Szakál Gábor: Petőfi sír

Petőfi sír a barguzini jégmezőn,
hóvihar tombol a rideg tundrák felől,
a reménytelen éjben szenved a tudat,
agya sem sejti már,merre van nyugat....

Júliám merre vagy ?!.....az nem lehet igaz,
hogy elfelejtsetek,elmém lepi a gaz,
ellopták hitemet,lelkem is kiszáradt,
édes hazám,ne hagyd, elveszni fiadat !

Nem tudom hol vagyok,oly rideg ez a táj,
még a nap sem úgy süt,nem szól csalogány,
csak sóhajom repked,ezernyi gyötrelem,
magyarul álmodom,balsors a végzetem !

Vad,idegen földön,farkas vonít csupán,
a hold fényében még ijesztőbb a magány,
emeld ki fiad e szörnyűségből,hazám,
ne hagyd elpusztulni véredet,találj rám !

Népem - kit úgy szerettem - esdekel fiad,
kényszerképzetekhez ne vándorbotot adj,
ments meg,ó,Istenem,imádságom Te vagy,
ne hagyd,hogy lidérces álmok riasszanak

Nyújtsd ki énfelém is gondviselő karod,
hadd lássam meg ismét, a Kőrös mint robog,
adj erőt áttörni a kietlen vadont,
hogy lássam még egyszer azt az édes hantot.

Az nem lehet,hogy innen nincs többé kiút,
kuvikol a bagoly,kísértetláng lobog,
Barguzin utcáján táncot jár a halál,
az elmúlás percét idézi a magány.

Csontjaimat,érzem,mégis megtalálják,
s nem a harcmezőn egy közös sírba dobják,
hazavisznek egyszer a jámbor,jó emberek,
s Júliámhoz tesznek,hogy ott megpihenjek !

2016 Pünkösdjének küszöbén