Rónay György: Medárd után
A felhők a hegyekre könyökölnek,
reggeltől estig úgy lesik a völgyet;
néha hirtelen előrontanak
s füstölgő záporokat ontanak.
Nagyot csattan a villám karikása;
öklelőznek, kergetőznek; utána
visszafutnak, mint vásott kamaszok,
a hegy mögé és meglapulnak ott.
Az ég nevet, kimosdva tiszta kékre,
szivárványt kezd s elunva hagyja félbe;
kis szellő rebben, aztán mint ijedt
pulikölyök, a bokorba siet,
elhever ott, lábát fejére hajtja
és úgy tesz, mintha aludni akarna,
de azért fel-felsandít néha: így
tartja szemmel égi bárányait.
És most csend van. Még csak levél se rebben.
Szinte hallani, ahogy a melegben
érik a meggy, sarjad az árpa, nő
a kukorica s hízik a mező.
Aztán a hegy mögül pár óra múlva
kikönyökölnek a fellegek újra,
előbb egy-kettő, majd egész csapat,
összedugott fejjel tanakszanak;
s egyszerre hajrá! vad hejehujával
megint birokra kelnek a világgal,
legurítják az égről a napot;
zúgva ömlenek a zuhatagok –
hanem mire a völgy alját elérik,
már újra kék fent az ég egy tenyérnyit; -
és így megy ez, zápor zápor után,
kerek negyven napig Medárd után.