Ivanics Jusztin János áldozópap, honvédgyalogos
Bács-Bodrog vármegyében, Szabadkán született 1832-ben, jómódú magyar iparos-polgár szülőktől. Alsóbb iskoláit szinte Szabadkán végezte. Mint 6-ik osztályt végzett tanuló, 1847. évben az Üdvözítőről címzett Szent Ferenc-rend papjelöltjei közé vétetett föl és a próbaévet folytatván egész 1848. május 20-ig, midőn a szabadságharci küzdelem kezdetét vevén, valamennyi szerzetes újonc papnövendék vele együtt letette a szerzetesi öltönyt, hogy a szeretett és veszélyben forgó haza szolgálatába álljanak.
Ivanics egyelőre szülőföldjére, a szülői házhoz ment vissza Szabadkára és itt akart a honvédek közé fölvétetni; de ezen szándéka kivitelében részint gyenge testalkata, részint alacsony termete akadályozták. Ez végtelenül fájt Ivanics hazáért lángoló szívének. Kispap társai mind dicsően harcolnak a hazáért, csak ő maradjon itthon, midőn a haza veszélyben van? Nem! ezt nem teheti! Lelkében el volt keseredve a szabadkai sorozó bizottság iránt, mely őt nem vette be. Elhatározta magában, ha egyáltalán nem veszik be katonának, elszökik a honvédekkel s midőn ezek harcba mennek, ő is közéjük vegyül s úgy küzd a szeretett haza ellenségei ellen.
Nemes törekvésében és elhatározásában egy véletlen segítségére jött. Ugyanis Szabadka utcáján véletlenül találkozott Kovács Lajos nevű iskolatárával, ki ugyanakkor vétetett föl a kalocsai főmegye papjelöltjei közé, midőn ő a szerzetes rendbe, aki már ekkor honvédruhában volt s a szegedi várban a térparancsnok irodában volt alkalmazva.
A két iskolatárs, a pap és katona, egymás nyakába borult.
- Te boldog vagy, barátom – szólott Ivanics – mert küzdhetsz szeretett hazánk ádáz ellensége ellen, míg én tétlenül itt őgyelgek az utcán;nem vesznek be katonának, mert azt mondják, hogy fiatal és gyenge vagyok, pedig én úgy érzem, nem futnék meg egypár cserepár osztrák elől.
- Jöjj velem Szegedre, – válaszolá Kovács – bevesznek ott honvédnek.
Ivanics halvány arca kipirosodott s szíve oly hangosan dobogott, mintha már az ellenséget kergetné. A szó valódi értelmében megszökött szüleitől és Szabadkáról, és 1848. évi december hó 1-én honvédbarátja társaságában a szegedi honvédhadfogóhoz utazott és már 2-án rajta volt a rég óhajtott honvédruha. Hej de boldog és büszke volt ekkor Ivanics, a kis honvéd!
Mint felesketett honvéd először ugyancsak a szegedi várban, mint a térparancsnok irodájába osztott írnok szolgált, majd szerveztetvén a magyar hadsereg, a 65-ik zászlóaljba osztatott be, jelesen a II-ik századba, mint őrvezető (frajter). Ezen egyszerű kis katonai hivatalban folytatta működését mint kvártélycsináló egész Török-Szentmiklósig, hol egy hónapon át a fegyverforgatásban és egyéb katonai teendőkben gyakoroltatott be.
Végre elérkezett azon időpont, midőn csatába kellett mennie; és nehéz, de dicső csatározási pályáját legelőször is 1849. évi március 5-én Damjanich hős tábornok vezérlete alatt a Szolnoknál vívott és a magyar hadseregre nézve dicsőségteljes győzelemmel végződött ütközetben kezdette meg. És a kicsiny, fiatal és gyenge honvéd az első vérkeresztséget oly vitézül állotta ki, hogy e nagy csatában tanúsított bátorsága és vitézsége azzal jutalmaztatott meg, hogy az 5-ik századhoz tizedesnek léptették elő; mely századnál küzdötte végig a szabadságharcot, mint őrmester.
A szolnoki csata alkalmával és hevében, azon nevezetes esemény fordult elő, mely egyszersmind a magyar hadsereg vallásosságáról is tanúskodik, hogy midőn a megfutamodott ellenséges hadoszlop a magyar hadsereg által a városon keresztül üldöztetett, a 65-ik zászlóalj parancsnoka által kiadott vezényszóra a szolnoki plébániatemplom előtt az egész 65-ik zászlóalj háromszor adott sortüzet a Szent Háromság tiszteletére – melynek szobra éppen a templom előtt állt – e magasztos ténykedés által óhajtván, mint katonák kifejezni Isten iránti hálájukat a kivívott fényes győzelemért.
Derék kis honvédünk, Ivanics tehát, mint látjuk, a hős Damjanich táborában, a 65-ik zászlóalj 5-ik századában folytatta katonai dicső pályáját, kitüntetve magát már a legelső, szolnoki csatában Kökényesi Szaniszló őrnagy, Horváth Gábor százados és Szárnyasy főhadnagy vezetése alatt.
