Féja Géza: Mikes Kelemen (1690–1762)

     Ha zágoni Mikes Kelemen nem kerül ifjú fővel II. Rákóczi Ferenc udvarába, békés boldog idill közepette telik el élete valamelyik erdélyi udvarházban. Jó gazda lett volna belőle, vendégszerető nemes ember, barátságnak és csevegésnek fűszere, könyvek barátja, művet aligha ír, hanem mindazt, amit száműzetésében művé érlelt, elcsevegte vagy elmerengte volna; a száműzetés és hazafelé szálló nosztalgiája tette őt nagy íróvá. II. Rákóczi Ferenc volt a végzete, utolérte a szelíd, magányos és a merészebb sorsot alázatosan szolgálni kész férfi végzete, bolygója lett a fejedelemnek, kuruc lett, de nem a kuruc eszméknek hódolt, hanem a fejedelem vonzó emberi egyéniségének. II. Rákóczi Ferenc volt a legnagyobb élménye, s mindhaláláig ennek az élménynek áldozott. A száműzetés egyre keserűbb éveiben el is sóhajtotta, hogy ő nem a szabadságért került a Marmara partjára, hanem urához való „vak szeretetéért”.
     Mikes költött levelekben írta meg a bujdosók sorsának folyását; a legközvetlenebb, legmelegebb irodalmi formát választotta, s egészen új lapot nyitott az erdélyi emlékírók sorában. Hiába keressük művében az erdélyi emlékirat komor történelmi arculatát, drámai levegőjét és külső-belső csatatereit. Mikes a mindennapokról a mindennapok nyelvén, vidáman és jóízűen „beszélgetett”. Humora egészen magasrendű és semmiképpen sem anekdotába fúló humor, a világ szemlélete volt humoros, a belső derű fényét csöppentette minden képére, sorára. A komor vonalakat, a sötétedő érzéseket, panaszokat ösztönösen játékosra kanyarította, szavait vidámító csengésre hangolta. A régi magyar beszéd nyájasságát szépprózai stílussá fejlesztette; stílusa tele van meglepetéssel, nem várt fordulattal, természetes szellemességgel. A francia király haláláról is megemlékezik művében s tudósítását így fejezi be: „A lélek kiment belőle, a halál benne maradott”. Szeret incselkedni, pajkoskodni, még a csipkelődésig is elmerészkedett, de ez volt legmerészebb emberi indulta. Mikor vetélytárs, Bercsényi gróf már rátette kezét a vénlegény Mikes utolsó reménységére, Kőszegi Zsuzsira, akkor is csak a csípős tréfáig merészkedett: „Elég a, hogy a jövendőbéli vőlegényt, vagy is inkább vőembert a közvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik”. Bercsényiné túlzott kedveskedését pedig így jellemzi: „Édes néném, vevé-e ked észre tegnap, hogy mint örül Bercsényiné asszonyom azon, hogy a fejedelem meglátogatta? Mindennel kínálta volna – örömiben nem tudta mit csináljon. Már csak azt vártam, hogy egypár tánccal kínálja meg”.
     A székely kedély bámulatos egyensúlyérzéke élt benne, ha az élet tragikus képei kényszerültek tollára, néhány sorral odébb már átcsap vidámabb mondandókba, a fájdalmat és az örömet, az emberi tragédiát és komédiát elsőrangú művészi mértékkel elegyítette. Mikor gályán utaztak, magyar gályarabokkal találkozott: „mindezekre azt mondaná ked, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokat ne suhajtsák; mindazonáltal mégis vannak olyanok, a kik azt a nyomorult életet megszokták; mivel én beszélltem két magyar rabbal, a kik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehet-é olyan módot találni abban, hogy megszabadúlhassanak? Csak azt felelték erre: miért mennénk már mi Magyarországban? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtanak – ott mi is mivel élnénk? Itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot”. A következő lapon azonban már tréfál… „Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni (mert ezt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény – mi az örmények házában lakunk) azonnal a kadiához vagy a török bíróhoz mentenek mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon leányokon még az utcán is erőszakot tesznek”.
