Garay János: Kont

Harminc nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harminc nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.

Budán a bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag
S a kar hatalma van.

De trónusán áll a király,
S szól ajkiról a gőg:
„Földig boruljon térdetek,
Ti vétkes pártütők!”

Szólott haraggal s bosszúsan, –
A harminc összenéz,
Harminc nemes bajtársival
Kont, a kemény vitéz.

„Nem úgy, király!” kiált a hős;
S megrázza ősz fejét;
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.

„Nem úgy, király! az égre nem!
A pártütő te vagy!
Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy.

Vért s életet áldozott neked
E nemzet székedért,
S te rút gyűlölséggel fizetsz,
Az isten tudja mért!

Vagy visszavíja ős hazánk
Szabadságát karunk,
Vagy érte küzdve, hű felek,
Egyért s együtt halunk.

De térdet, zsarnok úr, hogy így
Dúlsz minket és e hont,
Nem hajt neked, sem e sereg,
Sem Hédervári Kont!”

Szólott haraggal s vakmerőn,
Inkább meghalni kész,
Sem hogy térdét meghajtaná
Kont, a kemény vitéz.

És bősszel a király viszonz,
– S király haragja nagy –
„Halál reád, oly rút halál,
Mint felségsértő vagy!

Halál reád, nyakas vezér,
Te itt is lázító!”
S zordan mögötte feltűnik
Az óriás bakó.

Elsápad a nép, áll a hős,
S áll a harminc nemes:
Rajtok Zsigmond pillanata
Végiglen tévedez:

„Kezemben élet és halál
Halljátok pártütők!
Ki térdel, annak élet int!”
De nem mozdulnak ők!

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.

„Hát vesszetek mindannyian,
Haláltok a bitó!
– Mond a király – s így vesszen el,
Ha kell, egymillió!”

És mégyen a harminc nemes
A gyászpiacra föl;
Vérpallosával a bakó
Kifárad, s újra öl.

S a néma légben nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
Csak a tömegnek ajkain
Egy elnyomott sóhaj.

Ki az, ki végsőnak maradt
A harmincból, ki ő?
Hogy mindegyikkel társhalált
Halhasson, a dicső?

Így áll az őserdők dísze,
Az óriási cser,
A fejszés hozzásújtani
Csak kételkedve mer.

A cser bevárja a csapást;
A bajnok visszanéz,
S szemben fogadja a bakót
Kont, a kemény vitéz.

„Mint bajnokot, mint férfiút,
Így illet a halál,
Nem gaz, nem orv, egy honfi az,
Ki most e törzsön áll.

Az megtagadja istenét
Egy szolga életért;
A hősnek egy rablét helyett
Halála nyújt babért.

Halálom, és a társaké
Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad,
Zsigmondnak kárhozat!”

Szólott a hős, sújt a bakó,
A nap homályba vész…
Így halt el a harminc nemes,
S Kont, a kemény vitéz.

S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
De a tömegnek ajkain
Kel lázadó moraj.

„Zsigmond király, zsarnok király!
– S a zsarnok vére fagy –
Ítéleted törvénytelen,
Az ország foglya vagy!”