Sértő Kálmán: Felmondás

Nagy András ökreit kefélte,
Elfáradt keze remegett,
Összegyűltek a viharfelhők
A vén busa feje felett.
Már érezte, hogy nem soká áll
Néki itt ez a rossz világ,
Dél előtt tornácra hívatta
Az ifjú, taknyos uraság.

„Kelmed már öreg, András bátyám” –
Szólott a puszta istene. –
„Lábait alig-alig húzza,
És lassan tesz-vesz a keze.
Három hónapig dolgozhat még,
Közben keressen más helyet,
Ládáját, ágyát elszállítom,
Nem sajnálom a szekeret.”

A kegyes hangok hallatára
Vég béres kalapot emelt,
Az istálló felé kacsázva
Vádoló könnye útra kelt.
Délben nem ízlett a gyomrának
Az olcsó, langyos bableves,
Újra itt van az istállóban,
Sóhajt és emléket keres…

Negyven éve, hogy ökrökkel küzd,
Nem leli más emlék nyomát,
Tán, hogy a sötétben megölelte
Egy-egy sorstársa asszonyát.
De húsz éve, hogy nem hervadt már
Kalapja mellett vadvirág,
Most ökör nyakát ölelve sír,
És tovább forog a világ…

Szabadság, 1935. június 28., Esett a hó, 1939, Szabad Szó, 1939. december 24.