     A magányba kényszerül férfit kínozta a visszafojtott erotika, de az összesűrűsödött vágy nem tört ki nyíltan s durván belőle, hanem székelyesen, furfangosan bújócskázva, esemény szövetébe itatva: „Rómában egy francia követ, mikor egyszer nagy mennydörgések voltanak, asztalnál lévén feleségivel és az eblakok hogy nyitva voltanak, a mennykő általment a házon, a követné melegséget érzett, találja ki ked hol? – és minthogy asztalnál volt, nem lehetett a szoknya alá tennie a kezit, de asztal után maga is elfakad nevetve rajta, amidőn észre veszi, hogy a mennykő megperzselte. – Gondold el édes néném hol kereskedett? és ki ne nevetné eztet?”
     A magyar próza erejét, leleményességét, férfiasságát, költői törekvéseit eddig is láttuk, de a szó esztétikai értelmében vett szépprózát, a tudatos gyönyörködtetés nyelvét Mikes Kelemen teremtette meg. Megtörte a magyar próza keménységét, ünnepélyességét és pátoszát, s elég merész volt ahhoz, hogy az irodalom „alatti” nyelvből is merítsen. „A többi is érzi a maga bibijét; de én duplán érzem”, – írja. A gótnári bort így jellemzi: „a konty alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcsegethetik”. Éppen olyan merészség volt ez, mint amidőn Csokonai Kazinczyék „finom ízlésű” korában parasztnyelvből merészkedett táplálkozni.
     Az erdélyi nosztalgia mindhalálig kísérte Mikes Kelement. Folyton erdélyi képet sző leveleibe, s a képekből akár Erdély egész arcképét „kirakhatjuk”. A tenger hullámai olyanok, mint „az erdélyi nagy hegyek”. „Jobban szerettem volna káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak”. Az erdélyi asszonyok szava állandó, „mint a brassai havas”. Mikor Havasalföldön és Moldvában utazik boldog, hogy „ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpenyegit meglátom, mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza vizéből – köszöntöm ezeket a kegyelmed nevivel is”. Gazdasági tanácsokat foglal leveleibe, kifejti a nevelésre vonatkozó gondolatait, mintha a levelek csakugyan hazajutnának, s önmaga ideiglenesen külföldön tartózkodó kurátora volna pátriájának. Az erdélyi nosztalgia mély sebet ütött Mikesen, de a seb megfogant, megszületett a székely író belső formája: a stílus férfias bája, a furfangos észjárás, az élet örök egyensúlyának érzete, a sorssal és végzettel megbirkózó humor; mindez a székely népköltészetet éppenúgy jellemzi, mint Mikes utódját, Tamási Áront.
     Maga Mikes Kelemen nagyszerűen jellemzi a saját írói modorát: „Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótlan és ízetlen; némelyek pedig a legkisebb dolgot úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik”. Mikes a természetes, primitív, élettől duzzadó díszítést alkalmazta, a székely mélyrétegek életörömének és életáhítatának eredeti díszítő elemit olvasztotta szépprózába.
     Rákóczi-élményét legmeghatóbban egy immár a fejedelem halála után följegyzett visszaemlékezése fejezi ki: „Sokszor jut eszembe a szegény urunk jövendölése, mert egyszer a többi között a vásárlónál való számadást hogy oda adtam volna, – mert én vásároltattam ami köntösihez és a házbéli eszközökhöz kívántatott – a fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a fejedelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtak harminc vagy negyven tallért: hanem ha tíz vagy tizenkét portula érő portékát olcsón vettek-é, vagy drágán. Az olyan apró állapotban mindenkor gáncsot talált. – A számadásban tehát egynéhány portula érő portékán akadt meg a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett volna úgy megvenni. Én azon szokás ellen fölindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak, a ki vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak kezembe adja számadást, és elfordul tőlem érdemem szerén. Ezzel én is kimegyek. Másnap semmit sem szól hozzám, én pedig várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is – a már nekem nehéz volt, mert megüsmértem ostoba cselekedetem. Harmadnapján már nem tűrhettem, bémegyek utána az íróházban, ott eleiben borulok és könnyes szemmel csókolom a kezét, és kértem bocsánatát. Erre az a ritka és nagy ember megölel és mondja: „Megbocsátok – sokszor eszembe jutok én neked, ha meghalok – sokszor megemlegetsz engemet: akkor késő lesz. Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókat, most könnyes szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek! – Isten így akarta – mindenben dicsértessék szent neve”. Ez a kis idézet érezteti legjobban, hogy a „levélíró” hangja milyen természetesen a novella hangnemébe fordul. Mikes műve az emlékírás és a novellafüzér határán mozog; Rákóczi „íródeákja” is szabad műfajt teremtett.