Rónay György: A Kiskúnságon

A Kiskúnságon járok, ott, ahol
ma is Petőfi lelke kóborol.
Tán az a rétisas a levegő
kék tengerében, tán az lehet ő;

vagy tán amott a „szép emlékezet”
bárányfelhője a nyírfák felett?
Vagy inkább az ezüstlő lombokon
„enyelgve játszó” nyári fuvalom?

Vagy talán… Kár is folytatnom, hiszen
errefelé mindenben ő üzen;
tornyok, faluk, és köztük a fehér
akácos út: mind őróla beszél.

Beszélj hát, Kiskúnság! – Hány éve már,
hogy egy tanyádon perzselt az aszály?
Mindegy: épp oly bűvölten hallgatom
ma is a hőskölteményt ajkadon.

Hogy volt egyszer egy királyfi… Sötét
ivóban üldögélt itt, könyökét
a pultra tette, s közben álmodott
valami világfordító nagyot.

Aztán, ha túl nagy zaj lett odabent,
vállára kapott egy ócska köpenyt.
Esteledett. Gyúltak a csillagok.
Ment, s az egész ég érte ragyogott;

fénylett, mint egy királyi korona…
Lépte nyomán füstölt az út pora.
Négy égtáj szele juházott elé.
Így sétált egyet Szentmiklós felé.

1955