Sinka István: A fénynek átragyogni …, Anyám balladát táncol, Delej, Ki tud róluk…, Nem fa, nem húr

Sinka István:

A fénynek átragyogni …

Éna! Hiába ne múljanak az évek!
add a füzetet; majd vizsgáld át míves
ujjam írását, mint szöllőmíves,
ki pohár új borát föltartja a fénynek!

Lásd, e sorok itt mind, mind: véremnek bora;
nemes mivolta a cseppjeiből készül;
te mented meg majd a penész-ellenségtől;
a fénynek átragyogni te tartod oda.

E mai napba többé átnyúlni ide
lehetetlen: szél fújja, mossa ősz vize,
s a meggörbült ujj akkor már nem tud írni:

ragyogás, dallam, panasz végre is elfogy.
A világokat „Ő” úgy teremtette, hogy
elment időket nincs módunk visszahívni.

 

Sinka István:

Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lába víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyílott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték…
Kettő-kettő felállott szélrül,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt…
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét;
egy szál virág körül koszorút táncolt…
A juhászok meg már csak nézték,
hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.

1937

 

Sinka István:

Delej

Csudadolgokat láttak
ma az egek: valami
szent varázs lehajtotta
a hegyeket a
síkhoz; lángolt napkelet
és a barázda
sárga kévéi porba
borultak a roppant delejben,
amely
millió szempárból
lobbant ki,
mint millió máglyafény…
(Ó, ti máglyák,
csak égjetek, mint
oldhatatlan tüzek!...)
És csudadolgokat láttak
a fák is: a folyók
végtelen
ezüst
vizei harsogó habbal
visszaáradtak,
mert csuda fénylett a
villogó nap alatt:
Bronzkézben sarlókkal
szent
seregek jöttek át
tündöklő hídon
hozsannát zúgva
s velük
ujjongott a fűszál,
dalolt a por, mert tudta:
szépet
és forrót álmodik a csíra majd
új,
aranyekhók alatt.

Vésztő, 1932.

 

Sinka István:

Ki tud róluk…

Fatornyos falu Marciháza
a pándi kondások hazája –
Ha éhes vagy: ott – málét adnak…
Emlékszem rá, hogy Lina néném
deszkendált minden darabnak,
mert félt szegény, hogy a hét végén
elkopik az is, nem lesz… s aztán
kihűl létük, mint szán a padkán.

Tudom ma is: úgy ősz fele
olajat is kevert bele,
hogy jó omlós legyen a málé…
– A tojás, a té, a csirkék haszna
adóban úgyis a hazáé.
Ami marad, attól fölaszna
olaj hiányán az álluk
s Amerika várna rájuk.

Ám, kékszemű kis Lina néni,
nem akart hazát cserélni,
volt inkább az urak vakja.
S tavaszra tűnődő arcát
az éhség árkokkal megrakta,
mert az utolsó rongy krajcárt
azért kellett oda adni,
hogy nyugton tudjanak maradni.

De, lám, a napraforgóvirág,
hogy valami kis reményt csak ád:
Lina néni is bíztott nagyon,
bizalma mégis semmivé lett:
egy árnyéktól puha hajnalon
a vityillójuk porig égett.
Akkor hagytak ott bennünket
s egy major mélyiban eltűntek.

Én azóta se tudok rólok.
De a világnak mégis szólok
felőlük… Két öreg cseléd:
Purzsa Lina, Szilágyi Pállal –
tán széttörtek már, mint a cserép,
vagy fonnyadnak lassú halállal.
Ha tudna róluk bárki mégis,
üzenjen, hogy tudjam én is.



Sinka István:

Nem fa, nem húr

Sírva, de gőgös bihari módon,
ahol csend van, kinn a gyepűn,
szebb örömök és kínok híjján
elégettem a hegedűm.
Tisza még élt… és a dal,
a juhászbojtáré, kinek kellett!
Urak ittak és daloltak
Szilason is, meg Geszt mellett.
Ittak… hogy a világ kerek
s hogy bő az ország – Nekik berek…

S addig őriztam a tüzet,
amíg hosszú füstje szállt,
fel, Geszt fölé… s láttam benne
a víg urakat s a víg halált.
Az töltött nekik… Ittak volna,
de már, még inni se tudtak,m
csak – mint a hegedűm lángjai –
törpültek és elaludtak…
S a füst még sokáig fenn hintált
és nem tűnt el a kép se mingyárt:

szállt csak lassan Várad felé.
Lám – gondoltam – ha úr lehet
akárki itt: így szállja meg
a földet, meg a fénylő eget.
És megszállná tán a napot is,
ha mellette sok vak
robotolna ott is… a nép!
ki ősi földjén úgy bolyont csak,
mint a szél azon a gyepűn
hol hamuvá vált a hegedűm…

Bár – évek után, ha visszafénylek,
mint a villám: csak pár betű
szállt ott tűzbe, nem fa,
nem húr… A hegedű
a hangom volt…
Csak jelkép… Sírás
arról, hogy füstbetűnt,
hogy föláldoztatott az írás.
Az első… Annyi csak – egy kis marokkal -
hogy úszhat az égi habokkal.

szozattv


szozat a tiszta hang
 meghivo2Gyóni kötetképSZAKC_Hirlevel_2022_06_09sissistalMÖD 2022.június 18-meghívó-1 oldalasKét film szórólap Trianon plakat NET 2022 Kiállítás szózatba 1 szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf