Bárd Oszkár: Turin, 1888. XII. ?

Strindbergtől jött levele aznap,
a baráttól, kit sosem látott
s akivel együtt tán lehetne
megváltani e rongy világot.
A feje néhány napja fájt már,
zajgott a tan, a bús, kevély;
a hatalom a szent talapzat,
vele az ember mért nem él?
Kinél lakott, az újságárus,
tanácsára sétálni ment el
s valóban, nagyon jólesett a napfény:
egy lett szíve a firmamenttel.
…A föld, igen, az Erő skatulyája,
s a kulcs hozzá az embernél van,
az embernél, ki érti titkát
s találkozik azzal a célban…
A feje fájt, de mosolyogva,
ember voltára büszkén járkált,
de konflis jött, ittas kocsissal
s lóvér öntötte el a járdát!
S hogy hatalmával ígyen él az Ember,
levesztett végleg minden háborút,
odaszaladt az öreg konflislóhoz
s vérző nyakára sírva borult.
Aztán elvitték. Feje sose fájt már.
Nem jegyezte fel senki a napot.
Hisz mi történt? Egy német megbolondult.
És Strindberg választ sohasem kapott.
Wagner talán megkönnyebbült a hírtől.
Pár filológus gyászba öltözött.
És Zarathustra végleg elbolyongott
a társtalan, kopár hegyek között…