Nemsokára a szolnoki csata után részt vett – nagyszerdán – a bicskei nevezetes csatában, melyben sebet is kapott, midőn a 65-ik zászlóalj 5-ik százada – tehát ő is – két ellenséges ágyú elfoglalására vezényeltetett és egy erdőn átvonult. – A bicskei csatában kapott seb azonban nem akadályozta a bátor kis honvédet, hogy új babért ne szerezzen, hanem a bekötött sebbel zászlóaljával tovább haladva, nagypénteken ott küzdött az isaszegi nevezetes és örökre emlékezetes csatában is. Majd tovább vonulván a 65-ik zászlóalj, Damjanich táborával Vácnál, Nagy Sarlónál mérkőzött meg az ellenséges hadsereggel, kivevén magának jókora részt paphonvédünk, Ivanics mind e nagy és fényes csatákban. Részt vett tovább a komáromi sáncok bevételénél, az ácsi és szőnyi csatákban.
Damjanich, a hős tábornok, lábát törvén, – hazánk szabadságharcunk végtelen kárára – Knézich tábornok vette át a hadvezérséget és a 65-ik zászlóalj Budavár alá vezényeltetve, ennek ostrománál és bevételénél is, mint hős szerepelt derék honvédbakánk. – Részt vett továbbá a Farkasd, Pered, Zsigárd és Vácnál már akkor muszka hadsereg elleni csatákban és onnan bevonuló Görgey hadseregében gróf Leiningen tábornok vezérlete alatt Balassa-Gyarmaton, Losoncon, Miskolcon át a muszkák által üldöztetve, és utoljára Zsolnánál szinte a muszkákkal vívott ütközetben;és így összesen tizenkét csatában mérkőzött meg vitéz Ivanicsunk az ellenséggel.
Alacsony, fiatal és gyenge papunk fényesen megcáfolta azokat, kik őt a hadi szolgálatra alkalmatlannak találták; de egyben beigazolta azt is, hogy a vitézséghez és bátorsághoz nem okvetlenül szükséges a herkulesi testalkat, hanem lelkesedés, elszántság, kitartás és jóakarat. És akit annyi dicső csata fáradalma, a nagy út Szolnoktól Komáromig és innen Budáig meg nem törhetett, azt megtörte Görgeynek esztelen futása a Bányavárosokba!
Végre a sok éhezés és nyomasztó fáradalmak után, mint afféle 17 éves fiatal gyerkőc, kimerülve, és gyulai békésmegyei kórházba jutott, mint hagymázos beteg; honnét a világosi fegyverletétel után, minthogy a kórházból minden beteg és sebesült elbocsájtatott, Isten különös gondviselése folytán, öt napi kínos utazás után szülőföldjére, Szabadkára jutott egy ingben, gatyában, mezítláb és hajadonfővel, mint a hagymázból némileg kivánszorgott beteg. – Szabadkán a szülei háznál, mint újra hagymázba esett beteg ápoltatott szeptember első felétől november végéig, míg végre Isten segítségével felgyógyult a súlyos betegségből.
Ivanicsnak végtelen honszeretetét és hazafiságát a fentieken kívül még a következő tette is csodálatosan igazolja. – Aki hazájáért nem félt az ellenség gyilkoló golyóitól, az nem félt a börtöntől sem;aki önként és örömmel vállalkozott meghalni a hazáért, az önként és örömmel akart szenvedni a hazáért; miért is, amint súlyos betegségéből felgyógyult, 1850. évi február hó elején önként jelentkezett a császári sorozó-bizottság előtt, hogy őt a császári hadseregbe sorozza, mert neki ez új teher, az új szenvedés is édes lesz a hazáért.
Ivanics jelentkezése után azonnal két erős vasas ajtóval ellátott börtönbe záratott, mintha valami haramia vezér lett volna, vagy talán azért, mivel a dicsőségteljes és győző osztrák hadsereg ezen egy szál honvédtől is félt. Ivanics többed magával volt elzárva egy bűzös, egészségtelen börtönben és nyughatatlanul várta, mi fog vele történni? Szabadság után vágyó lelkét fojtotta a börtön bűze. Szívesen szolgál és szívesen meg is hal, de tespedni a föld gyomrában, dögleletes gőzben, ez elviselhetetlen, ez égette lelkét és majdnem őrültté tette. Hosszú tépelődés, várakozás és tűnődés után végre fölhívatott a császári sorozó-bizottság elé és mint beteges, fiatal és kis termetű fiú, a következő tartalmú, úgynevezett „Certificat”-tal: „Zu klein, und zu jung”, vagyis mint alkalmatlan elbocsájtatott.
Szerencésen megszabadulván a császári hadseregbe való besorozásától, haladék nélkül sietett édes atyjával a Szent Ferenc-rendiek házfőnökéhez, mint volt tanárához, kérve újbóli felvételét; és csakugyan a szerzet kötelékébe mint papjelölt újra felvétetett 1850. évi március hó 11-én a szeretett magyar haza szolgálatában oly sokat szenvedett vitéz honvéd. Elvégezvén tanulmányait, 1855-ben áldozó pappá szenteltetett. Szolnokon, Füleken és Kecskeméten működött kezdetben: 1867-ben rendeltetett Jászberénybe, ahol jelenleg is, tehát már 24 év óta mint gimnáziumi tanár kitűnő szakismerettel és nagy buzgalommal működik; 1880-ban ünnepelte meg 25 éves tanári jubileumát.
Isten jóvoltából ma is viruló egészségnek örvend s a jászberényi szerzetháznak házfőnöki hivatalát is közmegelégedésre viseli.
Fiatal korában fegyverrel kezében, harminchat év óta pedig szívével, eszével szolgálja a hazát, oktatván annak fiatalságát lángoló, igaz hazaszeretetre.
És mégis azt mondják a tudatlanok és irigyek, hogy a katolikus papság hazafiatlan…
