Krúdy Gyula: A magyar búza elégiája

A magyar búzának meglehet az az öröme, hogy akkor vágják le, amikor a legszebb, legértékesebb, legalkalmasabb földön járó alakja az eltávolításra. A búzatáblák mindig úgy távoznak el tőlünk, a horizontról, hogy megmaradnak gazdag, bőséges, kedves ismerőseinknek, akik megteltek minden jóval, ami ezen a földön elérhető: napsugárral és az emberek megbecsülésével, áldással és vagyonnal, mert nem éltek hiába. Nem lehet boldogtalan, aki ilyen, másoknak tetsző, hasznos, eredményes életet élt halála előtt. Csak jó lehet a megérett búzának az arató kaszája, amely megszabadítja attól, hogy elhervadozzon, öregen megromoljon, szemétté és gazzá váljon, mint annyian az emberek közül, akik túlélték legszebb korukat.
A búza a legszabályosabban kezdi, éli és végzi földi életét. Látja azt a tavaszt, amely mindig a legszebb Magyarországon, mert reménységekkel teli. Nem lehet oly boldog, de oly boldogtalan soha a tavasz, hogy mindig ne remélne többet. Látja azt a nyarat, amely részére akkor végződik be, amikor már többet nem adhat az embereknek isteni eredetségéből, amikor a legjobbnak látjuk őt minden magyar eredményünk között; amikor a legtöbbet tette meg arra nézve, hogy az utána következők jövendőjéről gondoskodjon; amikor az ég közepén áll a delelő nap, és az esztendő is a legszebb férfikorát példázza. A búza nem öregedik nyakunkra, mint a fák, az asszonyok és az ifjúkori ideálok. A búzakalászt nem festheti maga elé másképpen a fantázia, mint amilyen valójában: jóságosnak, áldásosnak, erejében lévőnek. Mindig aranyat ad, ha csak eregeti is a szemet, mint a pazarlásában megfösvényesült ember. De ritka az olyan esztendő, amikor gazdag nemzeti Ősapaként ki ne fizetné az adósságokat, amelyeket bizonyos megérkezéséig a javíthatatlan unokák csináltak a kontójára.
Fizet 1930-ban is, mintha feledte volna mindazokat az esztendőket, amikor a magyarok helyett másoknak érett meg; fátyolt vetett a közelmúlt időre, amikor ugyancsak kockát pergettek még csak zöldülő mezőire, napsugáros ölelkezésben érőségére, a föld mélyéből, az ősök temetőiből előnyomakodó hajtásaira, a bűnöket, emberi rosszalkodásokat, történelmi tévedéseket eltűrt aranykalászaira. Fizet, mint a magyar búza… Egy negyvenmilliós monarchiának elegendő volt a magyar medencében évről évre megtermő arany. Ma egy negyedrésznyire megfogyatkozott magyarság adósságainak kifizetésére se elegendő. A húsz év előtti időkben Magyarországnak a hasonló termés idején csak bámulói, irigyei, de tisztelői voltak a világ népei között, akik fölkiáltottak:
– Boldog, aki magyarnak született!
Most, 1930-ban, a népek és eszmék, szeretők és ellenségek elkeveredésében: csak a jogtalan hitelezők szeme nézi sanda gyanakodással a magyar arató kaszájának lendülését. Nincs olyan jámbor lélek e földgömbön, aki szerencsét kívánna fölsóhajtásával a „gazdag” Magyarországnak, mert a világ gondolkodása azóta megváltozott. Magyarország nem magának arat, Magyarországon nem derülnek föl az arcok a régi önfeledt áhítattal Péter és Pál napján, Magyarországon csak a keserűség poharát töltik meg imákra is a könnyek. Bármely arany hadseregeket küldtek is az ősök nekünk a napból, ahová lelkűk elszállott, és a föld alól, ahonnan hamvaikkal tovább is a magyar nemzet gazdagságát szolgálnák.
Megrendítő Péter-Pál. A gondolkozók lelkében nem verhet visszhangot semmiféle himnusznak a harangzúgása. A magyarok elfelejtettek földerülni, fölimádkozni, fölkiáltani az örömtől. Mosolyogni se tudnak már az arcok az eldorádói aranymezőkön. Csak az aratók dolgoznak szilajon, acélra válottan, összeszorított foggal, nekifeszült izmokkal, mint mindig, amikor az érett búzát a maga helyére, a nemzeti kincstárba kellett behordani. Nem öregedett meg Magyarország, az ereje, búzája a régi… És ez az egyetlen vigasztalásunk, amikor ősi földünk megint fizetgeti értünk a kontókat. (Péter-Pál reggelén.)

(1930)
1943