Sinka István: Halált küldött az éji rét, Időtlenség, Ilondi kaszások, Magyar vendégek

Sinka István:

Halált küldött az éji rét

Ebből a nagy magyar csendből
hova indulsz Szabó János?
Látom köszönget a szemed,
a szemed, a szép nagy álmos.

Két kezedet ide hajtod,
küzdő arcodat amoda
– Ugye te szép dongószájú
nem bántottak még így soha?

Ennyi bántás sohase ért,
ennyi bántás még az se volt,
amikor korgó hasaddal
csúfolódott a teli bolt.

Amikor a könnycseppedet
esti szél csókolta szét,
s amikor a hátad alá
halált küldött az éji rét.

Pedig ugye, hogy ringatott,
ágyad volt, ha fájt a semmi
– Szabó János, a te hazádban
Szabó Jánosnak nem jó lenni!

Ki kérdi: honnan eredtél?…
S még mondani is úgy fáj a szó,
hogy eltűnsz csak, mint pici forrás,
mint táj nélküli magyar folyó.

Házadat hű, nehéz kezek
építik már… nő a tető:
gyertya fénylik a lábodnál
ott szúnnyókál a temető.

1937

Sinka István:

Öreg udvar, öreg kapu,
olyan idős, mint a falu.
Olyan öreg, mint az idő,
eperfája száz évig nő.

Száz évig nő a bánat is,
Csendes mikor megárad is.
Csendes téli temetéskor
s szelíd nyári születéskor.

Olyan a paraszti udvar,
mint akit a világ rugdal.
Amikor már tűrni nem bír,
eperfái lombjával sír.

Sír, de csak úgy önmagának,
nem a rugdaló világnak.
Sír estéiben, ha sejti,
hogy volt fia elfelejti…

Öreg udvar, öreg kapu,
olyan időtlen, mint a falu.
Én is benne sírtam, nőttem,
életem azért időtlen.

1943

Sinka István:

Sárga a por, pezseg a nap,
négy kaszás megy Lonka alatt.
Lonka táján Ilond fele,
levest visznek, híg a leve.

A dombról utánok nézek,
mennek lassan, mint az évek.
Mennek lassan és súlyosan.
Csend van. Még szellő se suhan.

Ilond alól visszanéznek.
Ingük ragyog, mind fehérek.
S innen úgy látszik, ha vágnak:
négy kis villámmal kaszálnak.

Négy kis villám, nagy a lángja,
estig ragyog a világra.
De még este is van fénye,
s meleg, mint a szívem vére.

Állok, állok fönn a dombon.
Nagy a ragyogás Ilondon.
Látom, nézem, nem látja más:
tüzet kaszál a négy kaszás.

1948