Illyés Gyula: Magyarok, 1944

1

Fel-alá, mint a halódóban
a rángó görcs úgy futkosunk,
de sehova se juthatunk
rángatódzó véres honban.

Fájunk, – de még neki-e vajon?
Csak nekünk fáj még, ami fáj!
Úgy élünk rajta már, akár
a növő köröm a holt ujjon.

Mi együtt voltunk: az egész
széttört; a sok cserépnyi rész
csillantja magát mind egésznek.

Mert egy nincs, (s lesz-e valaha?
ezért van millió haza:
millió pondrójú enyészet!),

2

(Két hét múlva, a hajszoltságban elvesztve és elfeledve a fent egyszer már megírtakat:)

Amitől féltünk, itt van az idő:
    nincsen magyar.
Komoran kérdi a vén, mire nő
    a fiatal?

Mert élni élhetsz, orvként rejteken,
    de mi öröm?
Úgy élni, nőni, holttetemen
    haj és köröm?

Itt a magyar, a véres áldozat,
    itt a sebe –
Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!)
    már vére se.

Csak bűze gennye, szennye, – az folyott,
    folyik a két
folyam dühével, mert síírt se mnyitott
    neki az ég.

Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,
    görcse neki?
Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan
    mi, férgei.

Tudjuk legalább – van rá mód, ha ok
    eltűnni úgy,
ne köpjék ki az embermilliók
    iszonyatuk:

az árokba, hol nemzet hánytorog –
    vagy még magyar?
Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok
    vadjaival!

/Nincs befejezve/