Vértesy Jenő: Petőfi

Alámerült a tűz-nap már az égen,
Fönt az ezüstsarlójú hold ragyog.
Petőfi költeményeit letészem,
Tűn’ a világ s már nem olvashatok.
…Csodás lánggal érzem lobogni vérem’,
Arcom tüzel, egész lázban vagyok.
De hogyne! hisz’ forgattam lapjait,
A napba néztem s fénye elvakít.

Előmbe képzelem csodás alakját:
Dacos volt, kit meg nem tört semmi vész,
Arany, mely még ki nem forrá salakját;
Szabadságszerető, lelkes vitéz;
Szilaj, ha szenvedélyi elragadják
S ki útját szegné, eltiporni kész;
Mint szikra, lobbanó s mint király, büszke –
Költészete valója tiszta tükre.

Mi szív-lélekkel zeng a pusztaságról,
Hogy ír le téged, első szerelem!
Tűz-borról dal, midőn ragadja mámor,
Minden sorában annyi érzelem.
Bús-lelkesült dalt a magyar hazáról,
Melynek ébredni kell vagy elveszen,
Kínzó rém gyötri őt s húrjába kap:
Úgy bántja, tépi az „első gondolat”.

Vihar előtt a szél kavarog sírva
És odafönt megdördül a nagy ég,
Cikázó villám a leget hasítja,
Villámsújtott’ cser nagy robajjal ég.
És a vihar a levegőt tisztítja,
Vihar után százszor tisztább a lég.
Nagy kor volt akkor, vésznek fújt szele.
Petőfi szíve földobbant bele.

Hogy állt a síkra ki, hő vére forrván,
Feszült mell, izmoktól duzzad a kar,
Dal csendül ajkán, mint szélvészes orkán,
Eget-földet rázó: „Talpra magyar!”
Zsarnok vigyázz! elbődült az oroszlány,
Kivont acél tüzes szelet kavar.
Szabadság napja kél, eltűnt a rabság –
Egyenlőség, testvériség, szabadság!

És a magyar rozsdás láncát letépte,
Letépte és darabra tördelé.
Odasuhintá a zsarnok elébe,
Hogy arca kékült és zöldült belé.
Kivont kardvas termett a lánc helyébe
És a magyar vas karral emelé.
Dörgött az ég, tűzben volt minden arc.
Villám süvöltött és kitört a harc.

Hadzaj tölté hazánk minden határát,
Zöld berkeink’ az omló vér mosá,
Megreszketett belé hófödte Kárpát,
Duna vize vérrel folyott soká.
Száz ellenség hajtá ránk támadását:
Német, rác, horvát és bitang oláh.
Harapni vágyott, mint tűzokádó sárkány,
De győzött a magyar, mint szikla állván.

Ha egy magyar sereg ledőlt a sírba,
Új támadt ismét – a földből talán.
„Szabadság!” volt a zászlajukra írva,
Csatadal zengett mindnek ajakán.
Minő csatadal! hisz’ Petőfi írta,
Ismerték, zengték széles e hazán.
Imádták a lángajkú dalnokot,
Ki jobb kezébe most kardot fogott.

…Aranysugáros nap lehull az éjbe…
Szegény magyar! leverve a hadad.
Óriási volt a zsarnok szolga-népe.
– Ott csaptak össze Segesvár alatt…
És nem jutott-e a költő eszébe,
Meredten nézvén a futó hadat,
Mit egykor Brutus tett Philippi síkján,
Bokros mellén piros sebet hasítván?

„Hejhó! hajhó”-a vad kozák kiáltja
S a költő érzi már, hogy napja múl.
Szikrát üt a szilaj lovak patája
És bátor harcol lankadatlanul.
Acélja villog – ámde haj! hiába’,
Égő szívébe lándzsavas nyomul.
Végső lehelet, mely mellébe’ tart:
„Isten, törj össze, de mentsd a magyart!”

Győzött az ellen. Árban folyt a vér szét,
Bitót ácsoltak… Kurta diadal!
Az eszme él; világlik a sötétség,
Forg az idő s a bús emlék kihal.
– Hová vérük folyt, áldott a mezőség,
Mit ajkuk zengett, szentelt az a dal!…
S amíg az égen csillagtűz lobog,
Neved, hazám költője, élni fog!