Reményik Sándor: Azoknak kikhez nem jött el az ország

Az Ország imé elközelített.
Ítélettel és haddal –
Novemberi virágesővel
És decemberi magyar virradattal.
S a Vőlegény imé közel –
Karjában a halvány menyasszony
Pihen ünneplő öröm-bódulatban,
Mint a virág a roham-sisakon.
S lakoznak ott, s az ajtók bezáratnak.
Nagyobb lakattal záratnak be immár
Azok számára, akik künnmaradtak.
Az Isten látja, mást nem tehetek:
Míg a násznép ujjong, s hálákat ad,
Inkább lakozom én most veletek,
Ti, magyar Kárhozatnak
Eleve-elrendeltjei!
Szeretném kitépni a szívemet,
S elétek úgy teríteni!
Lássátok, hogy én veletek vagyok,
Veletek ama külső Sötétségben –
Veletek együtt nem vagyok ma én sem
A választottak fénylő seregében.
Késmárk felett, ó, most már igazán
Ama külső Sötét szele fütyöl –
S valahol kietlen nagy magasságban
Azzal a vad széllel szorít kezet,
Amely süvít, jajgat Brassó felől.
Mert így van ez: mindig akad,
Kinek nem jut a kezébe virág,
S a fejére roham-sisak,
S nem nászmenet jut, hanem gyászmenet.
Ti sírók és ti fogcsikorgatók,
Azért mégis vigasztalódjatok,
Hisz mindig nászon kívül állanak,
S szót csak a csillagokkal váltanak
A legnagyobb hegyek!

Kolozsvár, 1938. november 9.