge anyagú vaskolomp elrozsdásodott, megsemmisült, az is lehet, hogy ezeket már régibb időkben is ivóharanggá alakították át. (L.: Madarassy L.: Az ivóharang. Ért. 1906). Gyűjteményünkben van egy kolomp 1790. évszámmal, kevés díszítéssel. Formája a ma használatos kolompoktól némileg eltérő. Van két csöngettyűnk, melyeknek korát a XVIII. századra tehetjük, erre vall anyaguk, patinájuk és formájuk.
A vaslemezből készült kolompoknak nagyság szerint három fajtája ismeretes, három különböző elnevezéssel. A legnagyobbat harangnak, a közepes formát kolompnak, a legkisebbeket pedig pörgőek nevezik. Kecskeméten úgy a gazdák, mint a pásztorok között többen vannak, akik a a harangot, vagy másképpen nagyharangot dellengnek, vagy dellengőnek is mondják. A kiskunsági pásztorok szerint azonban csak a jászok nevezték így a harangot. (A MTSz szerint delleng=ácsorogva őgyeleg, bámészkodva járkál. Így átvitt értelemben való használata érthető.).
A csöngettyűt rézből és egyéb fémek keverékéből öntik a rézöntők. Pár centiméter átmérőjű, egészen kis csöngettyűktől, a 20–25 cm átmérőjű nagy csöngettyűformákig. A csöngettyűknek nagyság szerint külön elnevezésük nincs, legfeljebb a nagyobb formájúakat ökö9rcsöngettyűnek mondják, a legkisebb csöngettyűket esetleg kis csöngőnek nevezik. A rézöntők nagyság szerint 6-, 8-, 10-, 12-, 14-, 16-, 18-as stb. nagyságú csöngettyűket öntöttek, a legnagyobb talán a 26-os volt1. Csöngettyűink egy részénél belül ezek a számok az öntésben megvannak.
Pásztornak, gazdának, béresnek büszkesége volt a szépen szóló csöngettyű. Dísz és pompa volt és hangját gyönyörködve, büszkeséggel hallgatta. Minél szebb és messzebb hangzó szavú csöngettyű szólt ökrei nyakán, annál büszkébben ült a béres a vendégoldalon. De a hivalkodás mellett megvolt a csöngettyűnek, kolompnak a maga természetes, szükséges és nélkülözhetetlen rendeltetése a jószág legeltetésénél. Használatának legfőbb célja, hogy a ménesbe, gulyába, nyájba járó jószágot egy, esetleg több kolompos vagy csöngettyűs jószág összetartsa, vezetgesse. Ha valamelyik jószág a nyájtól eltévedt, a kolomp vagy csöngettyű hangja után ment vissza a nyájhoz. Azután kósza, elbitangoló jószágra is használtak kolompot vagy csengőt, hogy ennek hangja után a pásztor megkereshesse. Sötét őszi éjszakákon, amikor pár lépésre sem lát az ember, egyedül a csöngettyű hangja után lehet megkeresni az elbolyongó jószágot, a vezető, vezérjószágon kívül ezért tesznek rendesen a kósza, kiverős, elbitangoló marhára messze hangzó szavú csöngettyűs, vagy nagy harangot.
Pásztorságunknál megvan mindennek a maga rendje, módja, így annak is, hogy ménesben, gulyában, nyájban minő és hány kolompot használnak. Vidékenként van némi eltérés. Így a kis kunok szerint kecskemétiek több kolompot és harangot használnak a gulyában, mint mások. Lehet valami igazság a dologban, mert még az 1840-es években is Kecskeméten négy kolompáros és négy rézöntő élt.
– folytatjuk –
