vitéz Somogyváry Gyula: Halott szemek halott beszéde

A sziklaárok csendes most a jajtól,
a sziklaárok alszik. Vért ivott.
Bujkál a hold a felhők rongya közt
s a bús odúban csak ketten virrasztunk
én – az élő és te – a halott…

Szemedbe nézek. Olyan különös!
Soh’se néztél így, kicsi Pajtikám.
A két kezed s a homlokod hideg,
– miért nem szólsz te lányképű gyerek –
örökre hallgatsz? Mondd: hát igazán?!
Beszélj, felelj hát nékem cimbora!
És hunyd le, hunyd le két fáradt szemed.
Valami bánt még és nem hagy aludni?
„Hess!” – nézd, elűzöm mind a rémeket,
aludj csendesen kis koma.

Virrasztunk. Pedig beh fáadtak vagyunk!
S a szemed fénye, jaj de különös.
A hajad csapzott, a gyertya fénye reszket…
Mondd: a szikla nem nyomja gyönge tested?
Fáradt vagyok. A fejem ég és kábult
s mintha most szólna tört tekinteted…
szavad nem hallom… mégis értelek…
hatalmas Isten… szólnak a szemek!
_ _ _ _ _ _

„Én már elvégeztem minden számadásom.
Ifjú éltemből kora elmúlásom
nehéz volt Pajtás. Mert az élet drága.
S e drágaságot egy olcsó golyó
olyan egyszerűen halálra átváltja…
Ahol most járok, minden olyan szép,
ahol most járok, minden olyan jó,
ahol most járok, ágyú nem dörög
és nem suhan a füttyenő golyó…
Ahol most járok, a vér nem bugyog,
nincsenek könnyek, fájó sóhajok,
nincsen Doberdó és nincsen roham,
csak csönd, csak fény, csak halk szeretet van.
És már átjöttem a titkos hídon,
ami ott úgy fáj, azon túl vagyok.
Oly jó: a szívnek mozdulatlan lenni,
oly jó: az agynak gond nélkül pihenni!
S a titkok titka látó szemünk előtt,
mint oldott rejtély: megfejtve ragyog.
Amit otthagytam gyötrötten, szegényen,
temessétek el majd ifjú testemet!
Halott jobbomat szorítsad meg Pajtás,
most már majd alszom. Fogd le szememet…”

…Ott kint már pirkad. S újra döng az ágyó!
Örök zenénk ez immár minekünk.
Piros reggelbe piros vér buggyan…
_ _ _ _ _ _

Téged, kis Pajtás, este temetünk…

1916