Mándoky Katalin: (Sinka István⃰) A költő, aki nappal fát vág, szánt-vet és éjjel petróleumfénynél írja verseit

Sinka-tanya, 1944. október 8.

Szikrázóan tűz a nap a kopott-zöld tarlóra, amelynek negyven centis homokos gyalogútján botladozunk a Sinka-tanya felé. Némi kérdezősködés után megmutatták a messzire látszó, barátságos sárgára meszelt házat, amely két hónap óta otthona a magyar költőnek, Sinka Istvánnak és nagyszámú családjának.
Letérünk az útról és egyetlen szandálunkat agyonharmatozva, néhány perc múlva elérünk Sinkáék „birtokára”. A család szanaszéjjel tartózkodik. Sinka István ócska pulóverben, rossz nadrágban fát vág arrafelé az akácos szélén. Borostás arca fürdik a verítékben. Inge ujjával törli, mikor odamegyünk, hogy üdvözöljük ezen a szép, őszi vasárnapon. Sinkáné vékony, barna asszony, kicsit fáradt vonásokkal. Mosolyogva üdvözöl, aztán bocsánatot kér és bemegy a konyhába, főzi az ebédet. Lassan előkerülnek a fiúk is. Sinkának négy fia van, hárommal megismerkedtünk közülük. János húszéves egyetemista. Komolyarcú, bajuszos. Bemutatkozik, aztán megy vissza a rajzasztalához. – Zoltán, a másikfiú szénaboglyát hegyez. Lehet vagy tizennégy éves. Ő is komoly, alig mosolyodik el néha. Péter a legkisebb Sinka-fiú. Pirospozsgás, élénk kölyök, igazi gyerek.
A kis bortok elhanyagolt gyümölcsfáival, kiégett tarlójával még csak a jövő ígérete.
- Legalább öt esztendeig kell keményen dolgoznom, hogy legyen belőle valami – mondja a költő, amikor erről beszélünk. – A ház már úgy ahogy rendben van – folytatja –, de két hónapig tartott, amíg ilyen barátságossá tudtuk tenni. Súroltunk, meszeltünk, tisztogattunk, de mostmár ugye otthon lett belőle?
Igen, otthon. A költő szobája napsütötte, tágas helység, egyszerű bútorokkal: sok zöld növény mindenfelé, kedves apró asztalka, meg virágállvány, amit maga Sinka készített.
- Most már lassan el kell kezdeni az őszi szántást – mondja később –, mert amoda lucernát szeretnék vetni, és itt a fák alatt is meg kell mozgatni kicsit a földet. Idén alig termett valami gyümölcs, a konyhakert is kicsi, pedig hát sokan vagyunk, kell az ennivaló…
- A fiai segítenek a munkában?
- A fiaim iskolába, meg egyetemre járnak, csak vasárnap vagyunk együtt – hangzik a válasz.
- Ha nappal dolgozik idekint, mikor ír?
- Éjszaka. Villany nincs, csak petróleum, de az nem baj, csak elég lenne belőle…
Közben messziről halk szirénázás figyelmeztet, hogy légó van, de itt kint a kertben valahogy olyan nyugodt az ember…
- Pedig láttunk már itt a mi egünk alatt is néhány nagy légi csatát – mondja a ház ura.
- Gyertek ide, én is szeretném hallani, mit beszéltek – kiált oda Sinkáné, aki a konyha lépcsőjén ül, óriási „veidling” krumplit tisztítva, villogó késsel, fürgén motozó, szorgalmas kezekkel.
Nézzük és hallgatjuk a szorgalmas családot. A költőt, aki reggeltől estig fát vág, szánt, vet – tán jövőre aratni is fog – és aki éjszaka írja petróleum fénye mellett a verseit. A verseit, amelyekből kisír a szegénysorsú magyar minden fájdalma. Az Alszik négy sora jut eszünkbe:

Anyóka, látod kár volt élni,
hetven évig csak remélni,
remélni, hogy javul az élet,
hogy szebb napja lesz a szegénynek…

Remélni… persze. Most már lehet, hiszen itt a három és fél hold, amelyen öt esztendő múlva már terem is valami.A Fekete Bojtár vallomásaiban írta meg Sinka az életrajzát. Tragikusan szép ez a könyv, amelyben a négy elemit járt költő olyan őszintén és tisztán mutatja meg azt a világot, amelyben élt, és amelyben mégis minden nyomor ellenére is voltak szépségek. Hogy is mondja a Nyári felhők alatt?

 A menny a földig ér,
a felhők tűnnek tova.
Az álom és a csend
el nem múlik soha…

Ezt láttuk s ezt éreztük, amit itt megírtunk a Sinka-tanyán, 1944. októbernek egyik napsütötte vasárnap délelőttjén…

Magyar Ünnep, 1944. október 13.